Szászfalvi Lászlóné Farkas Judit Ildikó lelkipásztor közel négy évtizede szolgál a somogyi Csurgó-Alsok, Csurgó, Csurgónagymarton és Szenta református gyülekezeteiben jókedélyű, önzetlen és hűséges szívvel. Ismerje meg az olvasó a Somogyi Református Egyházmegye által Pálma-díjjal kitüntetett lelkész életútját és szolgálatát, ami során igyekezett megtenni mindazt, amit rábízott Isten gyülekezeti és családi életében egyaránt!
Milyen családba születtél, és melyek voltak a legfontosabb értékek, amiket otthonról hoztál?
Többszörösen megviselt, a „sors” által többszörösen megpofozott családba születtem bele. Édesapámnak korán meghalt egy testvére, aki a Zala folyóba fulladt bele, és ez az egész gyerekkorára rányomta a bélyegét. Aztán ’56-os volt: a veszprémi bányászati trösztnél nagyon kivette a részét a forradalomból, ami miatt börtönben is volt. De ez rengeteg ajándékot is adott neki, hiszen a börtönben dolgozhatott. A legalsó szinten, a mosodában kezdte, aztán a vasaldába került a tiszta ruhák közé, és a legnagyobb kitüntetés volt, hogy a konyhára bekerült. Ő megtanult és megszeretett ott főzni, ami csodálatos ünnepi alkalmakat adott nekünk a későbbi életünkhöz. Mindig olyan ízeket csempészett az ételeinkbe, amiket mi nem tudunk. Anyukám református családból származott, ami nagyon kötelességtudó, szülőszerető, szigorú volt, és tulajdonképpen valahol ezt várta tőlem ő. Úgymond apu édesanyja és anyukám szülei fogtak össze, hogy a szüleim összeházasodjanak, és így született az ő frigyük, ami sajnos ötödik osztályos koromban megszakadt. Akkor én anyukámmal maradtam, és maradt nekem a szigorúság, és az a következetesség, amiben az ő igenje igen maradt és a nem az nem maradt. Ezeken a szigorúságokon apu néha lazított és próbált enyhíteni, de azért egy nagyon-nagyon katonás napirendben és megfelelésben nőttem én fel anyukámnál. Életemet két dolog keretezte, az egyik az anyukámmal való templomba járás – ott nem volt pardon, nem fordulhatott elő, hogy otthon maradnék -, a másik pedig apunak a végtelen nagy hazaszeretete. Végül is szép volt, és ha nem ilyen lett volna a gyerekkorom, akkor lehet, hogy az alsoki éveket nem tudtam volna végigcsinálni.
Laudációdban elhangzott születési helyed, ami Tatabánya, én mégis Zala vármegyéhez kötöttelek eddig. Miért lehet ez?
A szüleim zalaegerszegiek voltak, csak házasságkötésük után Tatabányán kaptak állást és lakást a szénbányászati trösztnél, ezért történt ott a születésem. Ez egy jó ugródeszka volt fiatalon nekik, meg jobb is volt elkerülni a szülőktől. Aztán 1970-ben költöztünk vissza Zalaegerszegre, és ott kezdtem az iskolát.
Tanulmányaid során mikor adatott a lelkészi szolgálat gondolata?
Jogi pályára készültem úgy, mint apu. Csakhogy elkerültem Balatonfüredre, a lelkészüdülőbe egy negyven fős ifjúsági táborba, és egy 180 fokos fordulat következett. Azok a fiatal lelkészek, akik akkor ott a gitárjukkal, énekeikkel, szeretetükkel, odafigyelésükkel, reggeli áhítatukkal a csoda megéléséhez segítettek hozzá. Hazamentem, és azt mondtam, hogy szeretnék a teológiára menni. Ezt hallva, megállt a kanál mindenki kezében, mert én egy eléggé rakoncátlan leány voltam. A határokat és korlátokat feszegető, hangos, megmondó, koncertekre járó lány voltam. És én így jelentkeztem a teológiára, és fel is vettek a budapesti teológiára 1982-ben.
Ez még a kommunizmus ideje volt. Hogy álltak az iskolában a továbbtanulási szándékodhoz?
A középiskola vége felé nekem nagyon nehéz hónapjaim voltak. A teológiára nem kellett az iskolán keresztül elküldeni a jelentkezési kérelmet, ezért minden tanár azon tanakodott, hogy mi van a Farkas Judittal, miért hallgat, miért nem jelentkezik. Az érettségin nem annyira szorongattak már, mert ott voltak máshonnét is külsős tanárok, hanem addig szorongattak egy kicsit, amikor kiderült számukra, hogy teológiára megyek. A korosztályom részéről nem volt ellenséges a fogadtatás, de talán azért, mert egy elég törtető és könyöklő nagylétszámú osztály voltunk, és ők nem is igazán törődtek velem.
A teológiára egyedül mentél, de férjeddel jöttél vissza, ha jól mondom.
Igen, mi ott találkoztunk, ott ismerkedtünk meg és ott határoztunk el, hogy együtt folytatjuk az utunkat. Hála Istennek, hogy tudtam őt, az alföldi fiút a Dunántúl felé terelgetni! Kovách Attila püspök úr ideje volt az még, aztán következett Dr. Márkus Mihály püspök ideje, aki végtelen elfogadó apai szeretettel nyitott felénk, őbenne mindig segítőkészség volt a megoldás érdekében. Csurgó-Alsok lett a gyülekezeti szolgálati helyünk, és rajtunk egy nagyon-nagy megfelelési kényszer volt akkor, hiszen Bellai Zoltán volt az elődünk, akit nagyon szeretett a gyülekezet és büszkék voltak rá, hogy esperes lett. Bármit kezdtünk és bármit csináltunk, mi állandóan azt hallottuk az alsokiaktól, hogy „de a Bellai tiszteletes úr nem így csinálta”. El se tudják képzelni a hívek, hogy bizony emiatt voltak nagyon szomorú estéink, amikor kettecskén ott ültünk a félig berendezett alsoki parókián, és legfőképpen én sírdogáltam, hogy így nem bírom. Az ember ment tűzzel, erővel, lendülettel, hogy úgymond „megváltja a világot”, és majdnem mindig ebbe, az előd emlékéből emelt falba ütközött. De csak addig, amíg Laci azt mondta egy vasárnap, hogy „kedves testvérek, lehet, hogy a Bellai tiszteletes úr így csinálta, de mi így fogjuk”. És akkor ez jelentett egy cezúrát, egy megtorpanást, hogy hoppá, a múltat örökké nem emlegethetik, ideje váltani.
Egy kedvet szegő kezdés után mi volt az a lelkesítő, ami miatt közel négy évtizede odaszánva éltek Belső-Somogy délnyugati szegletében?
Életem végéig szeretném szolgálni Istent és az embereket. Ha volt is megtorpanás, akkor a jó Isten pofozgatva magamhoz térített, hogy „ember, csináld, hiszen azért jöttél; lehet, hogy egy ember megsértett, de nézd a többit, aki vár és szeret, aki elfogadott és melletted áll támogatva!” Annyiszor jött ilyen tovább lendítő súgás, amikor a magam kis pocsolyájába beleragadtam volna. Megtanultam a többi 99-et nézni. Voltak simítások, mosolyok, köszönömök, amikbe mindig lehetett és kellett bele kapaszkodni.
A sokrétű lelkipásztori munkának melyik területe a legkedvesebb, illetve a legmegpróbálóbb számodra?
A hivatásomnak az általam nagyon szeretett területe a családlátogatás, különösen is az idősebbek meghallgatása. Volt, hogy másfél órán keresztül szóhoz sem jutottam, de a néni végül azt mondta, de jót beszélgettünk. Őszintén megmondom, hogy a gyerekmunkától mindig egy picit féltem, mert úgy érzem, hogy miközben felgyorsult a világ, én lemaradtam a tabletek, okostelefonok és digitális AI tartalmak világában. Mindig csináltam, igaz, hogy segítséget kértem, és nem vállaltam egyedül a gyerekmunkát, hogy ne röhögjenek ki azért, mert nem ismerem az aktuális hősöket.
A kétlelkészes szolgálatból egyszer csak egylelkészes lett, mert a férjed, Szászfalvi László politikai pályára lépett. Hogyan élted ezt meg?
Először polgármester lett Csurgón, és ott folyt a politikai munka. Pontosan maga sem tudta, hogy mit vállal el ezzel a tisztséggel, mert 1990-ben, a rendszerváltást követően történt ez. Akkor senki nem tudta, hogy a tanácselnökség után pontosan mi következik a polgármesterek számára, csak a napok múlásával beleedződtünk és megerősödtünk. Hozta magával az élet, hogy mikor mi a feladatom. Próbáltam Lacit tehermentesíteni az egyházi feladatokban, amikor lehetett – persze, hogy prédikált, persze, hogy keresztelt, persze, hogy temetett, de a munka dandárját én csináltam. Minden napra megkaptuk az erőt.
Mindeközben pedig felnőtt három gyermeketek az alsoki parókián. (felnevet)
Igen, Isten kegyelmével! Bencénk 1988-ban született, majd 1990-ben Boglárkánk, és 1995-ben Lenkénk. Ha visszagondolok, nem is tudom, hogy hogyan folytak ezek az évek, de őrájuk is szeretettel figyeltünk és velük is törődtünk. Én nagyon igyekeztem, hogy amikor hazaérnek, otthon legyek és meghallgassam őket. Ha el is kellett mennem valahova szolgálni, akkor igyekeztem a tanulásra ráállítani őket, hogy amíg távol vagyok, ők tegyenek eleget a feladataiknak. Nagyon sok lelkiismeretfurdalásom van velük kapcsolatban, ahogy minden lelkészanyának, mert számos alkalommal, amikor velük lehetnénk, éppen gyülekezeti alkalom van. A hétvégi munka miatt mi, lelkészcsaládok teljesen fordítva működünk, amit igazítani és rendezni kell, hogy ne azt érezzék, hogy prérin felnövő gyerekek. Nem voltunk korlátozó szülők, engedtük őket az általuk vágyott útra térni. Remélem, hogy olyan értékeket adtunk nekik, amivel felnőttként megállják a helyüket. Bence gazdasági főiskolát végzett, jelenleg egyéni vállalkozóként próbál több területen helytállni és az életét stabilizálni. Most úgy látom, hogy ő kötődik legerősebben az egyházhoz, gyülekezetbe jár Budapesten is. Bogica szintén gazdasági főiskolát végzett, Budapesten egy ipari cégnél dolgozik. Ő egy kissé zárkózottabb, otthon imádkozó, a közösségtől távol maradó, csak itthon, Alsokba jön templomba. Lencsike csodálatos nyelvérzékkel rendelkezik, az volt az álma, hogy nap mint nap angolul és franciául kommunikálhasson, így az egyetem elvégzése után Genfben, a konzulátuson dolgozik. Ő vagy a magyar gyülekezetbe jár, vagy egy francia nyelvű istentiszteleten vesz részt ott, Genfben.
Sokfelé éltek, ennek kapcsán merül fel a kérdés, hogy mikor tudtok találkozni mindnyájan?
Természetesen ünnepek idején igyekszünk együtt lenni, de nálunk ezek az idők lelkészi szolgálatokkal vannak tarkítva, ami egy kicsit megbontja az együttlétet. Aztán nyáron mindig van legalább egy hét közös nyaralásunk, amikor rosszabbak vagyunk, mint egy olasz család. Miközben mindenki elmondja a sérelmeit és az örömeit – Laci szokta mondani -, ordítunk, mint az őrültek. Pedig csak arról van szó, hogy annyira jó együtt lenni, hogy az érzelmeink felerősödve kapnak hangot. Meg amit mindig igyekszünk közösen megtenni, az az, hogy Lencsihez elmegyünk Genfbe pár napra, és akkor tudunk együtt lenni.
Amikor advent harmadik szombatján, a somogyi egyházmegye lelki napján átvetted a Pálma-díjat, milyen érzések voltak benned?
Először is az, hogy én vagyok talán az utolsó személy, aki a Somogyi Református Egyházmegyében, de talán a Dunántúli Református Egyházkerületben is, aki ennek a díjnak az átvételére méltó. Hiszen nem tettem többet, mint ami a munkám volt: bibliaórákat tartottam, látogattam, gyülekezeti újságot csináltam, és minden más is a kötelességem volt. Ahogy az Úr Jézus is mondta, haszontalan szolgák vagytok, azt tettétek csak, ami a kötelességetek volt. A méltatlanságom miatt bizonytalanság is volt bennem, de az a szombati nap egy olyan csodálatos ünneppé vált számomra, mert sokan odaléptek hozzám gratulálni. Szárnyakat kaptam szombaton, de aztán vasárnap megint úgy voltam, hogy nem tudom, jó helyre került-e hozzám ez a díj. Az egész lelkészi szolgálatom ideje alatt a legkedvesebb igémet élhettem meg: „Isten közelsége oly igen jó nékem” – ezt a zsoltáridézetet tapasztaltam mindvégig. Ő emelt át, Ő tolt, Ő rángatott, Ő vezetett, és így lehetett végig járni a lelkipásztori szolgálat útját. Nem hiszem, hogy van olyan, aki mindvégig dalolva és folyamatosan diadalittasan tudja végezni a szolgálatát. Kellenek az elkeseredések és sírások, mert abból az állapotból vigasztal meg Isten, és ezzel a változással lehet továbbmenni.
Időben hosszú utat tettél meg. Ez idő alatt miben változtak a gyülekezeti közösségek?
Azok a lelkes bibliaórások, aranyos teherviselők, egyházukért és gyülekezetükért bármit megtevő testvérek elmentek. Őket eltemettük. Ezzel senkit nem akarok megsérteni, mert vannak ma is ilyenek, de nincs meg az a hatalmas lelkesedés, mint korábban volt. Inkább megtesszük kötelességként és kipipáljuk a feladatot. Talán a rohanó világ és a sok külső hatás is okozza ezt. A tv-sorozatok, de az online világ is változást okozott a gyülekezeti közösségeinkben. Azt gondolom, ez mindnyájunk tapasztalata. A gyermekek is teljesen megváltoztak, öntörvényűek, szabálynélküliek. Lehet, hogy jó lett volna gyülekezetet váltani negyven év alatt? De mindig volt valami, amiért maradtunk. 1990-ben Laci polgármester lett, aztán 1993-ban újraindult a csurgói református gimnázium, azután elkezdtük a csurgói templomot építeni, majd országgyűlési képviselő lett Laci, aztán jöttek az épületfelújítások mindegyik gyülekezetben. Istennek hála mindegyik épület korrekt állapotban van kívül-belül, tetőzet szempontjából és fűtésileg is rendben vannak. De ehhez folyton el kellett kezdeni egy munkafázist, ezért mi nem mozdultunk innét. Őszintén megmondom, hogy nekem édesanyám közelsége is jó innét, hiszen Zalaegerszeg ide csak 80 km. Azt pedig csak halkan mondom, hogy azáltal, hogy egy helyben maradtunk, maga a költözés sem terhelt meg bennünket, azaz nem kellett a sok apró „kincset” átválogatni és összepakolni. Most, hogy nyugdíjba megyünk, már nem tudjuk elodázni ezt a feladatot. De ez is egy csoda, hogy együtt megérhettük, és átadhatjuk a gyülekezeti helyet egy új lelkipásztornak, aki újíthatja vagy folytathatja a gyülekezeti életet…
…most jön az a szólam, miszerint „de a Szászfalvi tiszteletesék nem így csinálták”…
…lehet, hogy óhatatlanul el fog hangozni ez, de a gyülekezeti közösségeknek haladniuk kell Isten rendelése szerint az új lelkipásztor vezetésével.
Vannak olyan bibliai igék vagy énekszövegek, amik hosszú ideje kísérnek megerősítve téged?
A már említett 73. zsoltár 28. verse mellett nagyon szeretem a 126. zsoltár elejét, és hálaadó istentiszteletekre menve mindig ezt olvasom fel: „Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr!” Teljen meg a mi szánk is nevetéssel, mert annyi jó dolgot tett velünk az Úr Isten! Sajnos hajlamosak vagyunk a kesergésre és nem azt látjuk, hogy félig tele a poharunk, hanem azt nézzük, hogy félig üres. Pedig Isten hátszelet ad nekünk, örömhírt kapunk tőle! Én nagyon sokat fogok imádkozni nyugdíjas lelkipásztorként a szolgálatban maradó lelkésztársakért és a hitoktatásban tanítókért. És ezt most nem azért mondom, mert jól hangzik, hanem mert nagy szükségük lesz türelemre, erőre és tűréshatáruk kiszélesítésére a változó világ miatt, ahol egyre kevesebben vállalják a hitüket, egyre kevesebben íratják hittanra a gyermeküket, egyre kevesebben kereszteltetik meg a gyermeküket. Azt kívánom, hogy tudjunk állhatatosak lenni, tudjunk kitartani, tudjunk a nehezebb úton maradni keresztyénségünkben és magyarságunkban is! Fontos, hogy lássák a gyerekek, hogy mi ezt megéljük, és hogy mi szeretünk itt és így élni. A legfontosabbnak tartom megélni a hitünket és a hazaszeretetünket emlékezve azokra, akik az életüket adták. Lehet, hogy ezek most nagy szavaknak tűnnek, de szükség van minden nemzedék áldozatvállalására.
Már csak egy kérdésem maradt: elfogadsz az interjú végén egy villámkérdés-villámválasz kihívást?
Elfogadom, legfeljebb beletörik a bicskám. (nevet)
Könyvolvasás vagy zenehallgatás? Nagyon nehéz, de talán a könyvolvasás.
Őszi levélhullás vagy tavaszi virágnyílás? Tavaszi virágnyílás.
Zsoltárrészlet vagy levélrészlet? Zsoltárrészlet.
Kabát vagy kardigán? Kabát.
Elizeus fazeka vagy súnémi asszony korsója? Súnémi asszony korsója.
Erdő széle vagy mező közepe? Erdő széle.
Csipke vagy bársony? Hát, csipke, ha nem lehet együtt.
Jézus saruja vagy Jézus köntöse? Jézus saruja.
Borsó vagy bab? Bab.
Aranyábécé vagy aranyszabály? Aranyábécé.
Képzelet szárnyán vagy a rideg valóságban? Hú-ha! Legyen a képzelet szárnyán!
Köszönöm a beszélgetést!
Én pedig azt köszönöm, hogy gondoltál rám!
