Egy keresztény attól keresztény, hogy azt gondolja, az ember önmagában menthetetlen. Az emberi lényegben van valami állandóság, amelynek az a tartalma, hogy sohasem bír felnőni ahhoz az erkölcsi rendeltetéshez, amelyről egyébként tud. Ez az alapja a megváltás keresztény koncepciójának. A megváltó, a megváltás képzete csak akkor értelmes, ha az a belátás előzi meg, hogy az ember javíthatatlan. Ha ugyanis önmagától meg tudná haladni erkölcsi elégtelenségét, akkor ugyan mi szükség lenne megváltóra? A keresztény konzervativizmus alapja az a tapasztalat, hogy az emberi természet állandó. Legyen bármilyen bámulatos is az úgynevezett fejlődés, az ember marad ugyanaz.
Eme állandóság felől nézve másodlagos, hogy az emberi lét külső adottságait, körülményeit tekintve a történelem valóban hihetetlen változásokat, hogy ne mondjam, fejlődést mutat. Ám ez a fejlődés, noha nagyon is lényeges (én sem szeretnék barlangban lakni), mégis alkalmas egy olyan illúzió megteremtésére, hogy maga az ember fejlődik, mintegy önerőből, fokozatosan meghaladja önmagát, mígnem elér a tiszta emberség szintjére, s megvalósul az ideális világ. Nos, nem úgy tűnik. Ha az emberi civilizáció fejlődésének csúcsteljesítményeit atombombák támasztják alá, akkor igen kérdéses, hogy miféle fejlődésről van is itt szó.
A kereszténység központi üzenete arról, hogy Isten elküldte a világba a Fiát, Jézus Krisztust, a Megváltót, azt hirdeti, hogy az ember képtelen megváltoztatni önmagát, külső, isteni segítségre szorul. A keresztény üzenet éppen ezért éles kritikája minden fejlődés-eszmének, s mint ilyen, mai kifejezéssel élve, lényegileg konzervatív.
Látni kell tehát, hogy a keresztény valóságértelmezésben eleve benne van a ma konzervatívizmusnak nevezett világkép elvi alapja, s benne volt akkor is, amikor a konzervativizmus fogalmát nem is ismerték. Nem a konzervativizmus alapozza meg a keresztény világképet, hanem talán pont fordítva, a keresztény üzenet a világ állandóságáról adja a mai konzervativizmus elvi-filozófiai hátterét.
Ezért a keresztény konzervativizmus nem valamiféle érzelmi ragaszkodás a régihez, s idegenkedés az újtól, netán szimpla politikai állásfoglalás, hanem az a mély meggyőződés, hogy az önmagában vett történelemben az emberi léthelyzet lényegileg állandó, s az életkörülmények külsődleges fejlődése nem teremti meg az erkölcsileg új embert.
Ez egy brutálisan realista üzenet. Nem csoda, ha ma alig van rá vevő, hiszen mennyivel kényelmesebb progresszív utópiákba menekülni, mint kíméletlenül szembenézni a valósággal. A keresztény alapozottságú konzervativizmus napjaink progresszív ábrándjainak, szekuláris messianizmusainak kritikai meghaladása, ugyanakkor erőteljes üzenet arról, hogy az ember sorsának, végső jövőjének kérdése továbbra is megoldatlan, s itt lenne az ideje a kijózanodásnak.
Ez nyithatja meg az utat egy eszkatológikus távlatú gondolkodás felé.
