A rendszerváltozáskor éppen csak, hogy nagykorú voltam, az utolsó évjárat, amely még végignyomta a kötelező oroszt nyolc éven át. Akinek még gyerekkorában megtanították, hogy vannak dolgok, amikről csak otthon beszélünk, ha nem akarunk bajt.
Bár a fekete autó akkor már nem járt a sötétben olyan gyakran, de arról, hogy anyukám ’56-ban disszidált, és csak nyolc év múlva tért vissza, szintén nem nagyon volt szabad beszélnem senkinek. Nem kell ezt firtatni.
Én tehát a forradalomra már nyilván nem emlékeztem, megemlékezni akkoriban pedig legfeljebb ellenforradalomról lehetett, de együtt éltem eleven emlékezőkkel. S egyikünk sem gondolta volna akkor, hogy egy napon majd miként lesz szabad beszélni, hogyan fognak majd egész másképp – igazabbul szólni erről a tankönyvek is.
Gyermekeim – unokaként – még megismerhették a személyes beszámolókat, de annak a sötét kornak a homályát már hála Istennek, nem élhették át. Ők tehát már végképp nem emlékezők, csak megemlékezők – mégis valami személyes kapcsolódással.
Viszont a mai gyerekeknek, vagy az utánuk jövő generációnak már ennyi sem lesz. Az emlékezés lassan sírba száll, és marad a megemlékezés. És október 23. olyan lesz kicsit, mint március 15. Nemzetünk hősies múltjának a része, amit lehet emlegetni, értelmezgetni, akár a felidézett történelmi alakokkal azonosulni lelkesen, vagy éppen eltávolodni az egésztől, mert már nagyon másról szól a világ.
Persze előfordul, hogy a történelmi megemlékezés félévszázados fordulóján olyasmik történnek, melyek valamelyest újra átélhetővé teszik, vagy legalábbis személyesebbé, közelebbivé magát a történelmet. Mikor gyermekeim – kisunokaként – egészen friss élményként hallgatják végig a fővárosba ünnepelni ment hetvenes nagypapájuk futva menekülésének történetét.
„Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének ötvenedik évfordulóján, 2006. október 23-án az Astoriánál ünneplő békés fideszesek közé máig nem teljesen tisztázott körülmények közt lovas rendőrök vágtattak, és az azonosító nélküli rendőrök válogatás nélkül verték az ünneplőket, illetve eresztettek rájuk könnygázt. A rendőrök olyan gumilövedékeket használtak, amelyek nem voltak rendszeresítve, és amelyekkel súlyos, maradandó fogyatékosságot okoztak. A zavargásoknak 167 sérültje volt, 33-an szorultak kórházi kezelésre, a tüntetés két résztvevője fél szemére megvakult. Hiába éltek több százan is panasszal bántalmazásuk miatt az ügyészségen, mivel a sisakban, maszkban, azonosítószám nélkül oszlató rendőröket – néhány kivétellel – nem lehetett azonosítani…” (M.N)
Vajon min múlik, hogy egy történelmi eseményre való megemlékezés több lesz, mint minden tiszteletadással ünneplő, de csak múltba veszett, távoli dolgokat felidéző alkalom? Azon, hogy lesznek-e családi történetek, amiket hűséggel-szívvel továbbadunk? Hogy lesznek-e jó pedagógusok, akik hitelesen átélhetővé teszik? Vagy hogy a történelem felteszi-e ugyanazokat a mindenkori emberi kérdéseket az új generációknak is?
Nem tudom. Mindenesetre, amíg lehet, emlékezzünk…
(Rajtam ne múljon, bár ami most jön, az nem okos politikai elemzés, csak egy akkor húsz éves – szinte még gyerek – egyetemista lány, aki most az édesanyám, visszaemlékezéseiből részletek:
„1956 szeptembere, megkezdődött a harmadik évem az egyetemen. Érzem, hogy valami van a levegőben, nyugtalanság, izgatottság, jövés-menés. Olga kéri, hogy menjek vele valahova, de mást nem közöl. Viszünk egy megtömött táska valamit. Valakihez bekopogunk. Olga átad neki egy rakat papírt, valami kiáltványféléket, pontokba szedett szöveggel. Néhány nap múlva a tudományos akadémia nagytermében gyűltek össze az egyetemisták.
Másnap csatlakoztunk a felvonulókhoz. Többek között szólásszabadságot akartunk. Egyik este a rádió székháza elé mentünk, a Múzeum kerten át, mert hallottuk, hogy elfoglalták a kormányerők. Ott lőni kezdtek ránk. Futottunk kifelé egymást lökdösve. Volt, aki a vaskerítésen keresztül akart kijutni, de egy golyó eltalálta, és ott lógott holtan. Kijutottam a kapun, és szaladtam, ahogy bírtam a Múzeum körúton a kollégium felé. Égett egy villamos, és záporoztak a golyók. Jobbra-balra hullottak az emberek. Szerencsésen elértem a Rákóczi út sarkát.
Másnap délelőtt jött egy telefonüzenet a fiúkollégiumból, ami Budán volt, hogy tüntettek a Parlament előtt, amikor váratlanul sortüzet kaptak a hátukba a Földművelésügyi Minisztérium ablakaiból. Sok a halott és a sebesült. Összeszorult a szívem. Közülünk ki volt ott? Meg kellett tudnom. Okvetlen oda kell mennem az Országházhoz, és valahogy segíteni a sebesülteken. Kapualjtól kapualjig haladtam. Jött egy teherautó, két-három, karján fehér szalagos diákkal. Kiáltottam, észrevettek, felvettek. Odaértünk.
Én elsősorban Andrist kerestem, de első ismerősként Marikát találtam meg: fejlövés. Mellette Jutka: még él. Segítségért kiáltottam az egyik mentősnek, amikor újból lőni kezdtek. Sikerült Jutkát egy szobor mögé húznom, és onnan vártam, hogy abbahagyják a lövöldözést, és értünk jöjjön valaki. Még az előző napi Múzeum kerti lövöldözés iszonyata élt bennem, s most ott guggolok tehetetlenül a sok halott között. Mikor minden elcsendesedett, felvittük Jutkát a teherautóba. Haslövése nem volt halálos.
Másnap reggel telefonáltak a fiúkollégiumból, hogy vidékről két teherautó kenyér érkezett. Az egyiket átirányították hozzánk. Örömmel nyitottam ki a kaput, mikor láttam, hogy Béla jön két kenyérrel. Akkor eldördült egy fegyver, és Béla a karjaimba esett, meghalt. Valaki elvállalta, hogy telefonál az özvegy édesanyjának. Ekkor mindenkit leparancsoltak a pincébe. Mindenhonnan lőttek. A szemben lévő áruház tetejéről is. Egy kisfiú szaladt át az úton az Astoriától. Eltalálta egy foszforos golyó, amitől kigyulladt a kabátja. Egy fehér köpenyes nő szaladt hozzá, de akkor jött egy másik golyó, és a nő már ott feküdt a gyerekre esve mozdulatlanul. Én nem bírtam tovább, egy alkalmas pillanatban megszöktem…”)
