Nekem nem olyan magától értetődő, hogy most írok egy cikket egy olyan nyelven, amelyet magyarnak neveznek. Mint ahogyan az sem olyan természetes, hogy lesznek olvasók, akik ezt a nyelvet érteni fogják. Felteszem, ha ide most egy hindi nyelvű írást tennék, nem kis meglepetést okoznék.
Az, hogy magyarul írok, olvasok és beszélek, s hogy ebben a nyelvben mozgok a legotthonosabban, nem az én döntésem.
A világon ma a becslések szerint 6500-7000 nyelv létezik. Nem úgy áll a dolog, hogy tanulmányoztam a rendelkezésre álló nyelveket, s aztán eldöntöttem, hogy melyiket választom. Pont fordítva, még mielőtt eldönthettem volna, hogy melyik nyelven akarok beszélni, már magyarul beszéltem.
S hogy miként sajátítottam el a magyar nyelvet, nem tudom. Nem emlékszem. Ez azért különös, mert egy nyelvi készséget elsajátítani meglehetősen verejtékes munka, és ráadásul sohasem lehet teljes. Én például meglehetősen jól tudok angolul, de mindig mosolygok azokon, akik azt mondják, „te biztosan perfektül beszélsz angolul”. A frászt. Sohasem fogok, ha megfeszülök sem. Egyetlen nyelv van, amelyet viszonylag jól tudok a nyelvek közül, s ez a magyar.
Nagy talány ez az egész. Hogy miért van ennyi nyelv, s hogy mitől van, hogy minden nyelvnek van rendszere, egészet alkot, szabályai vannak, mintha íróasztal mellett szerkesztették volna. Pedig nem. A nyelvek „maguktól” jönnek létre, s talán épp a nyelviség az, amire azt kell mondanunk, hogy az ember felett áll. Isten adta. Ő az, aki először megszólalt, hogy én megszólalhassak.
A magyarra is csak úgy tudok tekinteni, mint Isten ajándékára. Úgy volt elrendelve, hogy ezen a nyelven juthattam öntudatra. Nyilván ez csak azért volt lehetséges, mert volt egy közösség, a magyar, amely már létezett, mielőtt én a létre jöttem. Ha nem lett volna, akkor nem magyarul beszélnék. De volt. Miért van egy olyan közösség, amelyet magyarnak hívunk? Miért inkább nincs? Ez nem olyan abszurd kérdés. Végül is nyelvi közösségek sokasága tűnt már el, s várhatóan fog eltűnni. Az, hogy magyarság még van, nem olyan magától értetődő. S az, hogy magyarul írok és értek, csakis azért lehetséges, mert öntudatra jutásomat megelőzően már létezett olyan, hogy magyar. Magyarnak lenni annyi, mint magyarul öntudatra jutni. A magyarul tudás nem járulékos eleme annak, aki vagyok, hanem pont fordítva, a magyarul tudás hozta létre azt, aki vagyok. Magyarul nevezem meg a dolgokat és önmagamat. Ez titok. Isten eleve elrendelt akarata. Ennyi.
Magyarul tanultam meg imádkozni. Tudom a Miatyánkot kívülről angolul is, de belülről csak magyarul. Ez meg aztán végképp felfoghatatlan. Csak magyarul tudom igazán összerakni azt a világot, amelyet Isten otthonomul rendelt.
Úgyhogy nekem a magyarság mindig is egy megmagyarázhatatlan csoda. Magyarnak lenni folytonos ráébredés arra a közösségre, amelynek részeként eljuthattam önmagamhoz, s megtudtam, hogy ki vagyok.
Végül is ez a legtöbb, amire az ember juthat: meg tudja nevezni önmagát.
Én csak magyarul tudom.
(Fotó: Rácz Bence, Unsplash)
