Annyira komplex ez a felvetés, hogy érdemes a gyökerektől indítani. Attól a ponttól, amikor az ember felvette az első követ, hogy használja. A materialista megközelítés szerint ez az eszközhasználat emelte ki az emberiséget az állati sorból. Azt azonban már kevésbé említik, hogy ezek a használati tárgyak egyben fegyverek is voltak (például a kőbalta), a vadászeszközökről nem is beszélve. Az ősember pattintott köveitől mára eljutottunk a robottechnikáig. Bár a fejlődés hatalmas és látványos, a lényeg semmit sem változott: eszközöket gyártunk ipari méretekben, hogy elpusztítsuk egymást. Minden újítás átmegy a hadiipar szűrőjén, és ha nekik már nem kell, csak akkor kerülhet a civil lakossághoz. Ilyenek a számítógépeink is, amelyek nélkül ma már el sem tudnánk képzelni az életünket. Pedig az első gépeket a haditengerészetnél lövedékek ballisztikai pályájának kiszámítására használták. Valóban embert próbáló feladat kiszámolni két hajó mozgását a hullámzó óceánon, pláne csata közben. 1916. május 31-én a jütlandi csatában hatalmas mennyiségű lövedéket lőttek ki, miközben a találati pontosság jóval 5% alatt maradt.
Érdemes azonban egy másik szemszögből is megvizsgálni az emberiség történetét, mégpedig az Isten és ember közötti kapcsolat alakulása alapján, mert ez is igen beszédes. Meg lehet-e tagadni Istent, szembe lehet–e menni az Ő akaratával? Erre a kérdésre a válasz: sajnos igen, sőt az emberiség rendszeresen meg is teszi, amiért aztán időről időre meg is kapja „Fentről” a megfelelő választ. Az emberiség önfejűségének első jeleit már az Édenben láthatjuk, minden a tiltott fa gyümölcsével kezdődött. Később az özönvíz sem segített a megtisztulásban, mert a bűn, ami az emberben lakozik, mindig felszínre tör. Számtalan eset igazolja, hogy az ember újra és újra ellenszegül az Isten akaratának. Ilyen például a Szentírásban is megörökített Egyiptomból való szabadulás története, amikor a fáraó képtelen volt elfogadni, hogy a valódi hatalom nem nála van. Bele is pusztult.
Jézus nagycsütörtöki elárultatása világít rá leginkább arra, miként is működik a világunk. Az ő tettei és szavai mutatják, hogy mi a kivezető út a pusztítás körforgásából. Júdás harminc ezüstért, csókkal árulja el őt; tettének „jutalma” végül a vádló lelkiismeret és az öngyilkosság lesz. Péter karddal akarja megvédeni, levágja az egyik támadó fülét, ám Jézus meggyógyítja a sebet. Azt is hozzáteszi: elég a fegyverekből, „kard által veszik el, aki kardot fog”. Ez a sötétség órája, ez most az ő idejük. Önként adja magát elfogói kezére. Ezt követően teljesedik be a sorsa, és meghozza a legnagyobb áldozatot a kereszten. De nézzük csak, hogy mi lett a Jézus felett ítélkezőkkel? Kr. u. 70-ben Titusz, a későbbi császár elfoglalta Jeruzsálemet, és lerombolta a második szentélyt. A zsidóság többsége elmenekült, a maradék többségében asszimilálódott. De a Római Birodalom sem lett örök, melyben a kereszténység kezdetben üldözött vallás volt, egészen 313-ig, amikor Nagy Konstantin kiadta a milánói ediktumot a vallásszabadságról. 380-ban I. Theodosius államvallássá tette a kereszténységet, de ez a lépés sem változtatta meg a birodalom sorsát, amely 476-ban elbukott. A XI-XIII. századokra megerősödött a pápaság hatalma, és elindultak a keresztes hadjáratok. Utólag kijelenthető: a résztvevők nem tanulták meg a Péternek adott leckét, hogy a kereszténységet nem lehet karddal megvédeni, és pláne nem karddal kell terjeszteni. Számtalan vallásháború zajlott le, majd a teljhatalmú pápaság is hanyatlani kezd, 1517-ben elindult a Reformáció, létrejöttek a protestáns egyházak véget vetve az abszolút hatalomnak és vallási hegemóniának a nyugati egyházban.
Az istentagadásban az emberiség a francia forradalom idején nagy lépést tett: a „felvilágosultak” meghirdették az ész, az emberi értelem kultuszát. A templomokat megfosztották szakrális jellegüktől, a vallási ünnepeket betiltották. A jakobinus vezetők Istent valamiféle „legfelsőbb lény” kultuszával igyekeztek pótolni. Ennek a „hitnek” a „tisztaságát” a diktatúrában a guillotine (nyaktiló) biztosította.
Napóleon államcsínnyel került hatalomra, és Európában sokáig egyetlen hadsereg sem tudott eredményesen szembeszállni vele. 1812-ben 620 000 fős, „legyőzhetetlen” seregével megtámadta a cári Oroszországot. Eljutott ugyan Moszkváig, de Kutuzov marsallnak igaza lett: „Moszkva még nem egész Oroszország.” Napóleon megtapasztalta, hogy a téli hideggel és a betegségekkel szemben tehetetlen. A rettenthetetlen hadseregből a hadjárat végére alig 15 000 ember tért haza, ami megpecsételte a császárság sorsát (Waterloo, 1815).
Később a marxizmus materialista ateizmusa, a lenini eszmék, a kommunista ideológia sem állta ki az idő próbáját. Bebizonyosodott, hogy erővel és karddal nem lehet örök hatalmat építeni, legfeljebb félelmet kelteni, gyilkolni.
Jelenleg a fejlett nyugati civilizáció erőteljes ütemben távolodik Istentől. A „woke” kultúra a „cancel culture” az egyéni vágyakat próbálja mindenek fölé helyezni erőszakosan. Ez mindenféle identitásban ölt testet. Az egyén többé már nem egy közösség részeként értelmezi magát, hanem az abszolút individuumként, aki úgy hiszi magáról, hogy megfellebbezhetetlenül mindenre tudja a választ, közben – szintre észrevétlenül – orránál fogva vezetik. Az ilyen életfelfogásban nem feltétel és főleg nem érték a tárgyi tudás vagy az élettapasztalat, csupán a kellő hangerő, meg az arrogancia, mely nem riad vissza az erőszaktól sem.
Így jutottunk el napjainkhoz. Európa az oroszokkal harcol ukrán területen, Amerika Irán ellen, Izrael meg a Közel-Keleten tulajdonképpen a „Nagy Izrael” létrehozásáért. Mi meg joggal kérdezhetjük, hogy hol van az Isten ezekben a háborúkban. Jézus azt tanítja, hogy karddal nem lehet Isten Országát építeni, de – mint láthattunk – hosszú távon még földi birodalmat sem, mert a vér vért kíván, a bosszú pedig bosszút szül. Csak vérségi jogon és a szeretet jogán lehet örökölni őseinktől, és az Úrtól is, nem pedig fegyverrel. Jézus azt is mondta, hogy boldogok a békességteremtők, mert ők Isten fiainak mondatnak. És boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. (Mt. 5)
Ha az ember mindenáron ki akarja szorítani Istent az élete középpontjából, mi marad a helyén? Az ember maga? Nem, csupán a nagy semmi, amit aztán az emberek vágyaik tobzódásával, önzéssel vagy épp gátlástalansággal próbálnak kitölteni. Mindig is bebizonyosodik: ha Isten kikerül az emberek életéből, eltűnik a zsinórmérték is, és nincs mihez igazodni. Az Isten nélküli, azaz istentelen világ előbb-utóbb embertelen világot szül, ami maga a pusztulás. Nagyon is megfontolandó a Kerületünk címerén olvasható ige tanítása: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel” (Zakariás 4:6)
