Soroksáron laktunk, amikor ez történt. Minden nap fel kellett mennem az M5-ös autópályára, hogy odaérjek Kispestre, a gyülekezetbe, ahol akkor dolgoztam. Egyik reggel egy rémisztő álomból riadtam fel. Álmomban az autónak, amit elég nagy sebességgel vezettem, hirtelen átláthatatlanná vált a szélvédője. Ijedtemben balra rántottam a kormányt és teljes erőből fékeztem. Hatalmas csattanás – egy rettenetes karambol kellős közepén kucorogtam a ripityára tört autóban. Erre ébredtem. Álmodik az ember ezt-azt, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, de azért nyomasztott egy kicsit.
Óvatosan indultam az aznapi utamra. Kétszer is megkérdeztem az akkoriban nyolc év körüli fiamat, hogy bekötötte-e magát. Lassan kanyarodtam ki a főútra, a szokásosnál is körültekintőbben hajtottam fel az autópályára. Március eleje lehetett, még rendesen fagyott reggelenként. Nem száguldoztunk, egyenletesen haladt a sor, úgy 70-80 km/órás sebességgel. Néhány perc telt még csak el azután, hogy felhajtottunk, amikor az előttünk haladó ponyvás teherautó tetejéről hatalmas robajjal vágódott a szélvédőnkre egy jókora jégdarab. Ott volt előttem az álombeli kép. Semmit sem láttam. Nem tört be az üveg, de a ripityára tört jég teljesen beborította. Egy pillanat töredéke alatt járta be az idegpályáimat az álom tanulsága: nem szabad fékeznem, nem módosíthatom az irányt, mennem kell tovább, egyenletesen tartva a sebességet! Aztán a menetszél odébb kotorta a jégtörmeléket és lassan én is felocsúdtam annyira, hogy bekapcsoljam az ablaktörlőt. Másodpercek voltak. Másodpercek, amiken – talán – az életünk múlt. Azt hiszem, tele van az életünk ilyen és ehhez hasonló másodpercekkel. Álmokkal, vagy azok nélkül.
Amikor kilátástalan a jövő, amikor nem látod az ígéretekhez vezető utat, amikor elborít a bánat keserűsége, amikor az egyedülléted sötét magány, amikor a mosolyod csak álarc a szomorúságodon.
Azt tanultam meg, hogy menni kell, tovább. Azon az úton, amire ráállította a lábamat, abba az irányba, amit megmutatott. Megállás nélkül, tovább.
Mert Ő adta az utat, Ő adta az irányt, Ő adja a lábainkba az erőt és a szívünkbe a dobbanást.
„Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!” (Ézsaiás 50:10.)
