A politikai narratívák tetetik fel velem ezt a kérdést. Lehetek-e, mi is az, ki dönti el, és egyáltalán akarok-e az lenni?
A kilencvenes évek végén sokat dolgoztam Kárpátalján. A ma Ukrajnához tartozó területen, a határtól olyan száz kilométerre, Aknaszlatina és Rahó között Terebesfejérpatak (Gyilove) határában van egy emlékmű. Igazából ez a vadregényes Kárpátok hegyvidékén, a Tisza gyorssodrású völgyében álló obeliszk egy geodéziai mérőpont. Ez áll rajta latinul: Ez egy állandó, pontos és örök hely, amelyet egy nagyon pontos, Ausztria-Magyarországon készült különleges hosszúsági és szélességi mérőműszerrel állapítottak meg.
Ezt a pontot, Európa közepét, 1887-ben az Osztrák–Magyar Monarchia Térképészeti Intézete határozta meg, kontinensünk széleit érintő hosszúsági és szélességi körök felezővonalainak metszéspontjaként. (Európa határait illetően nincs egyetértés, így természetesen legalább tíz hely jelöli kontinensünkön, hogy hol van Európa közepe. Ezek nagyrésze közel egyvonalban van ezzel a hellyel, csak északabbra. Sőt, egyes mérések szerint hazánk jelenlegi területén is van egy pont, a zempléni Tállya községben.) A régi műelem mellé a szovjetek is felhúztak egy krómacél emlékművet. Emlékszem, mikor ott jártunk, kollégámmal jót mosolyogtunk rajta, hogy utólag valakik belekarcolták angolul: a nyugat felé néző ágra SHORT, a kelet felé nézőre S.O.S.
Földrajzilag-mértanilag tehát Európában vagyunk. Bár ahogy az emlékmű vidéke, Kárpátalja is megélte a „mozgást”, úgy mi sem lehetünk biztosak a geográfiában. Az egyik faluban mondták az ott élő öregek – kissé szomorúan-tréfálkozva – hogy ők soha el nem költöztek, de mégis többször lettek más állam polgárai: Terebesfejérpatak a trianoni békeszerződésig Máramaros vármegye Tiszavölgyi járásához tartozott. Ezután Kárpátaljával együtt Csehszlovákia része lett, majd 1939 márciusában a Magyar Királyi Honvédség visszafoglalta a területet. 1944 őszén a szovjet csapatok bevonulása után a Szovjetunióhoz került, 1991 óta pedig Ukrajna Rahói járásához tartozik.
Mindezt csak annak megerősítésére jegyeztem le, hogy megállapítsam: az európaiságom iránti kétely nem geográfiai kérdés. A gyanú abban merül fel, hogy a napjainkban létrehozott új európai identitás, ami európai téren vált politikai iránymutatóvá, elfogadható-e a számomra, és az ő számára elfogadható vagyok-e?
Jelen esetben a választóvonal az, hogy elfogadom-e azt a divatos, trendi kijelentést: „ha nem vagy az értelmezésünk szerinti befogadó, akkor gyűlöletkeltő homofób vagy, és kiírod magad a civilizált európaiak közül.”
Miként a rahói házak hazát váltottak álltó helyükben (valójában csak a helyrajzi számuk került át más országba, a hazájuk mélyebben van beléjük róva, mint a határvonalak a térképen), úgy váltam akaratom ellenére kirekesztő, homofób anti(k)-európaivá. Mert miután felkarolta, magáévá tette és ügyesen ki is használja a baloldali liberális politika az LMBTQ+ ügyét, azzal a mozdulattal rögtön ellenséggé, leküzdendő akadállyá tette az Európát kulturált, civilizált közösséggé tevő kereszténységet, keresztényeket, így engem is: elavultat, ósdit, ártalmast.
Nézem a hétvégi Pride felvonulás összefoglalóit. Azokat a szeretetre méltó fiatalokat, akik örömittasan hisznek abban, hogy a befogadás ügyéért fesztiválozzák át a várost. Hangoztatják, hogy a kormánynak semmi köze ahhoz, hogy ki-kit szeret, nem lehetetleníthet el senkit nemi irányultsága miatt. Alátámasztásként be is vágnak a képek közé egy maroknyi, valóban homofób gyűlölködőt, lám, ez a kormány eredménye. És sorra hangoznak el civilek szájából az ellenzéki pártok egyéb, túlzóan hamis állításai, manipuláló következtetéseik, eladdig, hogy be akarják tiltani országunkban a másságot. Lám, van kereslet erre a politikai üzenetre: boldog, szabad társadalom=LMBTQ+=baloldali liberális.
Én meg elbizonytalanodok önmagamban – valójában ez a célja ennek a narratívának -, hogy miért van rossz érzésem ezzel kapcsolatban, lehetek-e európai, ha erős kételyeim vannak azügyben, hogy a nyitott, gendersemleges társadalom fenntartható lenne. Pedig át is érezhetném a melegek problémáját, hisz minket, keresztényeket valóban nap-mint nap ér inzultus: tv-műsorokban, kulturális termékekben, reklámokban, mozifilmekben… sorolhatnám mennyiféle fórumon és módon űznek tréfát hitünkből, aláznak meg minket vallásosságunkban, becsmérlik tanainkat.
Lehetne hosszan magyarázni, hogy a gyermekvédelmi törvény miért nem homofób. Hogy senki nem szól bele, hogy ki-kit szeret. Hogy szó nincs arról, hogy irodalmi műveket kellene tiltólistára tenni az iskolákban. Hogy nem a homoszexuálisok ellen, hanem a gyermekek, a család mellett áll ki. És sem a kereszténység, sem az egyház nem gyűlöletkető, nem homofób, mert az saját létezésével lenne ellentétes. Hogy a szeretet Krisztusi formája az egyetlen, ami az élet felé irányul, és ennek hangoztatása nem kirekesztő, hanem éppen ellenkezőleg, befogadó. Lehetne érvek sorát felhozni, és vannak, akik ezt tőlem jobban, érthetőbben meg is teszik. Én most úgy gondolom, hogy mindez mentegetőzés lenne valami olyan ellen, ami csak politikai narráció szintjén létezik.
Az LMBTQ+ mozgalom politizál. Legyünk jóhiszeműek, feltételezzük azt, hogy akaratukon kívül szolgálnak pártpolitikai érdekeket (ez a tyúk, meg a tojás kérdése, lényeg, hogy jól kiegészítik egymást, profitálnak a szimbiózisból). Vannak jelszavaik, logójuk, indulóik. Az egyik egy bizonyos Lily Allen, amúgy kellemes hangú és dallamos zenét játszó hölgy szerzeménye a F*** You. Ilyen sorok hallhatóak benn Pl.: „Szóval azt mondod nem oké, ha valaki meleg, Nos, azt hiszem csak gonosz vagy” – így zárja rögtön rövidre már az elején: csak a feltétel nélküli támogatás az elfogadható. Vagy itt egy másik strófa: „A te látásmódod középkori” – értsd, csak a maradiaknak, az ósdi keresztényeknek van ellenvéleményük, ami ugye – emlékezve az előző sorra – gonoszság. De tud ám még rúgni a művésznő, hiszen a gyűlölet forrása szerinte a családban keresendő: „Olyan akarsz lenni, mint az apád A jóváhagyást, amire vágysz Nos, hát nem így fogod meglelni”. Benne van minden, ami ellen küzdenek: az ellenvélemény, a hagyományok és a család intézménye. A történelmi folytonosságot törölnék el azért, hogy végérvényes politikai győzelmet arassanak az ezekre támaszkodó jobboldali, nemzeti politikát folytató vetélytársakon. A módszer pedig az, hogy ezeket az értékeket állítják szembe a szabadság eszményével.
Európa nyugati részén már bizonyított ez a stratégia, hála a mindenkihez elérő popkultúrának. „Trendivé” tették az új európai életérzést, a feltétel nélküli szabadság-érzetet. Ott már nem kérdés, hogy aki megkérdőjelezi a nyitott, gendersemleges társadalom fenntarthatóságát, az gyűlöletből teszi ezt, és nem igazi európai.
Idehaza ez még kérdéses, bár egyre erősödnek azok a hangok – külföldről politikailag megtámogatva –, hogy csak ez a liberális eszmerendszer az üdvözítő. Így most az a kérdés, hogy lehetek-e európai, ha nem gondolom azt, hogy a nemi identitásunk választás kérdése lenne? Ha kétkedve nézem, hogy miként akar teremtőt játszani a társadalom egy része? Ha fenntartásaim vannak azzal szemben, hogy azt a szerelmet akarják átváltoztatni, amiből az élet fakad? Ha csak férfi és nő, apa és anya kapcsolatát tartom családnak?
Lehetek, sőt, csak így lehetek európai! És ezzel nem vagyok gyűlölködő, és nem vagyok homofób. Nem a melegektől kell félteni kultúránkat, ők is Isten gyermekei, jár nekik is a megértés, a szeretet.
Azoktól kell óva inteni, akik őket felhasználva akarják lebontani a társadalom pillérjeit. Ezért jogos elvárás, hogy a magát kereszténynek valló kormányunk kiálljon a fenntartható társadalom értékei mellett.
És keresztyén európaiként, magyarként kötelességünk hitet tenni amellett, hogy Jézus Krisztus kegyelme, szeretete nem ideig-óráig tart, hanem örökkévaló, hogy Rá van szükségünk mindannyiónknak, az ő gyógyító, megtartó erejére. És legyünk tudatában annak, hogy ez nem kirekesztő, nem elavult, lebontásra ítélt hit. Nem ósdi értékek, megszokások védelme. Ez az igaz forrásból táplálkozó élet egyetlen útja, ami európai érték.
