Aki gyermeket nevel, életében legalább egyszer hallotta ezt a pszichológiában használatos kifejezést: újraközeledési krízis. Hétköznapi szóhasználatban dackorszak. Amikor a kisgyermek rájön, hogy ő egy független lény, aki valójában nincs egybenőve édesanyjával, hirtelen megijed, szorongani kezd ettől a nagy távolságtól, de egyben meg is érzi a különlétben rejlő potenciált. Van saját akarata, teste határai nem azonosak anyja határaival. A krízist pedig nem egyéb váltja ki, minthogy valahogy szeretné megtartani mindkét állapotot. Egyszerre beleolvadni az anyába, aki a biztonságot nyújtja, de szeretne kalandozni is, új élményeket gyűjteni.
Azt mondják, kb. 2,5 éves korunkra túltesszük magunkat ezen az állapoton, hogy időközönként visszatérjen. Ha nem is az édesanyánkkal való kapcsolatunkban folytatódik ez a fajta csiki-csuki állapot, de folytatódik a párkapcsolatunkban, gyermekünkkel és még az Istennel való viszonyunkban is. Mélységeit tekintve más és más lehet ugyan, de jelen van. Persze, mondhatná most a kedves Olvasó, hogy egy felnőtt kapcsolatban, értett és bölcsen gondolkodó emberek között nincs ilyen, de minekutána hitem szerint úgy vagyunk megteremtve, hogy vágyjunk eggyé válni valakivel, valójában elkerülhetetlen, hogy időközönként felszínre törjön és „karambolokat” okozzon ez a dacosság.
Ahogy a nevében is hordozza, krízishelyzetet idéz elő ez a kettősség, és nem is gondolnánk, hogy ez akár hasznunkra válhat. Mint valami élére esett pénzérme, olyan sok krízishelyzet, amivel életünk során szembe kell néznünk, ami, ha rossz irányba dől, földbe döngöl vagy a magasságokba emel. Persze mindannyian inkább az utóbbira vágyunk, viszont amikor benne vagyunk, a legutolsó gondolatunk, hogy ebből akár jól is kijöhetünk.
Azok a párok, akik már a némaságba veszekedték magukat, biztosan nem arra gondolnak, hogy milyen jó lesz ennek a veszekedésnek a vége. Gyakrabban fordul meg a válás gondolata, mint az újraközeledésé. Pedig a legtöbb veszekedés az egység és függetlenség szenvedélyes táncából fakad. A teljesség vágya mozdít a másik felé, de egyszerre el is taszít az attól való félelem miatt, hogy megszűnik a sokszor féltve határolt én. Rossz taktika, ha az egység vágya állandó kontrollba és féltékenységbe csap át, és az is rossz választás, ha az általánosítások szintjére redukálódik egy kapcsolat. A „te soha semmit, állandóan, folyton és mindig” kezdetű általánosító, ám igaztalan mondatokat jobb elengedni, ha meg szeretnénk őrizni a közelség és távolság harmóniáját.
Hiszen kamasz korunkban mindannyian ezért a harmóniáért harcolunk. Hogy szabadon megélhessük a közelséget és távolságot szülőkkel, barátokkal, szerelmekkel. Hogy az egység vagy a távolság ne egy tehetetlen sodródás legyen, hanem szabad akaratunk következménye. Kamaszkorunk legintenzívebb élménye az egyesülés vágya és egyben az énünk, határaink megtalálása.
Ahogy a kapcsolataink fontos kérdése az egység és függetlenség megélése, úgy hitünkben is felmerül ez a kettősség. Felnőtt, érett hitű krisztuskövetőkké szeretnénk válni, kiknek életén és döntésein meglátszik az isteni értékrendhez való igazodás. Egyszerre szeretnénk megélni, hogy vezetők és vezetettek vagyunk. Hogy életünk fontos eseményeit legalább annyira kezünkben tartjuk mi is, mint Isten ennek az egész világnak a sorsát. De az is előfordul, hogy dacos kisgyermekek módjára hisztizünk, ha nem jóságos tündérkeresztanyaként viselkedik, és nem teljesíti legalább három kívánságunkat.
Megéljük, hogy olyan jó volna egészen beleolvadni Istenbe és megtartani önmagunkat is!
Azt hiszem, ahogy múlnak éveink, és megérik bennünk az idő az elmúlásra, úgy egyre nagyobb hangsúlyt kap az egység, és egyre inkább halványul a függetlenség vágya. Együtt lenni minél többet a családdal, barátokkal, a kedvessel a legnagyobb kincsünkké válik. Mert valahol mélyen, az alaprétegünkben ott szunnyad annak ismerete, hogy mi mindig is egy vagyunk Isten Lelkéből. Ez pedig a közelséget nem krízisként élteti bennünk, hanem valami ősi bizalomként. A gyermek újra és újra feladja kalandvágyát az anyai ölelés biztonságáért, ahogy a szerelmesek is újra és újra feladják függetlenségüket a szenvedélyes eggyé válásért. Hívőkként is szabad akaratunkból térünk vissza mennyei Atyánk megváltó kegyelmébe, mert ezekben a pillanatokban gyökerezik a szeretet.
Akik csak élünk, erre a szeretetre vágyunk. Hol jó, hol rossz döntéseket hozunk érte. Van, hogy rossz helyen keressük, vagy erőszakkal szeretnénk elvenni, és van, hogy megkeményítjük szívünket, hogy ne tudjon bennünket elérni. Úgy hiszem, az élet legnagyobb csodája az, ahogy Isten tanít bennünket szeretni végtelen szeretetével.
Lassan, apránként, ahogy a gyermek tanul járni, mi is rálépünk erre az ösvényre, és így leszünk mégis egyek.
