Kaptam egy linket emailben, egy olyan oldalhoz, hogy Mi vár ránk 2024-ben. Jól van, még január van, még nem vagyunk nagyon elkésve, hogy ezen rugózzunk – gondoltam. Aztán ahogy pár másodpercig csak úgy bambultam a címre, azt éreztem, hogy én ezzel nem akarom terhelni most magam, ez a cikk biztosan nem nekem szól. Beugrott, amit egyszer Isten Ézsaiásnak mondott:
„Én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok! Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.”
(Ézsaiás könyve 43. rész 19. vers)
És az jutott róla eszembe, hogy igen, ez jó régen hangzott már el, és akkor, ott egy konkrét helyzetben adott reményt, tartást és vezetést, de valahogy élnek ezek a mondatok még ma is. Ott van bennük a tűz! Az élet lángja! Beszél hozzánk!
Tegnap láttam egy videót egy beszélgetésről, amiben valaki, aki állítólag a koronavírus járványt előre megmondta, azt állítja, hogy hamarosan egy még sokkal súlyosabb járványt fognak indítani az emberiség ellen, amiben a növényi élelmiszereink lesznek bakteriálisan fertőzve.
Nem elég nekünk a még mindig itt ólálkodó Covid, a háborús veszélyeztetettségről szóló napi híradások, a durva áremelkedések, jöjjön már még egy újabb valami, ami végképp kimeríti a testi-lelki tartalékainkat! Szuper! Pont, mint az éhezők viadalának arénájában! Csakhogy az egy film. Ez meg itt nem.
Újat cselekszem – azt mondja Isten. Utak ott, ahol eddig nem volt út, élet ott, ahol eddig halott sivárság volt! – Azt mondja Isten, hogy ez az, ami nekünk készül! Ez az, ami ránk vár!
És mi mire készülünk?
Ha folyton menekül az ember, rettenetesen kimerül. Ha mindig valami veszélyhelyzetre igyekszik felkészülni, észre sem veszi a pillanatok szépségét. Ha szünet nélkül veszélyben érzi magát, elveszíti a bizalom képességét.
Olyan régóta készülünk valami újabb szörnyűségre! Mi lenne, ha inkább elkezdenénk készülni azokra az áldásokra, amiket Isten elkészített nekünk?
Kicsit ugyan fellengzősek, de szeretem azokat a mondatokat, amik úgy kezdődnek, hogy olyan világban élünk, amiben … vagy, hogy olyan időben élünk, amikor … Kedves számomra a tényekkel való elemző szembenézés. Helyes! Ne dugjuk homokba a fejünket! De ne is hagyjuk, hogy a félelem, a szorongás, a kilátástalanság érzése megbénítson! Mert! Egy olyan világban élünk, amiért Isten az egyszülött Fiát adta, és olyan időben, aminél még ezelőtt egy idő sem volt közelebb az Ő visszajöveteléhez!
Persze nem egyszerű. Nem olyan egyszerű, mint amilyen világos. Lehet, hogy odaát már terítik az ünnepi asztalt, de ideátra még a tányérok csörömpölése sem úgy hallatszik. Itt semmi sem tűnik biztosnak.
A jó és rossz tudását akaró ember ki kell, hogy mondja: nem tudom. – Nem tudom, hogy mi jó, és mi rossz. Nem tudom, hogy minek mi lesz a következménye. Nem tudom, hogy mi vár ránk 2024-ben, vagy azután. Ha körülnézek, minden oldalról bizonytalanság vesz körül. De ha felnézek … !
Azt gondolom, hogy ebben a mostani bizonytalanságban azzal dicsőíthetjük Őt a leginkább, ha mindenek előtt, és mindenek felett Őrá nézünk, és mindenestül fogva bízunk Benne. Szólhat a bizonyságtevő szó, betöltheti a templomainkat az orgona fenséges hangja, zenghetnek a dicsőítések, de ennek a kaotikusságában is harsogó világban a legegyértelműbb, legbeszédesebb bizonyítéka Isten jelenlévő szeretetének és élő hatalmának, ha bennünk ott van az Ő békességének csendje. Mint az apja karján ülő gyermekben.
