(Aki borba vizet önt, az bármire képes.)
Késő nyárutó volt, olyan szép szeptemberi idő. A nap még kivagyiságból küzdött a kalendárium lepergő lapjaival, hogy megmutassa, van még benne erő. De ez már nem a perzselő júliusi nap volt, csupán az a bágyadt elfáradt vándor, aki már semmit sem akar, csak leülni és megpihenni.
Estefelé, mire végez az ember a napi penzummal, jól esik kiülni a diófa alá, és nézni, ahogy a sárguló leveleket mozgatja az enyhe szellő. Jobbra látszik a templom tornya, és idehallatszik a munkanapot lezáró harangszó. Az asztalon fröccsös pohár, melynek az oldalát harmat lepi, és szépen-lassan, mint valami kósza lelkek, szállnak fel benne a buborékok.
Sokan tudják, hogy a szódagyártás feltalálása Jedlik Ányos győri bencés pap nevéhez fűződik. Győr városa szódásüveget ábrázoló szökőkutat is készített a tiszteletére, ami a mai napig hirdeti dicsőségét. A széndioxidtól a víz megváltozik, savanykásabb lesz, és egy kissé csípősnek érezzük, ha belekortyolunk. De ugyanakkor ez a pezsgő érzés kellemes és könnyed. A belepréselt gáz sohasem lesz része a folyadéknak, mert az egy másik világhoz tartozik. Amíg a vízbe bele nem pumpálják a széndioxidot, addig észre sem vesszük, nem is gondolunk mindennapi jelenlétére. Mennyi hasonlóság lelhető fel a fröccs és emberi létünk valamint istenkapcsolatunk között. Hiszen sokan csak akkor tudnak felfelé tekinteni és könyörögni az Úrhoz, amikor életükben a bajok sűrűsödni kezdenek.
Hogyan is szól az ősi intelem? Aki a borba vizet önt, az bármire képes. Régóta büntetik azokat, akik vizezik, hígítják a bort, hogy ezáltal több legyen a lőre és nagyobb a hasznuk. Ez a csalás talán egyidős a borkészítés feltalálásával, mert nyerészkedő, hamis ember mindig volt és lesz is. Az ókorban elfogadott volt, hogy a fogyasztók kérésére vizezték fel a bort, hogy a hosszúra nyúlt lakomák során le ne részegedjenek.
A nagy pestisjárványokkor az emberek már mindentől féltek, és nem is alaptalanul. A rettenetes köztisztasági és közegészségügyi állapotok miatt a vizek sem voltak biztonságosak. Bár a pestisjárványt a patkánybolha hordozza, de a kolera baktérium minden emberi környezetben ott volt és van ma is, ahol nem megfelelő a higiénia. Ezért aztán sokan bort fogyasztottak folyadék gyanánt, persze csak, ha megengedhették maguknak.
Egyedül Jézus tudott a vízből bort készíteni. Ezt a tényt kis hazánkban többen próbálták megcáfolni. Hiszen a közelmúltban az „aranyháromszögben” (Soltvadkert, Kecel, Kiskőrös) jópáran azzal foglalatoskodtak, hogy olyan bort készítsenek, amelynek a felmenői között szőlőnövény még csak véletlenül sem volt található. A hírek szerint iparszerűen gyártották a bornak álcázott „nedűt” szalmából, műtrágyából és cukorból. De a honi rossznyelvek szerint a véletlenül bent felejtett gumicsizma kapcástól még külön komoly bukét adott a lőrének. Szerencsére ez már csak a múlt, bár amíg könnyű hasznot remélnek az emberek, addig biztos, hogy lesznek újabb és újabb próbálkozók is.
Nos, mindezek tükrében feltehetjük a kérdést: Akkor most a fröccsivás bűnös dolog, hiszen aki borba vizet önt, az ugye bármire képes? Szerintem talán nem lehet egy kalap alá venni a kétféle ténykedést, mivel a szikvíz nem teljes olyan ízű és állagú, mint a sima víz. A szódavíz megjelenésével, buborékjaival eleve felhívja magára a figyelmet, és végképp nem akarja becsapni a szomjas embert. Ellenben a sima víz nem mutatja a jelenlétét, csak többnek, így tekintélyesebbnek láttatja azt, ami valójában már régen töredéke és árnyéka önmagának.
Azt mondják, hogy a vér nem válik vízzé, de ha alattomosan mindig vizet öntenek hozzá, és egyre hígabb lesz, képes még az évezredes tradíció is feloldódni. Ideje lenne például nem lágyítani és ezáltal folyamatosan hígítani az Úr szavait, hanem be kellene tartani mindazt, amit megfogadtunk, meg kellene őrizni mindazt, ami megmaradásunkat szolgálja. Téves az a gondolat, hogy mi jók vagyunk, és van egy jóságos mennyei apukánk, aki csak azért létezik, hogy a kedvünkre tegyen. Teremtő, törvényadó, gondviselő Istenünk van, aki valóban szeret minket, de ettől függetlenül teremtési rendje, törvényei, rendelkezései nem változtak, igénye az ember felé mai is változatlan. Az pedig tény, hogy csak az tud a szabályokon enyhíteni, az tudja felülírni azokat, akinek joga volt és van meghozni azokat. És ez még véletlenül sem az ember, bármennyire is szeretné magát ilyen nagynak láttatni. Mert a legnagyobb ember is mindig kicsi marad, az Úrhoz képest olyannyira, hogy a végén már nem is látszik. Például a 10 parancsolat sem került még visszavonásra. Jézus ugyanis nem eltörölni jött a törvényt, hanem betölteni azt.
A bort vízzel hígítják a nagyobb haszon reményében. Az Úr szavát szép kegyes, álszeretettől csöpögő, mázas szavakkal hígítják, hogy a végén elfogyjon belőle a hitelesség és az igazság. De miért? Mert az így eladhatóbb. (Legalábbis rövid távon!) Senki sem bűnös, esetleg ha mégis, akkor azért van a jóságos mennyei apuka, hogy megoldjon minden problémát helyettünk. Mindenki tökéletes és úgy jó, ahogy van, senkinek nem kell semmit változtatnia. Nincs konfrontáció, mindig mindenki csak simogatást, megerősítést kap.
Az úrasztalánál Krisztus testének és vérének jegyeiben az Úr mindig felkínálja a megváltást és ad fogódzkodót az életben. De ha a sok vizezés, hígítás következtében a bor „vízzé” változik, abba csak bele lehet fulladni, mert az igazán nem ad feloldozást, és még a szomjat sem oltja.
Ezért az ember csak egy dolgot tehet: megbecsüli az Isten ajándékát, és hálaadással aszerint él vele, ahogy az Úr megparancsolta. Hiszen ha mást tesz, kiderül, hogy jobbat létrehozni nem képes, csupán megrontja azt, ami eredendően jó és tökéletes volt, és ami az üdvösségét szolgálja.
Ne feledjük ezért soha, hogy: Aki borba vizet önt, az bármire képes!
