Mindaz, ami hozzánk tartozik, bennünk van, sérülékeny és változó. Természetes, ha megbetegszünk, elmegyünk orvoshoz. Igyekszünk felkutatni a betegség okát és valahogy kigyógyulunk belőle, ha van rá gyógymód. A gyógyszeriparban elképesztő méreteket ölt a fájdalomcsillapítók skálája, mert a fájdalomtól minél hamarabb szabadulni akarunk. De nem csak a gyógyszeripar profitál életmódunkból, törékenységünkből, hanem minden olyan iparág, mely olyan terméket állít elő, ami tompít, zsibbaszt, kikapcsol. Mert egy idő után olyan mértékű a nyomás, hogy mindegy, hogy mi, csak legyen valami oldószer.
Hogy fájhat viszont valami, aminek még a pontos helyét sem tudjuk bennünk? Nincs műszer, amivel ki lehetne mutatni az ember lelkét, mégis, töretlenül hisszük, hogy létező valósága emberi mivoltunknak. Nem csak test és agyunk vezérelte tudat vagyunk, hanem olyan többlettel rendelkezünk, melyet léleknek neveznek. Ez a lélek indítja ölelésre kezünket, csókra szánkat, mosolyra ajkainkat. Túlcsordul lelkünk fájdalma és végig gördül arcunkon könnycseppenként, ha gyászolunk. Amikor szerelmi bánatunkban magunkba roskadunk. Amikor kilátástalanná válik az élet. Nem csupán a hormonok és az ösztön játéka ez. Annál sokkal összetettebb, hogy csak kémiai folyamatot lássunk mögötte. Hiszem, hogy valóban többletet jelent, hogy lelkünk is van. Mondhatnám, hogy magasságot ad, kiemel a teremtett világ sokszínűségéből, de azt hiszem, inkább mélysége van életünknek, gondolatainknak és tetteinknek, ha szívvel és lélekkel is megéljük emberségünket.
„Lelkizni” sokan mondják, felesleges, egyre inkább kikerülhetetlen mégis, hogy számoljunk lelkünk lényünk egészére ható folyamataival. Ha akarjuk, ha nem, mindaz, ami biológiai valónkat meggyötri, hat a lelkünkre, és így van ez fordítva is. A mentális betegségek gyarapodása, az egyre szaporodó pszichoszomatikus betegségek mind arra figyelmeztetnek, hogy igazán egészségesek akkor lehetünk, ha lelki egészségünkre is figyelünk. Tudom, nagyon sok önsegítő könyv, csoport létezik a témában. A „mindentudó internet” is fél perc alatt ajánl egy csoportot, terapeutát vagy egy módszert, amit egyedül üdvözítőként ismerhetünk meg, és ígérete szerint varázsütésre hat. Legalább annyira széles ennek is a spektruma, mint a vegyi úton előállított fájdalomcsillapítóké. Egy valami azonban nekem mindig hiányzik. És ez nem más, mint a nulladik lépés. Kipróbálhatok családállítást, pszichoterápiát, pszichodrámát, érzelem fókuszú terápiát, monodrámát, mindfulnesst, autogén tréninget és még sorolhatnánk, ha nincs ott benne az a nulladik lépés, mely az emberi lélek Istentől való származásával foglalkozik, mindegyik ott hagy egy apró űrt, amit nem sikerül kitölteni. Tapasztalatból beszélek. Ha hiányzik a spiritualitás, annak fel- és elismerése, hogy csak akkor válik igazán élővé az ember, amikor Isten lelkét megkapja, a legtökéletesebbnek tűnő módszer is hiányos. Úgy képzelem ezeket a módszereket, mint ahogy egyes telefonok már képesek arra, hogy feltöltsenek egy másikat, de az energia véges. Ha nincs töltőre kapcsolva egy idő után mindkettő lemerül. Ha nincs ott a lélek, sivár és élettelen minden akár a kiszáradt földek.
Aztán az idő múlásával egyre inkább kezd elhatalmasodni ez a sivárság, míg végül előtör az ismerős érzés. A szokásos rutin a megszokott válasz reakciókkal.
„Iszonyatosan fáj a fejem. Egyik pillanatban még tiszta minden, majd a következőben olyan, mintha tejfölt borítottak volna a világra és valami mélyről jövő zsibbadt fájdalom borítja el a testem. Az agyam ködben úszik. Nem bír gondolkodni. Egyszerűen megáll az adatfeldolgozás és keresi a szavakat, mozdulatokat, de egyértelműen látszik, hogy lefagyott a rendszer. Valahol a lét és nemlét határán zakatol a szív, mert akkorát facsarodott, hogy önmaga véres dobbanásában fuldoklik. Ez most tényleg megtörtént? Velem? Dermedten állok, mint a rémült gazella mielőtt leteríti az oroszlán. Elfogytak a szavaim. Nem fáj semmim és mindenem fáj.”
Akkor találunk valójában magunkra, ha megtaláltuk Istent. És akkor lesz igazán önismeretünk, ha ismerjük azt az Istent, aki megalkotott, akinek tervei és céljai vannak létünkkel.
Az, hogy valaki igényes, ápolt, velejárója a normális életről alkotott felfogásunknak. Már-már evidencia a szépen manikűrözött kéz. Az ápolt fogak és tudatosan karban tartott izomzat. Remélem, de nem hinném, hogy ezzel egyedül lennék, ugyanolyan igény születhet újra az emberekben a lelki egészségre és teljességre. A lélekfájdalom és léleksebek teljes gyógyulására Isten gyógyító szeretetében. Lelkizni nem ciki, de óriási bátorság. Isten felé fordulni nem az jelenti, hogy vakon megvezettetni, hanem töltőre kapcsolódni és a lehető legtisztábban látni.
