Megéled

Ma nekem, holnap neked

Csodaszép, késő nyárinak is beillő októberi délután volt. Mintha a természet nem akarta volna elfogadni, hogy az ősz lassan az egyre hűvösebb szelekkel a téli álom felé kergeti. Úgy tűnt, ha csak pár napra is, mintha az idő kereke felcserélte volna az irányt, hogy még egy kis nyarat lopjon mindannyiunknak. Temetésre igyekeztem, egy kollégám édesanyját kísértük utolsó útjára. Sokan összejöttünk közelből és távolból, hogy tiszteletünket, együttérzésünket, részvétünket jelenlétünkkel is kifejezzük a gyászolók felé. Nagy erővel, hittel és reménységgel zengett a református himnusz, a 90. zsoltár, a végtisztességet tévő gyülekezet ajkán: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”

Álltunk a ravatalnál, a gyászoló lelkipásztor pedig családtagjaival együtt velünk szemben. Nem volt nagy távolság közöttünk. Alig valamivel több, mint egy koporsónyi, mely ott a középen egy befejeződött földi élet porhüvelyét rejtette. Akárhol is álltunk, egy kérdés feszült bennünk, mikor ránéztünk: Mit tegyek? Mit tegyek, mint gyászoló, hogy lesz tovább? Mibe kapaszkodhatok, hol találok vigaszt? De a másik oldalon is felmerült a kérdés: Mit tegyek, mint vigasztaló, együtt érző? Hogyan segítsek? Mit mondjak, milyen gesztust tegyek, hogy az több legyen, mint puszta formaság?

A temetési szolgálatot végző esperes hirdette a vigasztalás evangéliumát. Többször hangzott a kérdés az igehirdetésében: „És én?”. Néztem a koporsót, néztem az édesanyjától búcsúzó kollégát, és hirtelen nagyon furcsa érzés hasított belém. Olyan ismerős ez a helyzet. És nem azért, mert lelkipásztorként már oly sok temetésen vettem részt, ez nem egyfajta „szakmai ártalom”. Itt most valami másról volt szó. Azt vettem észre, hogy nemcsak a természetben, de bennem is visszafordult valami. Hirtelen 6 évet röppentem vissza az időben. Akkor is október eleje volt, akkor is szép, napsütéses, őszt meghazudtoló melegben volt részünk. Akkor is egy ravatalnál álltunk. Akkor is egy lelkipásztor édesanyját temettük. Akkor is ugyanígy álltunk szolgatársammal egymással szemben. Annyi volt a különbség, hogy akkor az én édesanyám temetése volt.

Most joggal mondhatja a kedves olvasó, hogy ez azért meghatározó, mondhatni óriási különbség. Hiába a sok hasonlóság, nagyon nem mindegy, hol helyezkedik el valaki a ravatalhoz képest. Nagyon nem mindegy, hogy a gyásszal küzdő vagy az együtt érző, vigasztaló oldalon állunk-e éppen. Az emberi szívet nagyon mélyen meg tudja rendíteni, ha szeretteinktől, főleg édesanyánktól kell búcsúzni. Akkor is, ha az eszünk tudja, hogy ez az élet rendje. Akkor is, ha a feltámadás reménységében, hívő szívvel búcsúzunk. Mert a hiány különösen is fáj, mikor addigi életünk leghitelesebb tanúja távozik, amikor a feltétel nélküli anyai szeretetet napi tapasztalatból emlékké lesz. A ravatal egyik oldalán a friss gyász legtöbbször burokba zárja a közvetlen hozzátartozókat. Nem nagyon látnak túl ilyenkor a koporsón, az urnán, nem igazán tudnak odafigyelni arra, hogy a másik oldalon kik is és miért is állnak karnyújtásnyira.

Most, ezen a temetésen, arra kellett rádöbbenem, hogy nincs is annyira mély szakadék köztünk a két szemben lévő oldalon, mint az elsőre látszik. Az egymáshoz való emberi, kollegiális, gyülekezeti kötelékünk, közösségünk ezekben a percekben igazán markáns sorsközösséggé vált. Hirtelen gondolataimban, érzéseimben én is újra ugyanazon az oldalon álltam, mint ő. Mivel hol jobban, hol kevésbé, de résztvevői voltunk/vagyunk egymás életének, így tényleg őszinte részvétről beszélhetünk. Az ő mostani gyászában előtört az én megcsendesült gyászom, az ő egykori együttérzése, vigasztalása ott visszhangzott mostani részvétemben.

Mindezek fényében rá kell döbbennünk, hogy mennyire összetartozunk a velünk élőkkel, velünk munkálkodókkal, szolgálókkal, mennyire szükségünk van egymásra nekünk, akiket a Gondviselés egymás mellé rendelt. Sosem tudjuk, hogy mikor fordul a kocka. Ami ma az én szenvedésem, ami ma az én fájdalmam, nagyon könnyen lehet, hogy holnap már a te szenvedésed, a te fájdalmad. A másik embertárs aktuális élethelyzetében pedig könnyen ráismerhetünk önmagunkra is. Vagy arra, amit mi már átéltünk, amiről nekünk már korábbi tapasztalatunk van, vagy arra, ami még vár ránk, ami majdani sorsunk egyfajta előképe, talán épp főpróbája. Így szerkesztett bennünket egybe a mi gondviselő Istenünk, hogy egymás terhét hordozva töltsük be Krisztus törvényét, miközben ki-ki a ma terhét hordozza. ( Vö. Gal. 6:2 és 5)

Álltunk az őszi napsütésben. Mintha egy számegyenes kötött volna össze bennünket a ravatal két oldalán, melynek origójában fizikálisan most egy koporsó állt. Az a pont, ahol az élet a halállal találkozott, a két megközelítési irányból szemlélve. Egyik oldalon a veszteség fájdalma a betölthetetlen űrrel, a másik oldalon a részvét, az emberi együttérzés, az imádságos közbenjárás. De a látható origón túl ott volt velünk mindenek kezdete és vége, ott volt az irgalmas, halál fölött is győzedelmes krisztusi szeretet, mely túlemel bennünket időn és téren, egymás mellé állít bennünket, és reménységgel tölti meg szívünket.