Miért hagyta Isten? – kérdezik sokan egy-egy tragédia után.
Miért kérdezik? – Számonkérés? Elszámoltatás? Mert ha ők lettek volna a helyében, nem hagyták volna? A helyében! Ugye? Mert ha van, akkor nem lehet ilyen igazságtalan, ilyen érzéketlen, ilyen … – kegyetlen! Ha van, akkor már legyen jó legalább annyira, mint bármelyik jóérzésű ember közülünk, aki ha a helyében lett volna, akkor biztosan segített volna, megmentette volna. A helyében!
Én is kérdezek. Ha ők lettek volna a helyében, akkor, amikor az ember elárulta Őt, utána mentek volna, hogy megmentsék őt saját ostoba döntéseinek végzetes következményeitől? Kiszolgáltatták volna neki, feláldozták volna érte az egy szem fiúgyereküket, hogy aki meggondolja magát, mégiscsak visszatalálhasson Hozzá?
Ez, ami itt van, nem az, amit Isten eltervezett! Körül kell nézni! Észre kell venni! Amit itt az ember számonkér az Istenen, az nem az Isten műve, hanem az emberé!
Ha a tizenéves srácod betép, elköti az autódat és jogsi nélkül száguldozik vele, elkaszál néhány embert, összetör egy pár tereptárgyat, majd a híd korlátját átszakítva belezuhan a jeges folyóba, kérdezzen majd meg valaki, hogy miért hagytad? – És akkor nem is egészen kifejező a példa. Mert te csak egy ember vagy, aki akár rossz példát is adhattál, akár okot is szolgáltathattál a srácodnak.
Az embert Isten önmagával való közösségre teremtette. Ennek a közösségnek nem volt része a halál és a szenvedés. Isten figyelmeztette az embert, hogy meg kell maradnia ebben a közösségben ahhoz, hogy éljen. A sátán becserkészte az embert, hogy megrontsa a teremtés tökéletességét. Elhitette vele, hogy az Isten indokolatlanul korlátozza a szabadságában. Elhitette vele, hogy ha önállósítja magát, akkor ugyanolyan lesz, mint az Isten. Talán, hogy olyan hatalmas lesz, mindentudó és független. Elhitette vele, hogy Isten hazudott neki, amikor azt mondta, hogy meg kell maradnia a kettejük közösségében ahhoz, hogy éljen. Az ember elhitte a sátán hazugságait, kvázi hazugnak látta Istent. Az ember megtörte az Istennel való közösségét és lepaktált a sátánnal. Az ember nem lett olyan, mint az Isten. Hatalmaskodik, de nem lett hatalmas. Mindentudónak képzeli magát, de csak igen keveset tud. Függetlenségre törekszik, de ezer szálon függ. Halmozottan függő. Az ember szenved. Az ember meghal. És az ember számon kéri Istentől mindezeket. – Miért hagyta? – Abszurd!
Szeretem Istent. Mert megéreztem a szeretetét. Megragadott vele. Tudom, hogy jobban szeret, mint amennyire ember szeretni képes. Nem értem mindig az okokat és az összefüggéseket, de azt tudom, hogy nincs semmi, ami számonkérhető lenne rajta. Hogy egyikünk sem állhatna a helyébe. Hogy egy rossz ízű, ciki vicc arra csak gondolni is, hogy az ember különb lenne. Jaj! Ne már!
Kétszer volt, hogy nem voltam biztos benne, hogy a gyermek, akit mindennél jobban szeretek, életben marad, miközben ölelem. Kívülről nézve rettenet. De belül béke volt. Felfoghatatlan béke. És többször is volt, hogy el kellett búcsúznom attól, akit nagyon szerettem. Kívülről rettenet. De belül megnyíltak a kapuk, és hozzám is elért annak a helynek a fényessége, ahova ő tartott. Nem kellett megkérdeznem, hogy miért hagyta. Mert nem hagyta, hanem befogadta. Oda, ahova majd én is megérkezem. Vissza. A vele való közösség megtörhetetlen, örök teljességébe. Oda, ahova vágyom megérkezni.
Egy-egy tragédia után számomra nem az a kérdés, hogy miért hagyta. Inkább arra csodálkozom rá, hogy milyen sokakon megkönyörült már megint.
