Egyszerre megérkezés és elindulás. Önmeghatározás, ön-odaadás és elfogadottság. Egy lelkész életében – ha egyetlen, ha többszöri – az egyik legfontosabb pillanat, alkalom.
Igen hosszú út vezet idáig. Ott kezdődik valahol, mikor a fiatal meghallja és megérti Isten szándékát az életére nézve. Az elhívást. Van, akinél ennek meglátása és elfogadása is hosszabb küzdelem. És ezután jön csak a képzés, a tanulás.
Öt esztendő, vagy több, míg az egyetem teológiai, lelkészképző karán meg lehet tanulni az alapokat. (A többit holtig, mert tudjuk, a jó pap…) Görögöt, hébert olyan szinten, hogy a Szentírást az eredeti nyelvein szótárakkal, segédkönyvekkel olvasni, érteni lehessen. Egzegézis és biblikateológia a magyarázáshoz, dogmatika a hit tisztaságához, etika, pedagógia, aztán a jól prédikálás, a gyülekezetvezetés megannyi tudománya.
Mindezt zárja a gyakorlati év. És ha az összes akadályt, vizsgát, lelkészképesítőt, segédlelkészi éveket sikerrel vettük, felszentelnek. Számomra olyasmi ez, mint a házasságkötés. Egy életre szóló önátadás Istennek, a szolgálatnak, az egyházamnak. (Végződhet – sajnos – ez is válással, de ki tudja, hogy a szív, a lélek mélyén ki lehet-e lépni ebből valaha is…)
Jöhetnek aztán beosztott lelkészi évek, lehet valakiből intézményi lelkész iskolában, kórházban, szeretetotthonban, sokféle útja-módja van a szolgálatnak. De amikor egy gyülekezet megválaszt és ebbe a tisztbe az egyházi felsőbbség beiktat, az mégis valami más. Egy különleges, személyes, döntően meghatározó igen kimondása egymásra, egy lelkipásztor és egy konkrét közösség között.
Egyszerre persze egyházjogi procedúra, egyházközségi közgyűlési választással, esperesi hivatalos iratokkal, de a legvégén egy ünnepi hálaadó istentisztelettel. Amit nyilván meg kell szervezni, intézni a meghívókat, megbeszélni a liturgiát, megszervezni a vendéglátást – jár vele költség és munka is, nem kevés. Mégis, vagyis inkább ezzel együtt olyan, mint egy lakodalom 🙂
A lelkész és az egyházközség összeköti az életét, legalábbis jó időre, pásztorrá és otthonná lesznek egymás számára. Lehet, hogy a történet nem mindig ilyen idilli, és talán nincs is mindig jó vége, de egy lelkész életében mégis valamiféle beérkezés, teljes hivatásbeli felnőttség kinyilvánítása ez.
Általában prédikál a püspök, prédikál a megválasztott lelkész, az esperestől ünnepélyesen megkapja a templom kulcsát és az egyházközség hivatalos pecsétjét. Elhangzanak köszöntések volt iskolatársaktól, előző gyülekezet küldöttsége, testvéregyházak/felekezetek képviselői, a település vezetői részéről – melyek lehetnek fennköltek vagy poénkodók, dagályosak vagy közvetlenek, szóval sokfélék.
Lehet az egész ceremónia türelempróbálóan hosszú, de összeszedett és igencsak jó kedélyű is, mint a legutóbbi, melyen részt vehettem egy kedves kis gyülekezetben, egy végtelenül kedves lelkésztársam beiktatása…
A szertartásnak nekem legkedvesebb percei azok, amikor a jelenlévő palástos lelkészek áldást mondanak frissen beiktatott társukra, először egyenként, a számára választott személyes Igével, utána pedig – a mifelénk gyakorolt szokás szerint – közös énekkel áldást kérnek rá.
Istennek hála átéltem már én is, milyen egy ilyen Szentlélektől átjárt, isteni erőterű gyűrűben állni, hallgatni az áradó bibliai szavakat, mondatokat, látni a sorban áldást mondó arcokat, komolyakat és mosolygósakat, és érezni az áldásra emelt kezeket.
Mindebben ott áll az egyházam, de ezekben a percekben ez nem feladat, felelősség és hordozandó teher minden emberi esendőségével, nem az intézményrendszer megannyi gyarlóságával, hanem az a közösség, amely az életem, a lelki otthonom. Ahová az én Uram hívott be, és Ő meg is tud tartani benne.
