Megéled

Lelkésze lehetek sokaknak, de édesanyja csak a gyermekemnek

„Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem.” (Zsolt 131.)

Szögre, pontosabban ajtófélfára akasztottam a palástomat, kicsit több mint három hónapja. Gyesen vagyok. Mit is jelent ez? Sok mindent. Például azt, hogy finoman szólva sem vagyok naprakész a nagyvilág híreiben: nem tudom hány fertőzött van az országban, hogy éppen melyik politikus a közbeszéd tárgya, milyen baleset történt az elmúlt héten, van-e időjárási front, és a többi talán még ezeknél is jelentősebb hír… Be kell, hogy valljam, a szociális kapcsolataimat sem tudom úgy ápolni, ahogyan azt szeretném vagy kellene. (Lásd: a karácsonyi köszöntésekre sem sikerült még válaszolnom, és egészen hosszú listám van azokkal a nevekkel, akiket vissza kellene hívnom valamikor).

Bizonyos szempontból láthatatlan vagyok. Csak arra az időre mozdulok ki otthonról, amíg a legfontosabb dolgokat megvásárolom a boltban, vagy az oltásokra és a védőnőhöz viszem a gyermeket. No meg a mindennapi sétánk idejére, ami igazi fellélegzés nekem és a babának is. Nem vagyok ott a lelkészértekezleteken, nem vagyok az egyház „vérkeringésében” – ahogy szokták mondani –, nem teszek-veszek, aktívkodok az ifisekkel vagy készülök a hittanórákra és az igehirdetésekre. Láthatatlan vagyok talán a gyülekezet számára is, hiszen a vírus meg a hideg miatt a vasárnapi istentiszteleteken még nem jelentünk meg, amióta megszületett a kicsi.

Jelentéktelen vagyok. Jelentéktelen vagyok a világ számára, mert nem termelek, nem hozok hasznot, mint a többi jóravaló, dolgozó ember. A rólam való gondolkodást talán letudják annyival: „Gyesen van.” És pont. 

Jól van ez így? – kérdezhetnénk. Jó láthatatlannak és jelentéktelennek lenni? Jó abban a világban, ahol minden arról szól, hogy tűnj ki valamiben, légy különleges, légy egyedi, látható?! Hiszen kissé viccesen mondjuk, de valljuk be, mi is gyakran így gondoljuk: „aki nincs fenn a közösségi oldalon, az nem is létezik”. Ha nem vagy látható, akkor nem is létezel, nem jelentesz semmit.

Mégis: attól, hogy valami vagy valaki láthatatlan, az nem jelenti azt, hogy értéktelen. Jó láthatatlannak lenni? 

Igen.

…mert valakinek viszont jelenleg én jelentem az egész világot. Most ismeri meg a fényeket, a színeket, a mozgást, a saját kezét, érinti a tárgyakat, rácsodálkozik minden apró dologra. Neki jelentek valamit, sőt, kellek neki az életben maradáshoz. Jelentem a biztonságot, az életerőt, a megnyugvást, az alapvető szükségletek kielégítését, és rajtam keresztül fedezi fel a világot. Olyannak látja, amilyennek én látom, úgy viszonyul hozzá, ahogyan én is.

Micsoda kettősség! A világ számára bizonyos szempontból jelentéktelenné lettem, de mindent jelentek a gyermekemnek.

Most nem keresem a nagy dolgokat, amik meghaladják az erőm. Nem keresem a jelentős kihívásokat vagy új utakat, „nem néz magasra a szemem”, ahogyan a zsoltáros mondja, hanem szolgálatban állok. Nem palástban, hanem hétköznapi, itthoni ruhában, mely adatott. Nem sok ember előtt ékesen szólva, hanem sokszor suttogva, halkan altatót dúdolva. Nem sietősen rohanok tanteremről tanteremre, hogy megtartsam a hittanórákat, hanem sokszor lábujjhegyen járva igyekszem végezni a dolgom egy csendes lakásban. A szívemet is szoktatom a csendhez, hogy valóban meghalljam, amit Isten a gyermekemen és a szülőségen keresztül szeretne nekem tanítani. Mert Ő felelőssé tett minket azokért az értékekért, amelyekkel megajándékozott. Legyen az a mi saját ajándékba kapott életünk, a gyülekezeti tagok élete, akik kapcsolódnak hozzánk lelkészként, vagy legyen az a gyermekünk élete, akiért életünk végéig felelősek vagyunk. Mert a palástot szögre lehet akasztani, lelkészként nyugdíjba lehet menni idővel, de a szülőség élethosszig tart. Mert lehet több gyülekezetet is pásztorolni egy életben, akár gyülekezetet váltani, de családja egy van az embernek. Lelkésze lehetek sokaknak, de édesanyja csak a gyermekemnek.

Lelkipásztori napló, 2022. január 10.