Arról általában még a gyülekezeti tagok között is sok szó esik, hogy adott esetben hogyan is kellene „megreformálni” egyházunk konfirmációs gyakorlatát. Azt hiszem, a legtöbb gyülekezetben a konfirmáció környékén beszédtéma az is, hogy „hányan konfirmálnak”, „mennyire tudják majd a KT kérdéseit”, vagy éppen kik lesznek azok, akik megmaradnak a gyülekezetben.
Ebben a körinterjúban nem a konfirmációval kapcsolatos nagy teológiai, dogmatikai kérdésekre keresem a választ, hanem felkerestem három dunántúli lelkipásztort és egy teológushallgatót, és megkérdeztem őket saját konfirmációs emlékeikről. Hagyott-e bennük bármilyen pozitív vagy éppen negatív nyomot a konfirmáció a hit-, és közösségi megélés szempontjából? Hogyan élték meg gyermekként saját konfirmációjukat, mennyiben jelentett számukra fordulópontot? Arra is kíváncsi voltam, vajon amit évekkel ezelőtt átéltek, mennyiben határozza meg azt, hogy jelenlegi gyülekezetükben milyen konfirmációs gyakorlatot vezettek be?
Mentünk, „ha esett, ha fújt”
„Arra emlékszem, hogy nagyon nagy stressz volt – mondja Kántorné Pólus Ibolya, a Felsőörsi Református Gyülekezet lelkipásztora, akit saját nagyapja konfirmált. – Egyfajta családi kötelesség is volt, hogy a pap unokának kötelező konfirmálnia. Tulajdonképpen én nem választhattam, hogy konfirmálok-e vagy nem, hanem ez egy pálya volt, amire ráálltam. Arra emlékszem, hogy nagyon furcsa és zavarba ejtő volt, hogy bort kell inni. Szerettem azt a gyülekezetet, de maga a konfirmáció nem volt otthonos. Idegen volt, főleg a Heidelbergi Káté. Kifejezetten arra emlékszem, hogy a szobában ülök és magolom a KT kérdéseit, és nagyon nem értettem. A ’80-as években konfirmáltam, ez egy »titkos« csoport volt, mert az ifjúsági munkát abszolút nem támogatták abban az időben. Ennek ellenére nagyapám hűséges volt az ügyhöz, és mindig volt egy 8-10 fős csoportja, akiknek tartotta az alkalmakat. Ezért nagyra becsülöm őt. Mi pedig mentünk minden vasárnap, ha esett, ha fújt.”
Szigor és szeretet
„A konfirmációs óra egy kisebb helyiségben volt, és a falon egyetlen kép lógott, egy nagyon szigorú Kálvin-kép, ami beesett arccal és kis sapkában ábrázolta a reformátort, és azt éreztem, hogy pont a szemembe néz. Végig az volt bennem, hogy de szigorú ez az ember, és szigorú ez a hely – eleveníti fel a lelkésznő. – Ugyanakkor a templomban mindig azt a feliratot néztem, ami a középpontban volt, és az pedig az volt, hogy: »Isten szeretet«. Gyönyörűen volt kifaragva cseresznyefából. Úgy gondolom, ez a kettő dolog együtt adta a konfirmációt. Egyrészt ott volt ez a szigorúság, hogy meg kellett tanulni a KT-t, hiszen fontosak a hittételek, és ott volt az is, hogy az Isten szeretet. Ez utóbbiba belefért, hogy lehetett rohangálni a padok között az óra után, és degeszre enni magunkat egy-egy gyülekezeti szeretetvendégségen…”
A keresztény közösség jó!
A felsőörsi lelkésznő arról is beszélt, hogy úgy látja, nagyon kevés gyermek képes önálló hitvallásra 13-14 évesen: „A saját konfirmációmra készüléskor minden nagyon távoli volt, nem voltak hétköznapi példák, a lényeget sem értettem igazán. Minden szent, sérthetetlen volt, nem beszélgettünk. Így aztán a saját gyülekezeti gyakorlatomban igyekszem megvalósítani, hogy a folyamat, ami által készülünk, egy közösségi élményt is adjon a gyermekeknek. Érezzék meg, hogy a keresztény közösség az jó! Én ezt nem éreztem gyermekként, de számukra szeretném biztosítani.”
Amikor az idei konfirmációról kérdezem, elmondja, hogy arra kérte a csoportot, írjanak egy közös imádságot, illetve válasszanak maguknak egy személyes szimbólumot, ami a leginkább kifejezi azt, hogy mit jelent nekik az Isten. „Ezt valamilyen formában meg is mutatjuk a konfirmációkor” – mesél lelkesen idei terveiről a lelkipásztor.
Befogadó légkör
Szűcs László, a szentkirályszabadjai gyülekezet lelkipásztora legelőször azt emeli ki, hogy nagyon családias és befogadó közösség volt abban a budapesti gyülekezetben, ahol ő konfirmált. „A családiasság sok mindenben megnyilvánult. Például, ha valaki megbetegedett akkor nem csak a lelkész ment meglátogatni, hanem magától értetődő természetességgel mentek a gyülekezet tagjai is. Gyermekként nem a felnőtt istentisztelethez kapcsolódtam elsődlegesen, hanem volt gyermek-istentisztelet, amit egy nagyon odaszánt életű hölgy tartott lelkiismeretesen évtizedek óta. Maga a felkészítő is alapvetően pozitív élmény volt a lelkipásztor személye miatt. Itt is az emberi tényező volt a fontos. A Heidelbergi Káté annyira nem ragadott magával, de az nagyon jó volt, hogy nem csak bemagolni kellett, hanem a lelkész ezalapján közérthetően elmesélte, elmagyarázta a lényeget. Azt hiszem a lelkészünk egy kicsit »apafigura « is volt nekünk. Az emberi kapcsolatok voltak emlékezetesek.
A második otthon
A lelkipásztorral arról beszélgetünk, hogy mennyiben hasonlít a gyülekezet egy család működéséhez. „Amikor egy olyan család tagja vagy, ahol alapvetően jól érzed ott magad, és tudod, hogy szeretnek meg biztonságban vagy, akkor nem kérdés, hogy annak a családnak a normáit, szokásait megszokod, átveszed, belenősz. Persze majd a kamaszkorban megkérdőjelezel néhány dolgot, de azt megelőzően ez inkább biztonságot ad. Én sok párhuzamot látok egy családi élet és egy egészségesen működő gyülekezeti élet között. Lélektani szempontból is így van ez. Sokan kimutatták, hogy nagyon hasonló, vagy ugyanolyan működési mechanizmusok vannak a családban és a gyülekezetben. Nyilván ezt akkor, amikor konfirmáltam nem tudtam, de élmény szintjén ugyanolyan volt. A gyülekezet volt a második családom, a második otthonom.”
Azt mondja, hogy ez az otthonosság a gyülekezeten belül tapasztalható szeretetkapcsolatoknak volt köszönhető, ezért számára magától értetődő volt, hogy ha valaki 12-13 éves lesz, akkor konfirmál, mert egyszerűen természetessé válik az, hogy ez hozzátartozik a gyülekezeti élethez.
A gyülekezetben testet öltött szeretet
„A konfirmáció számomra nem volt kiemelkedő spirituális élmény. Gyermekkoromtól volt egyfajta istentudatom és istenképem. Mindig is hittem, hogy van Isten, és úgy képzeltem, hogy Ő jó és szeret. Ebben folyamatosan erősítettek a gyermekistentiszteleten hallott bibliai történetek, meg a gyülekezeten belül tapasztalat szeretetkapcsolatok. A megtérésemkor ez aztán egészen személyes valósággá vált, de addig ezekből táplálkoztam mert a gyülekezetben ez a szeretet öltött testet. Nyilván, ha én olyan gyülekezetbe kerülök, ahol civódások, viszályok vannak az negatívan határozta volna meg az Istenképemet is.”
„A többiek kikonfirmáltak és a korosztályomból egyedül én maradtam. Ez csak tovább erősítette a gyülekezet és közöttem lévő kapcsolatot, mert annál inkább kifejezték, hogy örülnek annak, hogy továbbra is itt vagyok.”
Számítanak!
A beszélgetés végén arra kértem a lelkipásztort, hogy válasszon egy szimbólumot, ami számára általánosságban a konfirmációhoz kapcsolódik. „Jobban szeretem a természetből vett képeket, de most valami félkész dolog jut eszembe, ami javításra vár. Ez egy jó dolog alapvetően, de szét kellene szedni és megnézni, hogy mi az, amitől nehezen vagy rosszul működik, és újra össze kellene rakni, vagy elgondolkodni azon, hogy nem kellene-e korszerűbb alkatrészekkel megcsinálni. Vannak ebben jó lehetőségek, mégis meg kellene vizsgálni egy javítóműhelyben vagy egy fejlesztő laboratóriumban. Valahogy jó lenne ebbe a folyamatba magukat a fiatalokat is bevonni. Mennyire számít vajon az ő véleményük? Nem arra gondolok, hogy a döntéshozatalba, vagy a teológiai aspektusába szóljanak bele, mert ahhoz nem rendelkeznek elég ismerettel, hanem arról, ami az emberi oldala, ami rájuk tartozik. Az első találkozókon mi szoktunk erről beszélgetni. Ahol lehet, ott fontos őket bevonni, mert akkor találkoznak azzal, hogy számítanak.”
Vittem magammal még egy embert!
Bátki Márton Boldizsár IV. évfolyamos teológushallgató a legfiatalabb, akit saját konfirmációs élményéről kérdeztem. „Én annyira szerettem volna konfirmálni, hogy az egyik barátomat is vittem magammal az előkészítőkre. Bennem erőteljes motiváció volt már kisgyermek korom óta. Azért szerettem volna konfirmálni, mert hittem az Úr Jézusban. Élveztem a konfirmációs órát, ittam püspök úr szavait, (dr. Márkus Mihály – szerk.).” Marci azt is elmondja, hogy a konfirmációs vizsgán nem voltak előre kiosztva a kérdések, hanem a templomban mindenki jelentkezhetett, és az volt a megkötés, hogy legalább egy választ mindenkinek el kell mondania. „Az én kezem mindegyik kérdésnél fenn volt. A Heidelbergi Káté első kérdés-felelete nagyon fontos számomra. A mai napig, ha igét hirdetek, és olyan a textus és a mondanivaló, idézem a KT-t, mert a konfirmációmkor nagyon meghatározó volt és egy életre bevésődött, hogy: »Mi nékem életemben és halálomban egyetlen vigasztalásom«.”
Naponkénti olvasásra
„A konfirmációs Bibliámat sokat használtam, bele van írva, hogy naponkénti olvasásra. A konfirmációs igém nagyon passzol hozzám. A Márton név ugyanis azt jelenti, hogy bátor és erős, ezért mondta nekem püspök úr a Józsué 1, 7-et: »Csak légy erős és igen bátor, tartsd meg és teljesítsd mindenben azt a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked. Ne térj el attól se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenütt, amerre csak jársz.« Gyakran eszembe szokott jutni ez az ige, főleg a teológiai vizsgáknál.”
„Nem tudom, hogy miről szólt az igehirdetés a konfirmációi istentiszteleten – mondja a teológushallgató –, mert olyan felfokozott lelkiállapotban voltam. Azt tudom, hogy akkor és ott nagyon sokat adott, de nem emlékszem rá. Az első úrvacsora viszont katartikus élmény volt, tényleg egy örömteli találkozás, nagyon megerősített engem a hitben.”
Ne csüggedj el kicsiny sereg…
„Emlékszem, hogy a »Ne csüggedj el kicsiny sereg« kezdetű éneket énekelve vonultunk be a templomba. Az előkészítőkön szerettem meg énekelni, és ez az énekszeretet azóta is megmaradt. Ezt én is szeretném továbbvinni ha majd a saját gyülekezetemben tartok konfirmációs felkészítést, hiszen az énekszövegek egyben hitvallások is.”
Marcit arról kérdezem, hogy mit tanácsolna azoknak, akik most konfirmáltak, vagy fognak konfirmálni. „Jegyezzék meg azokat, akikkel együtt konfirmáltak, és ápolják a kapcsolatot! Egy év alatt remélhetőleg megismerték egymást annyira, hogy észrevették egymás értékeit, és ezeket a kapcsolatokat őrizzék meg! Később, ha az életük olyan helyzetbe jut, nagyon sokat segíthet az, hogy valaki úgy hallgat meg, azzal a lelkülettel, hogy ő is hisz Istenben. A másik pedig amit tanácsolnék, hogy ne meneküljenek el a templomból, mert a templom tényleg az otthonunk. Nyitott szívvel álljanak oda az úrasztalához, és legyenek büszkék arra, hogy ők a kiválasztott gyülekezetnek a tagjai!”
Kíváncsi istenkeresés
Erlitz Anita 2002-ben konfirmált a Győri Református Gyülekezetben, s ugyanitt szolgál ma, beosztott lelkipásztorként. „A nővérem még Erdélyben konfirmált, és őket aszerint ültették a padba az előkészítőn, hogy ki hány kérdésre tudott válaszolni. Ciki volt a hátsó padban ülni. Én nagyon örültem, hogy Győrben nem volt ilyen megkülönböztetés – emlékszik vissza a lelkésznő. – Szerettem az előkészítőket, főleg Bittner Feri bácsi (korábbi győri lelkipásztor – szerk.) személyisége ragadott meg, akit jó volt hallgatni. Nem emlékszem sem a vizsgára, sem a fogadalomtételre, csak arra a mozdulatra, amikor megtörtént az áldás.”
Anitával arról beszélgettünk, hogy sok fiatalon érzünk egyfajta családi nyomást és elvárást a konfirmációval kapcsolatban. „Nálam nem volt családi nyomás, de még Feri bácsi részéről sem, hogy kötelező konfirmálni. Ugyanakkor nem volt kiforrott Istenhitem sem, inkább a kíváncsiság volt erőteljes. Kíváncsisággal indultam el az istenkeresés felé. Ez hajtott, mert sokszor úgy jártam templomba egyedül, hogy át kellett buszoznom az egész várost. Megvolt ugyanúgy a szokott helyem, mint az idősebbeknek, és mentem akkor is, amikor a család nem jött. Nem felejtem el, hogy egyszer óraátállítás volt és én már egy órával korábban ott voltam a templomnál, és nem tudtam, hogy miért nincs nyitva?”
Megértett ige
„A régi Károli Bibliát kaptuk és sokat jelentett, hogy ki vannak emelve versek, mert akárhányszor kinyitottam a Bibliát, ott volt mindig egy megerősítő üzenet, még ha az egész fejezetet nem is tudtam elolvasni – mondja miután arról kérdezem, hogy mennyit forgatta a konfirmációra kapott Bibliáját. – A példabeszédek 5,1-2 volt a konfirmációs igém:»Fiam, figyelj bölcsességemre, hallgasd meg értelmes szavaimat! Maradj megfontolt, és ügyelj, hogy ajkad okosan szóljon!«Nagyon érdekes, hogy sokáig nem mondott semmit ez az ige, de mégiscsak találó. Amikor teológus voltam, hatodéven a mentoromtól azt az útravalót kaptam – amit egy szerzetestől hallott –, hogy először nyisd ki a szemedet, aztán a füledet, és csak legutoljára a szádat! Ez abszolút összhangban van ezzel a konfirmációi áldó igével is.”
Ne legyen színjáték!
A lelkipásztor saját gyermekkori élményei hatására azt tartja fontosnak, hogy ne egy gépies dolog és egy színjáték legyen a konfirmáció. „Sokszor elmondom nekik, hogy senkitől nem akarok olyan fogadalmat kérni, amit nem érez a magáénak. Tehát szülői nyomásra, vagy azért, mert a hagyomány így diktálja – inkább ne. Inkább várjon még egy kicsit. Kapják meg azt a szabadságot, hogy nincs rájuk erőltetve.”