
Ülök a vonaton, épp Győrből Budapestre tartok. A menetidő megajándékoz egy jó óra nyugalommal. Gyönyörűen süt a nap szerda délben. Van időm kicsit gondolkozni, hogy hova is tartok és miért. Nem árulok zsákbamacskát, az un. Megújulási konferenciára utazok, amit 3 olyan lelkésztársam hívott össze, akik közül kettő még anno a teológiáról, Pestről ismerős, mert kb. akkor kezdték a teológiát, amikor én már kifelé tartottam onnan, a harmadikukkal pedig ősszel találkoztam egy lelkészi konferencián. Felmerül bennem, hogy hiányzik-e nekem most ez? Olyan sűrű volt az elmúlt 2 hét, hogy nem volt egyetlen szabad napom sem, amikor ne lett volna valami az alapból meglévő 18 hittanórán kívül. Ökumenikus imaheti alkalmak, kirívóan nagyszámú temetés, igehirdetési szolgálatok, ilyen-olyan gyűlések, tanácskozások, egyeztetések tömkelege. Végre lett volna egyetlen üres napom. És tessék! Itt ülök a vonaton és Pest felé megyek. Pedig nyugalomra, pihenésre lenne szükségem, arról nem is beszélve, hogy otthon is szalad a ház. Ki kéne takarítani, ott vár a mosni meg a vasalni való. A kocsi biztosítóváltását is intézni kellene, mert vagy 15.000 Ft-ot spórolni tudnék a váltással. Mind-mind időért kiált. Kell ez nekem?- teszem fel újra magamnak a kérdést. Azt is olvastam, hogy tüntetést szerveznek a helyszínre. De azt is, hogy több százan regisztráltak. Aztán az utolsó pillanatokban visszamondás miatt még a helyszín is módosult. Vajon tényleg elindul valami az egyházunkban, vagy újra egy olyan alkalom lesz ez is, amikor megállapítjuk, hogy vannak bajok, (diagnózis felállításában mindig is jók voltunk, vagyunk) de aztán a kibeszélésen túl továbbra sem történik semmi. Isten bocsássa meg nekem, de az is felmerült bennem, hogy netán egyesek szeretnék exponálni magukat az egyházi közéletben, hiszen azért nincs már olyan messze az általános tisztújítás ideje sem. Meg az is, hogy a nagy megújulás közepette nehogy a fürdővízzel kiöntsük a gyereket is, és elmenjen egyházunk egy olyan irányba, ami az én világ- és egyházlátásom igen nehezen vagy egyáltalán nem tudna elfogadni. Mit is keresek én itt? Nem jobb lenne otthon rendet tenni, vagy elmenni valami jó kis meleg gyógyvízben megáztatni a tagjaimat?
Mégsem tudok otthon maradni! Egyrészt nem szeretek a más szájával enni, és az „asszondjákra” hagyatkozni csupán, másrészt hajt egy belső kényszer: minden nyomorúsága, megrázkódtatása ellenére szeretem az egyházunkat és szívemen viselem nemcsak a jelenét, hanem a jövőjét is. És nemcsak foglalkoztat, de a magam lehetőségei és keretei között felelősséggel is tartozom érte. Éppen ezért úgy érzem, mennem kell, ott kell lenni.
10 órával később…
Ülök a kocsiban másik 3 lelkésztársal együtt, Budapestről Győr felé tartunk. A menetidő megajándékoz egy kis beszélgetéssel, néhány gyors, spontán reflexióval. Kint már sötét van, este 10 is elmúlik bőven, mire hazaérek. És itt ülök, hogy hirtelenjében néhány benyomást és pár számomra fontos mondatot megosszak frissen és melegében arról, ami Pesten történt. Egyrészt meglepett, hogy a konferencián minden korosztály képviseltette magát fiataltól idősig. Ez is jól mutatja, hogy szükség van őszintén beszélni a dolgainkról, mert a téma, egyházunk állapota mindenkit érdekel és érint. Nagyon sok múltbéli példát hallottunk, melyek többségében nagyon is áthallásosak voltak egyházunk mai helyzetét illetően. Ez azt mutatja számomra, hogy bár változnak a díszletek, de az ember maga nem változik, sajnos nem tanul a saját hibáiból sem, így az egyház egésze és az egyes ember ma is rá van szorulva Isten kegyelmére, mert képtelen üdvözíteni önmagát. Egyedüli reményünk, hogy van Megváltónk. Örömmel konstatáltam, hogy mennyi nagyszerű koponya van jelen egyházunkban, és volt lehetőség akár az egymásnak ellentmondó gondolatokat, véleményeket is kulturáltan kifejteni. Addig van reményünk emberi oldalról a megújulásra, a jobbító szándékok megfelelő becsatornázására, amíg tudunk és akarunk is egymással beszélgetni, odafigyelünk egymás szempontjaira. Jaj nekünk, ha egyházon belül is felerősödik az árokásás, az ellenségképzés, a folyamatos címkézgetés. Újfent megállapítottam, hogy micsoda kommunikatív értéke van a humornak, még akkor is, ha kissé keserűen, de nevetni tudunk saját magunk bénaságain. Minden tiszteletem azoknak, akik előadást vagy hozzászólást vállaltak, noha azért olykor érezni lehetett, hogy nem könnyű még most sem, itt belkörben sem kimondani, néven nevezni mindent, szükség van némi biztonsági játékra. De az is lehet, hogy nem is kell mindig mindent kimondani és néven nevezni, főleg ha nem vagyunk minden információ birtokában?! Vajon a nem nevesítés a másik sértegetésének, sértődésének az elkerülését vagy az előadó és hozzászóló önvédelmét szolgálja?
Hadd adjak át egy nagyon szubjektív csokrot az olvasóknak az általam lejegyzetelt fontos mondatokból abban a reményben, hogy még kontextus nélkül is és nem minden esetben 100%-os pontossággal idézve, egyik-másik megszólít, gondolkodásra késztet bennünket: „A sola gratia- egyedül kegyelemből elvvel ellenkezik, ha mi magunk próbáljuk előcsalogatni magunkból, hogy Isten kedveljen bennünket.” „Szükséges a nyelvi megújulásunk is, mert a nyelven keresztül építünk vagy bontunk le struktúrákat.” „Az egyházias szókészletben is tetten érhetjük, hogy a szavaink, a kifejezések ugyan nem változnak, de a jelentésük igen; olykor egész mást értünk alattuk vagy szimplán kiüresednek.” „Manapság a simaságot, a szőrtelenséget tartjuk szépnek esztétikailag, mert a simaság nem sért és nem fejt ki semmilyen ellenállást.” „Fájdalom nélkül ugyanaz a meghitt és megszokott folytatódik.” „Olyan egyháznak a tagja szeretnék lenni, ahol nem vétek látni és ennek hangot adni.” „Nagy dolog senkinek sem az emberének lenni, csak a Krisztusé!” „Nincs megújulás bűnbánat, a Léleknek való engedelmesség nélkül, és utána jöhet a prófétai hang is.” „Az újbarokk építi alapnélküli monumentumait.” „A kegyelemgazdálkodás egyházi rutinná vált.” „Sajnos zajlik a Szentírás abuzálása, azaz a Szentírás saját szájízünk szerinti kiforgatása, magyarázása.” Mi – ellentétben Jézussal – a nyilvánosság előtt éljük meg sikereinket (sikerkommunikációt folytatunk), miközben kudarcainkat gondosan elleplezzük.” „Ha a tanítványok elhallgatnak, úgy gondoljuk, hogy halmozzunk fel minél több követ, hátha majd azok szólnak helyettünk.” „Amikor a bárány farkasbőrbe bújik, azt áldozatvállalásnak vagy taktikai megfontolásnak igyekszünk kommunikálni.” Kegyelmi pillanat a krízishelyzet.” A gőg az erősek és a sikeresek gyengesége” „Ha térdet hajtunk az Úr előtt, térden megállunk, ha úgy térdeltetnek le, elhasalunk.” „Az egyháznak szembe kell nézni a súlyvesztéssel, de nem a fajsúlyvesztéssel.”
Végül: Hogyan tovább? Egy belső kényszer hajt: minden nyomorúsága, megrázkódtatása ellenére csak még inkább szeretem egyházunkat és szívemen viselem nemcsak a jelenét, hanem a jövőjét is. És nemcsak foglalkoztat, de a magam lehetőségei és keretei között felelősséggel is tartozom érte. Éppen ezért úgy érzem, hogy itthon Győrben, a Pápai Egyházmegyében, Egyházkerületünkben és a Nőszövetségben, ahol kisebb- nagyobb ráhatásom van egyházi életünk alakulására, ott Krisztusban bízva, imádságos lélekkel, nem mindig mindenben másokra várva és a könnyebbik utat választva tennem kell a dolgom, hogy a megújulás ne csak jól hangzó szlogen maradjon egy fogyatkozó közösségben, hanem, ha Isten is úgy akarja, valósággá legyen. Most ütött éjfélt az óra, befejezem, lefekszem, mert reggel 8-kor becsengetnek a hittanórára, és nekem holnap 6 órában ott adódik lehetőségem arra, hogy tegyek is valamit érte.