Javában zajlik az ökumenikus imahét, már ahol a különböző felekezetek helyi képviselői vállalják a Krisztusban való egység kinyilvánítását. A régi sérelmek, előítéletek és félinformációk könnyen szabotálják azt a kezdeményezést, hogy legalább egy hét vagy pár nap legyen az évben, amikor megéljük, hogy nem ellenségei vagyunk egymásnak, hanem egyazon Úr megváltott gyermekei.
Még kezdő lelkész koromban, mikor az ökumenikus imahét alkalmaira hívtam a gyülekezetet, mondta valaki, hogy szégyelljem magam, amiért bemegyek a katolikus templom kárhozatos bálványimádói közé. Mekkora tiszteletlenség ez azokkal a gályarabokkal szemben, akik életüket adták protestáns hitükért. Mindannyian, akik részt veszünk ebben az ökumenének nevezett színjátékban, hitvalló őseink emlékét gyalázzuk meg ilyenkor.
Az ilyen szintű megnyilvánulásra nem tudok annál többet mondani, minthogy az a szerencsénk, hogy vannak közöttünk ennyire tökéletes emberek, de amikor templomba megyek, leginkább irgalomért és kegyelemért imádkozom, mert mindannyian arra szorulunk leginkább.
De ha létezik is olyan hely még ebben az országban, ahol nem szívesen látott vendég a „keménynyakú kálomista, pápista és lutheránus/ lutyi” atyafi, az biztosan nem Csorna. Szép és nemes gesztus volt ugyanis, hogy a város legnagyobb templomában, a római katolikus Jézus szíve templomban kapott helyet a Nemzeti Emlékezet Bizottság: A hitvalló egyház magyar mártírjai címet viselő kiállítása, melynek témája azon lelkészek, papok és hitoktatók életének és munkásságának bemutatása, akik a kommunista diktatúra idején mártírhalált haltak.
Igazán megható volt így megerősödni közös keresztyén identitásunkban. A hosszan felállított tablósorozatban római, görögkatolikus és evangélikus lelkészek mellett ott sorakozik Pap Béla, Pógyor István, Balogh Mátyás, Rásky András, Gachal János, Gecse Endre és Gulyás Lajos tablója. Nem elkülönítve felekezetekre, hanem vegyesen elrendezve hirdeti életük és munkásságuk, hogy a nehéz időkben is kiálltak amellett a meggyőződés mellett, hogy nincs más út az emberségben való megmaradásra, mint Krisztus.
Hogy mit kellett kiállniuk és elszenvedniük, számomra csak papíron ismeretes, de úgy hiszem, nem tévedek, ha azt gondolom, egyikük sem tekintette magát áldozatnak. Talán ma sem tennének másként semmit. Hittek, azért szóltak és cselekedtek még annak tudatában is, hogy az életükbe kerülhet.
Isten óvjon bennünket attól, hogy belesodródjunk egy olyan rendszerbe és élethelyzetbe, amikor hitünk puszta gyakorlása az életünkbe kerülhet. De óvjon meg attól is, hogy a jólétben elkényelmesedve megtagadjuk nevét és elfeledjük, kik vagyunk.
Istennek népe! Emlékezz, nem áldozata vagy a másik felekezetnek, egy politikai rendszernek, munkahelynek, házastársnak vagy családnak. Nem az a cél, hogy visszavágj és kicsinyes játszmákban letarolj másokat, hisz Krisztusban szabad vagy. Szabad a benne való hitre, a felelős döntésre, hogy az embert a maga méltóságában mindvégig megőrizd. Így éltek és cselekedtek elődeink, hitvalló őseink, és tudták, hogy helyesen döntenek.
