Akár szimbolikus is lehet, hogy a népszámlálási eredményeket éppen a teremtés hetén hozták nyilvánosságra. A számrengetegben, az osztásban, szorzásban, gyökvonásban, valamint a statisztikákban miért is ne vehetnénk bázisértéknek az eredetet: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Tehát akár számíthatnánk az origót nullának. A rákövetkező „népszámláláskor” már a bázisérték éppen eggyel nőtt, míg a következő összeírásnál a dupláját, azaz kettőt számolunk. Micsoda Isteni kegyelem ez a gyarapodás, és számtanilag hol vagyunk már ettől… Jó, ez túlzott elbizakodottság.
Ha azonban csak a 2011-es adatokat vesszük bázisnak az okoskodáshoz, akkor, a csökkenést elbírálva, áteshetünk a túlzott borúlátásba. Érdemes több év adatait vizsgálva a folyamatokat nézni. Én ezt reformátusként, az egyházamra nézve, a változások mértékét összehasonlítva megtettem.
Ha a huszadik századot nézzük, a fellelhető adatok alapján 1930 és 49 között ébredésről beszélhetünk, növekedett a magukat az egyházunkhoz tartozónak vallók száma. Aztán – a történelem árnyékos oldalán töltött évek alatt – nincs mért adat a vallásosságra, azonban adatok nélkül is van arról tudomásunk, hogy sokan maradtak hűségesek. A történelmi árnyék aztán a rendszerváltás utáni mérésekben jelent meg: folyamatos csökkenés, fogyás, százalékesés, amit azóta is „görgetünk” magunk előtt.
A most nyilvánosságra hozott adatok alapján a folyamat nem fordult meg, de jelentősen lassult. Az egyes mérések közötti lemorzsolódás mértéke feleződött (2001 és 2011 között 469 342 fővel kevesebben vallották magukat reformátusnak, míg 2011 és 2022 között ez a szám 209 472). Mindezt egy olyan globális környezetben, ami nem predesztinálná ezt az eredményt.
Nem tudom, hogy igaza van-e azoknak, akik jelentős párhuzamot látnak a politika, az egyház és a vallásosság között. Gyanítom, hogy igen, egy társadalom szerkezetében sok minden összekapcsolódik. Ezt a számok némileg úgy igazolják, hogy míg olyan politikai többség irányított, ami inkább húzott a globális ideológiák felé és távolodott a keresztyén kultúrából gyökerező világnézettől, többen eresztették el kapcsolatukat az egyházzal. Míg az új szellemű kormányzat megválasztásával ez a folyamat lelassult. Az ok-okozat értelmezését nálam okosabbakra hagyom…
Ha tendenciát nézünk, és próbálunk előre is tekinteni, akkor érdemes az elmúlt húsz év mérései alapján a korosztályos megoszlást is vizsgálni. A csökkenés itt sem állt meg, de az adott mérési ciklusokban az azonos korosztályok tekintetében is kisebb a fogyás mértéke. (Kivételt képeznek a harmincasok, ott nagyobb arányban vesztettünk el híveket az elmúlt tíz évben, mint azelőtt.) Ami külön reménység, hogy a fiatal korosztályban (30 éves korig) jelentős mértékben csökkent a sorvadás mértéke. Lehet, hogy többet vártunk a hitoktatás erősödésétől, mint a fogyás csökkenése, de ne legyünk türelmetlenek. A kütyük, a világi örömök, a fiatalokat elszipolyozó új ideológiák mérhetetlen nyomulása mellett ez nem elhanyagolható eredmény. Ne feledjük, az elvetett mag idővel kihajthat.
Ha követjük az adott korcsoportokat, azaz a 10 éves ugrásokat a következő mérési év adott sorában nézzük a táblázatban, azt tapasztaljuk, hogy egy-egy generáció évek alatti lemorzsolódása is jelentősen csökkent.
Ne értsük félre, ez nem öröm, ezek csak számok. A számok mögött lévő, talán hitüket vesztett embereket számon fogja kérni rajtunk Isten. Azt is tudjuk, hogy Krisztus ügye nem számok kérdése, de a számonkérésre intő jel lehet. Arra, hogy mérlegeljük, mindent megtettünk-e, hogy egy ilyen szeretetlen világban tudjuk-e igaz módon, hitelesen képviselni az Ő, Jézus Krisztus szeretetét? Megítélésünk szempontjából ez nagyobb felelősségünk, mint a számok. (Úgy szerette földi nyáját s halt meg értünk jó Urunk; Fájna néki, látva minket, hogy szeretni nem tudunk.)
Ne a csüggedés, a megosztottság, hanem a reménység képviselői legyünk ahányan vagyunk. Ez a mi dolgunk, erre hívott el minket Jézus Krisztus. A többit bízzuk Őrá.
