Mindig csodáltam azokat a lelkipásztorokat, akik egy-egy kudarc után feltűrték az ingjüket, leporolták a ruhájukat, és már kezdték is újra, elölről, lelkesen. Azokat a szolgatársakat, akik évek, évtizedek után is Jeremiásként szolgálnak, s „csontjaikba rekesztett tűzként hirdetik az evangéliumot”, szeretik a gyülekezetüket, odaadással és hitelesen képviselik azt, amiről a szószéken beszélnek. Sőt, akik nemcsak beszélni tudnak az evangéliumról, hanem élik is azt nap mint nap. Csodálom azokat, akik észreveszik, ha a lelkük-testük megfárad, és képesek újra és újra megújulni. Csodálom őket, mert ha nagyon őszinte szeretnék lenni, úgy látom, hogy egyre kevesebben vannak.
Sajnos a csüggedt lelkészeket viszont nem úgy kell keresnem, mint tűt a szénakazalban. Találkoztam olyanokkal, akik az első években elsöprő buzgósággal vetették bele magukat a szolgálatba, de pár év múlva elfáradtak, és a lelkesedésüket felváltotta a szorongás, majd a közöny. Hiába voltak fiatal, elszánt, „ide nekem az oroszlánt is” lelkületű emberek, a kezdeti kudarcok vagy éppen nagy sikerek meglopták a szívüket. Láttam olyan lelkészt, aki mindenáron foggal-körömmel próbálta véghez vinni saját terveit a rábízottak között, majd csodálkozott, hogy munkáját nem kíséri Isten áldása, mert a Gazda szándékát nem vette figyelembe. Aztán ott vannak a mindig elfoglalt lelkészek, akik ügyeket intéznek, hitoktatnak, készülnek, menedzselnek, építkezéseket ellenőriznek, szóval mindenhez IS értenek, de a szétszórtságban és fókuszt vesztettségben nem jut idejük a belső életükre, sőt a gyülekezet valódi lelki életének pásztorlására sem. Beszélgettem olyan lelkipásztorral, aki évek óta azon gondolkodik, hogy világi munkát kellene inkább végeznie, de valahogy mégsem tud/akar kilépni az egyházból, s közben elsorvadnak körülötte a gyülekezetek. Gondolok azokra, akiket csendben, de kíméletlenül felőröl a szomorúság és a magány. Tehát sokszor még csak látványos indok vagy óriási botrány sem kell ahhoz, hogy valaki belefáradjon a szolgálatába.
A reformáció hónapjában kevés szomorúbb dolog jut eszembe annál, mint látni a sok megfásult, reményvesztett, az Istenre és a szent szolgálatra immunis lelkipásztort, és látni azokat a gyülekezeteket, akik mindezt rezignált beletörődéssel végignézik. Azt vallom, hogy az egyház megújulása nagymértékben függ a lelkipásztori szolgálat megújulásától. Mit értek ez alatt? Azt, hogy hiába visszhangozzuk minden október 31-én a reformátorok jelmondatát: „ecclesia semper reformanda est” (az egyház mindig megújításra szorul), ha az egyházban szolgáló lelkipásztorok nem tudnak önmaguk megújulni. Hiszen amelyik lelkész nem tud gondot viselni saját magára, az hogyan tudna Isten tulajdon vérével szerzett egyházára és népére odafigyelni, erősíteni, vigasztalni, bátorítani. Sok minden megújulhat az egyházban: struktúrák, épületek, intézmények, rendszerek, de ha közben maguk az őrállók nem számolnak a saját felelősségükkel, akkor mindez soha nem fog belső átalakulást eredményezni.
„Ha szívem kihűlt, prédikálásom is hideg; ha szívem megháborodott, prédikálásom is zavaros” – írja Richard Baxter, puritán igehirdető, s ennél többet magam sem tudok hozzáfűzni, mint ahogy ő folytatja: „Ha saját magunkat nem tápláljuk, őket – mármint a gyülekezetet– éheztetjük: hamar látható lesz soványságuk, és számos kötelességüket tunyán végzik.”
Lelkipásztorként is számtalan okunk van a csüggedésre, s pontosan ezért olykor szükségünk van olyanokra, akik – ahogy feljebb írtam – nem rezignált beletörődéssel nézik végig szolgálatunk kudarcait, hanem összekulcsolják a kezüket, és a mi megújulásunkért imádkoznak.
Imádkozzunk a reformáció ünnepén a mindig elfoglalt, sietős lelkipásztorokért! Azokért, akiket folyamatos lelkiismeretfurdalás gyötör, mert nem tudnak egyensúlyt találni a hivatásuk és a családi életük között. Azokért, akik készülnek elhagyni őrhelyüket, mert szolgálatukban nem találták meg a valódi hivatásukat. Azokért, akiknek identitása saját teljesítményükben, és nem Krisztusban gyökerezik. Azokért, akik elfelejtik, hogy a gyülekezet, amiben szolgálnak nem az övék, nem a presbitereké, hanem Istené, amelyet tulajdon vérével szerzett. Azokért, akik szenvedélyek rabjai, és nincs már segítségük a küzdelemben. Azokért, akik házassági, családi krízisben vannak, és szolgálatukban nem tudnak hitelesek maradni. Végezetül pedig azért, hogy éledjen föl újra minden lelkipásztorban az Istentől nyert elhívás valósága.
Egy szó, mint száz: megújult lelkipásztorokat!