A múlt héten ért véget a számunkra nagyon sikeres római úszó EB. Az éremtáblázaton a 4 arany 7 ezüst 2 bronz 2. helyet ért a nemzetek sorában. Sok új arccal ismerkedhettünk meg, jó volt nézni a feltörekvő fiatalok eredményes szereplését. Amióta az eszemet tudom, a magyar úszókkal mindig is számolni kellett a különböző versenyeken, legyen szó EB-ről, VB-ről vagy akár olimpiáról. Sok örömteli pillanatot okoztak nekünk akár a fiúk, akár a lányok. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a magyar úszók mezőnyéből mindig kinő egy-egy világklasszis. Gondoljunk csak pl. Darnyi Tamásra, Egerszegi Krisztinára vagy a közelmúltból Hosszú Katinkára.
Jelen pillanatban a legnagyobb klasszisunkat Milák Kristófnak hívják, aki még mindig csak 22 éves. Ez a fiú elért már szinte mindent. Többszörös Olimpiai, Világ és Európa bajnok. 200 pillangón ő tartja a világrekordot. Ezen az EB-n 3 aranyat és 2 ezüstöt sikerül begyűjtenie. Kristófra 5 évvel ezelőtt figyelhetett fel a szélesebb közönség, amikor a Budapesti VB-n ezüstérmet szerzett 100 pillangón. Egy róla szóló írásban olvastam a következő mondatot: „Akkor még „csak” a medencében született meg a világklasszis, Kristóf a parton nemigen találta fel magát.” (NS Kovács Erika) A szerző ezzel arra utalt, hogy a hirtelen jött reflektorfényben kezdetben elég esetlenül nyilatkozgatott.
Számomra ennek az EB-nek a legszebb pillanata a 200 pillangó eredményhirdetésekor következett be. Remek dolog magyar sportolót látni a dobogó tetején. Hiszen ilyenkor kicsit mi szurkolók, mi magyarok is ott állunk vele. Hiszen a mi címeres mezünket viseli a győztes, és nemcsak magának, de nemzetünknek is dicsőséget hoz a kiváló teljesítmény. Nagyszerű dolog látni, hogy egy kis ország fia vagy lánya megmutatja a nagyvilágnak, hogy létezünk és nem is akárkik vagyunk. Ennél csak az szebb, amikor a dobogó második fokára is magyar sportoló léphet fel. Milák Kristóf után 2.77 másodperccel ugyanis másodikként ért célba barátja Márton Richárd.
Lehet ezt még fokozni? Igen, Rómában lehetett. Miután megkapták a sportolók az érmeket, következett a győztes tiszteletére a nemzeti himnusz. És ekkor Kristóf maga mellé húzta a másik magyart, és a dobogó tetején együtt hallgatták a magyar himnuszt. Ez a gesztus annyira szép volt, hogy ma is beleborzongok. A parton is megszületett az igazi világklasszis. Ez a gesztus mutatta, hogy mennyire mély és valódi volt Kristóf öröme, hogy barátjának Ricsinek meglett az ezüst. Micsoda – a szó szoros értelmében – felemelő pillanat, mikor a jól megérdemelt csúcson nem csupán magával van elfoglalva valaki.
Persze nem is lennénk magyarok, ha nem indult volna be rögtön az irigység, mert ugye ez a Milák csak úszkál, és milliókat keres pár perc alatt. Sokan irigyelik a látványos győztes pillanatokat, de a mögötte lévő munkát már kevésbé. A hideg, sötét hajnali keléseket, az edzések erőfeszítéseit, a leúszott hosszok monotóniáját stb. A medencében nem látszik, hogy valaki éppen verejtékezik vagy szinte sír a fájdalomtól, a víz elmossa mindkettőt. Mennyire igaza van a Zorán slágernek:
„Oly sok ember merész álmokat sző
De a siker árát sokallja ő
És csak arra vár, hogy majd arra jár a Fortuna
De kár ebben bízni
Mert a gyémánt és arany fénye szép
De tiéd ez a fény akkor lehet csak
Ha érte a mélybe lemész, érte mész
Hát indulj, és hozd fel onnan
Fénye kárpótol majd minden nehéz percért” (Gyémánt és Arany)
Kristóf ezen az EB-n 14-szer ugrott be a medencébe. 14-szer kellett minden idegszálával koncentrálni. 14-szer nem szabadott hibázni egy pillanatra sem. Hiába van papírforma szerinti esély 200 pillangón, a 14. alkalommal is le kell úszni a távot, és az aranyért gyorsabbnak kell lenni mindenkinél. Akkor is, ha valaki minden tekintetben már az emberi teljesítmény végső határait feszegeti.
Szívmelengető volt nézni a két magyar fiút a himnusz alatt. Egyéni számban indultak ugyan, ahol mindenki maga felelős a teljesítményéért, de mégis csapatot alkottak, így közös volt az öröm. Ahogy közös volt a munka is. Ha valaki, hát Kristóf pontosan tudta, hogy Ricsi is mindent beleadott. Sokszor még csak nem is néhány másodperc, hanem néhány tized, század vagy ezred van a célba érők között. És lehet, hogy az egyik aranyat kap, ünneplik, a másik meg még a dobogóra sem kerül fel. Ugyanazt a munkát tette bele, de valami pici aznap, abban a néhány percben éppen hiányzott. És van, hogy az a pici állandósul, mert egy időben született egy szupersztárral. (pl. Cseh László Michael Phelpsszel)
Jegyezzük meg jól ezt a római uszodában látott mozzanatot. A győztes magyar sportoló maga mellé emeli a dobogó tetejére a legyőzöttet, aki nem ellenség, hanem testvér. Ezáltal többet éltek át ők is, és többet kaptunk mi, nézők is, mint külön-külön egy aranyat és egy ezüstöt. Milyen jó lenne, ha itthon is így lenne ez magyar és magyar között, de tovább megyek, keresztyén és keresztyén, református és református között is, és nem csupán a gesztusok szintjén. Ha a valamiben éppen felül lévő fel tudná, fel akarná emelni az alulmaradót, örülni tudna a másik teljesítményének, eredményének. Persze ehhez mindenkinek (alul is és felül is) tenni kellene a dolgát teljes erőbedobással. A felemeltetést nem lehet kikövetelni, nem lehet semmilyen forradalommal kivívni. A lehajolás, a felemelés mindig fentről indul. Ez az igazi nagyság jele, isteni tulajdonság. Félelemmel, féltékenységgel nem lehet senkit felemelni, magunk mellé venni, csak szeretettel. Így adatik meg a közös öröm a csúcson lét magányosságával szemben.
