70 millió euróért vásárolta ki Liverpool csapata Szoboszlai Dominikot. Dominik sikere, mint általában minden magyar sikere, büszkeséggel tölt el. Jó, persze tudom, hogy ebben a sportnak nevezett üzletben nem elsősorban a teljesítménye határozza meg a futballista árát, hanem hogy az eredményei miként válthatók tallérra, mennyi pénzt termel vissza. Mégis, ha csak átvitt értelemben sportteljesítmény, akkor is magyar siker, ami egy magunkfajta futballnemzet számára fontos eredmény, felértékeli a hazai foci becsét, büszkeséggel tölt el.
Igyekezve nem ünneprontó lenni, valami mégis motoszkál bennem. Elsőként Ratkó József „Fegyvertelenül” című, 1968-ban kiadott verseskötetének egyik szerzeménye jut eszembe (érdemes utána keresni). Egy kis groteszk, a „Ballada a városi lakásról” címmel, ami a már akkor meglévő jelenségről szól, miszerint egy futballista mindennél többet ér.
Aztán maga a tény, hogy embereket lehet vásárolni… Értem én a lényegét, nem az embert vásárolták meg, hanem a teljesítményét, de azért mégis olyan furán hangzik ez.
Aztán ott az az összeg. 70 millió euró. Sok. Kevés. Mennyit ér egy ember? (Tudjuk Máté Péterről, hogy ő például zene nélkül semmit.) Egy ember sporttudása, reklámértéke ezek szerint beárazható.
Igyekszem elkerülni a demagógia csapdáját, de eszembe jut a világon oly sok gyötrelmet okozó egyenlőtlen elosztás is. Itt mindenek felett a szórakozás (mert a futball mégiscsak szórakozás), amott meg dől össze a világ. Itt 70 millió egy focistáért, amott meg mindent feltúrnak „hét krajcárért”.
Tehát, miközben tisztelettel vegyes büszkeséggel tekintek Dominik teljesítményére, aközben egyszerre vélem úgy, hogy az ember minden pénzt megér, és azt, hogy nincs a „rendszerben” felesleges 70 millió euró, aminek ne lehetne jobb helye.
Eszembe jutott még valami a hír kapcsán.
Nincs önértékelési problémám, vagyis nem akkora, amit ne lehetne kontrollálni. Tisztában vagyok vele, hogy nincsenek kimagasló képességeim. Sőt! Miközben teszem a dolgomat ahogy tudom, lavírozok a kísértések között, néha kicsit lusta is vagyok és gyakorta játszom a „megúszásra”. De még ezekben a nemtelen jellemvonásaimban is csak átlagos vagyok. Mégis, az én kivásárlásomért valaki már megfizette a legmagasabb árat. Kiváltott, hogy – maradva a futball hasonlatnál – az Ő csapatában játsszak. Még ha nem is vagyok igazán jó játékos. Nem rúgok gólokat, talán lassú is vagyok, néha megbotlok vagy elesek a labdában. Isten nem a megtérülési értékünk szerint ítél meg bennünket. És ez, ebben az eltúlzott materiális értékrendszerrel bíró világban az egyetlen valódi jó hír.
