Hányszor mondogatjuk magunkban vagy néha akár félhangosan is, hogy miért pont most, és miért mindig velünk történik valami nem várt dolog, valami gikszer. Másoknak talán okulásként elmesélem a közelmúltbéli három napom történetét. Az a hét a feleségem csípőműtétjéről szólt. Szerdán már reggel 6 órakor elindultunk Pestre, hogy megfelelő lufttal 9:30-ra odaérjünk a kórházba. Sajnos még normál közlekedési viszonyok közepette sem a magányra vágyók álma az M1-es autópálya, de aznap kikaptuk belőle a maximumot. Talán ha 10 km-t megtettünk Győrtől, már jött is az első útjavítás, valamint az ezzel járó a pályaszűkítés és dugó. Aztán sajnos egy baleset is, ami maga után vont megint egy, az előzőnél ezerszer reménytelenebb várakozást, dugót. Kis haladás után megint pályajavítás szűkítéssel, feltorlódott kocsisor, amit újabb baleset követett, és megint csak araszolhattunk a dugóban. Így az optimális 1:30-as menetidőből 3:30 lett. Közben a feleségem már sírt, hogy lekési a műtétjét, a tehetetlen ácsorgásban már kétszer is betelefonált a kórházba és az orvos titkárnőjének. Ha késéssel is, de végül megérkeztünk, és a Gondviselés is megoldotta, hogy megfelelő időben ott legyünk, mivel a pácienseket fel tudták cserélni a műtéti sorban. Közölték, hogy amennyiben minden rendben zajlik, akkor pénteken haza is engedik a feleségemet. Addig az autót a -3. emeleten lévő mélygarázsban hagytam, én pedig inkább vonattal jöttem haza. Ez a megoldás olcsóbb is volt, ami nem egy elhanyagolható tényező a mai üzemanyagárakra gondolva, másrészt lényegesen több hajszálam őrizte meg eredeti színét és helyét a fejemen, mint az odaúton.
Csütörtök délelőtt bevásároltam a főzéshez, hogy főtt étellel várjam az én Zsuzsikámat, ha haza engedik. Szerencsére a műtétje rendben lezajlott, és megkaptam a zöld jelzést, hogy pénteken a megbeszéltek szerint mehetek is érte. Miután kész lett az étel, nekiláttam, hogy megvegyem a neten a vonatjegyet péntekre. Kb. másfél óra hiába való próbálkozás után fel is adtam, mert a MÁV drága nőszemélyétől, bizonyos Elvirától (ráadásul Új Elvirától!) meg lehet őrülni. Nem normális, hiszen én csak egy jegyet szerettem volna venni, nem egy golyós puskát. Akkor miért akar teljesen lecsekkolni engem, miért kellenek az adataim??? „Természetesen” a rendszer újra és újra kidobott, mire félig eleget tettem a kívánalmaknak, és lehetett kezdeni elölről az egész tortúrát. A 20. kidobás, kód és jelszó variáció után már csak nyomdafestéket nem tűrő szavak jutottak eszembe. Nem értem mire jó mindez, hiszen az állomáson a jegyautomatánál elég a készpénz vagy a kártya, nem kérnek ott semmilyen személyes adatot. Feladtam. Hilfe, Zsuzsi!!! Tudtam, hogy ő már régebben regisztrált az oldalon, így aztán ő vette meg a kórházban a telefonján az én jegyemet, amit emailben el is küldött nekem.
Csütörtökről péntekre virradóan egész éjjel szakadt az eső, és reggelre sem csitult egy kicsit sem. A vonat indulása előtt már 10 perccel kimentem az utcánk végén lévő csanaki állomásra, hogy még véletlenül se késsem le a „Pápai Expreszt”. A „Piroska” összesen 3 kocsiból állt, és 5 perc késéssel érkezett. Már kezdtem vakarózni, hogyan is fogom elérni a csatlakozást, amire papíron mindösszesen 9 percem volt, ami így már csak 4-re olvadt. “Hátha az a másik is késik!”- nyugtattam magam. Szabadhegy állomás után azonban megállt a vonat a nyílt pályán, és a személyzet idegesen kezdett el szaladgálni. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, hiszen a mozdony működött, az ajtón kinézve üres pályát láthattunk magunk előtt. „Miért állunk?” – kérdeztük a vasutasokat, de ők válasz helyett csak elsiettek. Hamarosan szirénák hangját hallottuk, és sorban megjöttek villogós autók. (rendőr, mentő és tűzoltó). Rövidesen kiderült az is, hogy a vonat elütött egy embert. Az utasoknak ezer és ezer kérdése támad rögvest: „Nő volt vagy férfi? Lehet-e tudni, hogy öreg volt vagy fiatal? Most hogyan tovább? Meddig fog ez tartani? Ha öngyilkos akart lenni, miért pont vonat elé ugrik, hogy elszúrja sok más ember napját?” Közben a vonaton utazó diákok meg azon tanakodnak, hogy bemenjenek-e egyáltalán az iskolába.
Tűzoltói segédlettel végül sikerül leszállnom a vonatról, mert a magas töltés még egy egészségesnek is kihívást jelentett, nemhogy nekem, akinek a bokája még mindig nincs teljesen rendben, ezért is vittem magammal segítségként egy mankót. Az eső továbbra is szakadt, és azon gondolkodtam, hogyan fogom bírni a sok járkálást, ha már ott sajgott a lábam. Sikerült felszállnom az egyik helyi buszra, ami épp a győri nagyállomás aluljárójánál tett le. Én akkor már nem néztem senkit és semmit, csak le a lépcsőn, fel a lépcsőn, és az első Pest felé menő vonatra felültem. Nem érdekelt, hogy nem erre szólt a jegyem és hogy esetleg megbüntethetnek. Csak haladjak végre, mert a feleségem számít rám, vár engem.
Tatabányán véget ért a vonatozás, mert ettől a péntektől teljes vágányzárat vezettek be Kelenföldig. Az eső pedig még mindig szakadt, de át kellett küzdeni magam mankóstul, esernyőstül az állomás felüljáróján sok-sok lépcső beiktatásával, hogy eljussak a vonatpótló buszig. Kelenföldről metróval irány a Keleti pályaudvar, és onnan a 24-es villamossal elértem a kórházhoz. Az idő továbbra is könyörtelen volt. Nem volt egyszerű mankóval + esernyővel közlekedni, ha még csomagja is lett volna az embernek az már megoldhatatlan plusz kihívást jelentett volna. A lábam is egyre jobban fájt, de most ez a nap nem rólam szólt, tehát még véletlenül sem szabadott ezt kimutatni.
Hála Istennek a feleségemmel minden rendben ment, és az volt a lényeg, hogy együtt indulhattunk haza. Az eső újabb fokozatra kapcsolt, szinte már az ablaktörlő is feladta a harcot a túlzott égi áldással szemben. A feleségem mellettem ülve a telefonja segítségével navigált, hogy hasznosnak érezze magát. Jól is jött ez a korlátozott látási viszonyok közepette. Azonban a telefonos navigációja a legváratlanabb pillanatban egyszerűen lefagyott, és megszűnt az útvonal mutatása. „Most merre menjek?” – kérdeztem. „Nem tudom, látod, hogy lefagyott a készülék, nem mutat semmit!” -válaszolta. „Az oké, de mégsem állhatok meg a 4 sávos út közepén! – mondtam kissé idegesen. „Menj arra, amerre akarsz, a te kezedben van a volán!” – vágott vissza azonnal. Erre már nem szóltam semmit. Kis idővel később mit hallok: „Ne arra menj, arrafelé nagyot kerülsz!” – mondta az én mitfárerem. „Nem tudok másfelé menni, ha nem navigálsz, csak az M1 felé irányító táblákat tudom követni – feleltem. Kedvenc autópályánkon hazafelé volt még két sávszűkítés. Ebből az egyikbe beleesett az összes győri lehajtó, amely sávon egy 8 km-es dugó alakult ki. De ami a lényeg, hogy a végén rendben hazaértünk.
Ez a három nap elgondolkodtatott. Úgy gondolom, hogy nem azon kell eltűnődni, hogy miért is történtek mindezek a dolgok. Nagyon önhitt álláspont az, hogy minden rossz direkt kiszúrásból csakis azért történik, hogy mi legyünk az elszenvedői, a szerencsétlen áldozatok. Ne higgyük már, hogy körülöttünk forog a világ. Mi ugyanis csak egy kis szeletét láthatjuk a valóság nagy egészének, és abból a mindenségre vonatkozó következtetést levonni nemcsak arcátlanság, de egyben reménytelen próbálkozás is. Mi, emberek olyanok vagyunk, hogy szeretünk címkézni és skatulyázni, de utáljuk, ha velünk is ezt teszik. Pénteken egy emberi élet véget ért – talán épp öngyilkosság miatt- , egy felkavaró, elfogadhatatlan tragédia történt. De egyesek csak kellemetlenséget láttak benne, és kikérték maguknak az egész lehetetlen helyzetet, hogy merészeli valaki vagy valami feltartani őket az útjukban. Miért gondolják sokan, hogy csak ők számítanak a világmindenségben? És főleg ugyanők miért csodálkoznak rá, ha másoktól is ugyanezt a hozzáállást tapasztalják?
Az Úr ebben a három napban is tanítgatott, csak oda kell figyelni rá, és felfogni a jelek mögötti üzenetet. Minden nap adjunk hálát az életért, melynek része a nehézség is. Milyen jó, hogy szerdán nem mi szenvedtünk balesetet, mi csak várakoztunk, késtünk, de nem lett semmi bajunk. Vagy mit érezhetett az, akinek a hozzátartozóját pénteken elütötte a vonat, és csak a szörnyű hírrel szembesült? Én végül – minden megpróbáltatás ellenére – hazahozhattam a feleségem a gyógyulás reményében. Milyen nagy dolog az élet! Mennyire hálásnak kellene lenni érte! A kórházban megláttam – nemcsak feleségem esetében – hogy mennyire kell az élethez a hit is. Csendben feküdt az egyik ágyban egy nénike, aki már túl volt 5 elrontott csípőműtéten. Összevissza kaszabolták zéró eredménnyel. És most mégis bízik abban, hogy végre ahhoz az orvoshoz került, aki valójában tud rajta segíteni. Mert élni akar! Mert tudja, milyen nagy ajándék az élet. Hát így is lehet! „Ember küzdj, és bízva bízzál!” – ahogy Madách írta. Légy hálás minden nap Isten ajándékáért, az életért.
