
Ha valaki a pápai elkerülőn autózik Veszprém felé, az első emelkedőnél egy oldalára borult autó roncsát pillanthatja meg. Kezdetben, vagyis hónapokkal ezelőtt még egész jól lehetett látni. Még egy figyelmeztető tábla is kint volt, hogy tanácsosabb lassítani a környékén. Mára a tábla eltűnt, de az autó maradt. Némileg ugyan megváltozott a helyzete, egy kis segítséggel mélyebbre süllyedt, de egyértelmű bizonyítékát mutatja annak, hogy tulajdonosa nem tud és már nem is akar mit kezdeni vele. Akárhányszor elhajtok mellette, megkeresem a tekintetemmel és felteszem magamnak a kérdést: Létezik valójában változás vagy csak a történések egymásutánisága van? Van változó világ benne változó emberrel?
Gondolatban messzire utazom vissza az időben, és nem én beszélek, hanem beszélgetnek bennem ketten, Jézus és Nikodémus. Olyan téma bolygatja a farizeust, amit jobb az éj leple alatt tartani, mert a napvilág esetleg más irányba kényszerítené jól megszokott és jól is jövedelmező igazát. Tapasztaljuk, hogy akinek mindig igaza van, nem a kérdőjelek barátja, és vessző sincs a mondataiban. Annál több viszont a végérvényesen lezáró pont vagy üldöző felkiáltójel. Ez az ember mégis megkeresi Jézust, kit tanítóul fogadna, mert talán elege lett már önmagából is. Az első kérdés, ha volt egyáltalán, lemaradt a szentírási szakaszból. De lehet, hogy csak az én képzeletemben tűnik logikusnak, hogy ha valakihez elmegyek az éj sötétjében, valamit szeretnék megtudni.
Az én kérdésem pedig hasonlít Nikodémuséhoz. Lesz valaha jobb a világ, az élet? Hogyan lehetne úgy élni? Létezik olyan válasz, ami képes igazi változást eredményezni, vagy az emberélet olyan, mint egy a hegyoldalról legurított kő? Rohan a maga megállíthatatlanságával, mígnem egyszer csak a sírgödör mélyére zuhan. Rengeteg olyan ismeret birtokában vagyunk, ami gyökeresen megváltoztathatná az életünket, de mégsem aszerint élünk. Egy csomó felfedezés, innovatív eljárás azt a célt szolgálná elméletben, hogy ami korábban nem megfelelően vagy károsan működött, hatékonyabb legyen. A tapasztalat viszont a pusztulás irányába vezet.
Jézus eljövetele óta nem lettünk jobbak, nem szeretünk mélyebben és a hit is inkább fogy, mint növekszik. Az orvostudomány fejlődése nincs egyenes arányosságban az ember fizikális és mentális egészségi állapotával. Feltaláltuk a gépeket, mégis többet dolgozunk, mint az igavonó állatok. Ismerjük az asszertív kommunikáció fogalmát, mégis bántunk, sőt verünk a szavainkkal. De napestig folytathatnánk a sort. Ahogy én most látom, az elakadásaink lényegében nem tűntek el, csak ahogy az útszélen hagyott autó is, úgy egyre mélyebbre kerültek a fel nem oldott konfliktusok bennünk és körülöttünk. Ezeken lavírozva próbálunk szeretni, dolgozni, élni. Megmaradni valamennyire egészségesnek és embernek, de úgy tűnik, valódi változás nincs. Megfásult világunkban a változás tehát nem más, mint az egymást követő napok sorozata. Egy olyan világot élünk, ahol már nincs bevezető kérdés, csakúgy, mint a bibliai szakaszban Jézus és Nikodémus találkozásában.
A válasz mégis elhangzik Jézus szájából. Valódi és gyökeres változás nem lesz ott, ahol az ember csupán önmaga erejére támaszkodik. Önmegvalósításából csak két dolog fog állandóan hiányozni: a valóság és önmaga reális érzékelése. Ennek sötétjében ment Nikodémus ahhoz, kit a világ világosságának nevezünk, és értette meg, hogy a változás kulcsa az isteni szeretet, ami jóval fölötte áll annak a szeretet fogalomnak, amit mi sokszor méltatlanul használunk vagy egymásból kifacsarunk.
Az utam végére megváltoztatom a kérdést: ki okozza a változást és miért? Válasz, János 3, 16. Keress rá!