A hely, ami egykor milliók szenvedéstörténetét szívta magába, ma múzeumlátogatók millióinak kíváncsiságát vonzza. Több ez azonban holmi perverz kukkolásnál. Közös múltunk sebe, ami nem baj, ha egy kicsit nekünk is fáj. De itt nem a kollektív bűntudatról beszélek. Nem arról, hogy az embernek szégyellnie kellene magát a mások által elkövetett múltbéli tettekért. Azonban, ha megkarcol bennünket az emberélet tébolyult mélysége, abból lehetőségünk van tanulni és értelmes jövőt építeni.
Aki ide érkezik, hirtelen adatok, tények tömkelegével szembesül. Nevek áradata zúdul ránk, ahogy egy széles rámpán haladunk egyre beljebb „az ördög szájában”. Beérve a már ismerős táj fogadott. Vöröstéglás tömbházak kényes rendezettségben, magasra nyúló katonás jegenyefák és szögesdrót a jól ismert felirattal: „A munka szabaddá tesz.”
Nekem furcsa a nagy tömeg, de ezek az épületek ehhez vannak szokva. A kezdeti katonai laktanyák funkciója megváltozott és gyorsan 700-1000 ember szűkölésének határa lett. Nem jártuk be mindet, de nem is bírja az értelem szinte befogadni azt sem, amit látni engedtek. Egy idő után szinte gépiesnek hat a beszéd is. Napi kétszeri mosdóhasználat az emberi méltóság teljes elnyomása mellett. A név, mely családhoz és közösséghez kötött, megsemmisült a megalázottságban és egy a karra tetovált számsorrá csökevényesedett. Reggelire valami lötty, amit kávénak vagy teának neveztek, ebédre egy liter leves, amiben távoli szigetekként úsztak a zöldségek, vacsorára 300 g kenyér, sajt, kolbász vagy lekvár. A kemény fizikai és mentális megpróbáltatás napjaiban ez a kalóriamennyiség épp csak annyira volt elég, hogy az ott lévőket teljesen elembertelenítse, és olyan szinten aktiválja az életösztönt, hogy ne számítson már az sem, hogy a rabtársától, barátjától lop valaki. Amikor az ember állandóan éhes, fázik, fájdalmai vannak és nincs biztonság, az étel sokkal jobban felértékelődik, mint bármi ezen a világon.
De nem mindenki tapasztalhatta meg ezt. A peronra állítva egy karlendítéssel emberéletek váltak légneművé a gázkamrákban. Felkiáltottam magamban: a gyerekek! Eddig fel sem tűnt az utolsó róluk készült kép. Az a tekintet! Szinte éget, ahogy a kamerába néz. Kosztolányi verse jutott eszembe, csak egy kicsit más befejezéssel: Édesanyám! Minek szültél? Elhamvadtál, nem őszültél. Hiába! A minden hiábavalósága világlik a sötét képeken minden egyes utolsó gyermeki pillantásban. Aztán egyszer csak egy csecsemő sírása szűrődött be a terembe. Ahogy az ablak felé léptem, egy fiatal édesanyát pillantottam meg a blokk előtt. Gyermekét szorosan ölelve próbálta megnyugtatni. Ki visz ilyen helyre kisbabát? – kérdezhetnénk. Egy pillanatra nekem is eszembe jutott. De eszembe jutott Jézus születése is. A kisgyermek a jel. Immánuel, velünk az Isten! Hirdetik az angyalok Jézus születésekor. Ki vinne az élet sötétjébe egy gyermeket, az új élet reményét, ha nem az Isten, aki a legjobbat akarja az embernek? De hogy hihetnénk ebben a jóindulatban pont egy haláltábor közepén? A kézzelfogható tények, adatok és tárgyi eszközök mindenről árulkodnak, csak jóindulatról nem. És mégis, valahogy az istállókból lett barakkok tragédiájában jelen lehet az istállóban született Megváltó csodája. Csoda, hogy élünk!
Bármiféle reménység kapaszkodója nélkül nem akarnám látni annak a sok kivégzett embernek az arcát hosszú métereken át a tablóképeken. Nem bírnám hallani az extra büntetésekről, sötét zárkákról, levegőtlen, zsúfolt helyekről szóló beszámolót. De kinyitottam a szemem, hogy lássam. Mert nem dughatja homokba a fejét az ember és nem is várhat mindig másokra. Egyéni felelősségünket nem tagadhatjuk meg, ahogy a másik ember méltóságát sem. Hogy kinél van az igazság? Egy SS tiszt azt gondolta, hogy nála. Aki a karját lendítette Hitler felé, fanatikus meggyőződéssel volt felőle, hogy benne. De az igazságnak van egy fokmérője: hiszem, hogy a mérce neve Jézus. A mód, ahogyan beszélt, gyógyított, felemelt és reményt adott, mindennapi életünk gyakorlatának, az igazságnak fokmérője is. Életünk valódi szabadsága az a krisztusi pillantás, amivel így merünk körülnézni ebben a világban. Ennél lejjebb nem adhatjuk, különben az igazságot adjuk fel.
Hála annak a két pedagógusnak, Szalay Balázsnak és Vódli Zsoltnak, akik a szó eredeti görög értelmében úgy kísérnek és vezetnek ezen az úton újra és újra csoportokat, hogy bár a halál árnyékának völgyében járnak, nem a félelem lelkével érkezhetnek vissza, hanem az egyéni felelősség tudatával és annak vállalt bátorságával.
Az említett vers Kosztolányi Dezső: Rapszódia
