November közepére elvállaltam, hogy helyettesítsem a tulajdonost egy lakó gyűlésen. Nem igazán fűlött a fogam hozzá, de megígértem, tehát elmentem. Pedig tudtam, hogy milyen végeláthatatlanok ezek a gyűlések, mert még a semmit is a végtelenségig tudják ragozni a jelenlévők. Sőt mindig előkerül egy-egy olyan ember, akinek otthon hallgass a neve, de itt végre kinyithatja a száját, és a hangjába bele is tud rögvest szerelmesedni a gyomra kihűlésig. Volt egy kis önös érdek is a vállalásomban, mert így egyúttal eleget tudtam tenni egy restanciámnak is, hogy kimenjek a szüleim sírjához.
Reggel időben indultam, hogy minden, amit elterveztem, beleférjen ebbe a napba. Mondjuk az esőt nem terveztem, de az rendületlenül esett. Igazuk lett meteorológusoknak, akik egész napra kiadós esőt jósoltak. De már mindegy volt, és nem lehetett vele mit kezdeni, csak jó képet vágni hozzá. A tihanyi kompnál várakozás közben írtam egy SMS-t a lányomnak, hogy arrafelé megyek, ha akar találkozni velem, szóljon vissza. Lehet, hogy telefonszámot váltott, vagy fontosabb dolga is akadt, de nem válaszolt. Hát, ez van.
Az első utam a boglári temetőbe vezetett, mert már nagyon hiányoztak az ott lakók, hogy tiszteletemet, szeretetemet kifejezzem így is irántuk. A sírról lepakoltam a rokonság megemlékezésének maradványait, ráraktam az általam vitt mécseseket és virágot. Jól esett elmondani egy Miatyánkot is, pedig nagyon szakadt az eső.
Utána felkerestem azokat a helyeket, amelyek olyan kedvesek voltak számomra otthon. A kápolnákat, amelyek mellett felnőttem, és a mólót, ahol olyan sokat horgásztam. Minden kihalt volt, mert ebben az esőben csak egyedül én voltam az a nem normális, aki kiment és szemügyre vette a tájat. Pedig engem sem a most éppen kevésbé barátságos képet nyújtó vidék látványa vonzott, hanem az emlékezés morzsáit akartam felszedegetni. A fák susogtak a szélben. A Balaton vizének hullámai lágyan csapódtak a partnak. Csak a kövek hallgattak bölcsen, mert ők már sokat láttak és hallottak. Csak álltam és néztem. Lelki szemeimmel láttam, hogyan peregnek le előttem a múlt képei.
Aztán elmentem, mert az eső konokul mosta el az emlékeket, és visszazökkentett a mába. Felkerestem pár ismerősömet, hogy megforgassuk a gondolatainkat a múltban és a jelenben. Elmondták mindazt, ami egy bizonyos kor után elő szokott kerülni a beszélgetésekben: kivel mi történt, ki halt meg a környéken.
– Képzeld, tegnap meghalt a Béla – mondta Laci barátom.
– Melyik Béla? Csak nem a kamionos? – kérdeztem vissza rögtön kicsit értetlenül. Hiszen annak nem volt semmi baja!
– De sajnos igen. Hasnyálmirigy rákja lett – felelte.
– Alig tudom felfogni. Tudod, osztálytársak voltunk. Olyan hihetetlen ez, hiszen nemrég nősült, és olyan boldognak tűnt a feleségével – mondtam.
Aztán másra terelődött a szó, de bennem tovább dolgozott az eset ott egészen belül. Laci mérgelődött, hogy megint esik, és semmit sem lehet kint csinálni. Ráadásul a kéményt sem kormolta ki a nyáron, ami most persze eldugult, pedig itt lenne az idő, hogy begyújtson a kályhába, mert már hideg van dolgozni a fűtetlen műhelyben. Én is elköszöntem, hogy időben ott legyek a kompnál.
Öt órára oda is értem a lakógyűlésre, ahol a jóslatom szinte szóról szóra be is teljesült. Egymás után szólaltak fel a „fogjuk meg, és vigyétek” szószólói. Őket követte a rózsaszín ábrándokat kergető léggömbhámozók csoportja. Nem igazán volt köztük egy sem, aki két lábbal akart volna állni a valóság talaján. De beszélni annál inkább szerették megmagyarázni, hogy milyen jók és hasznosak is ők a nagy semmittevésben, és természetesen leginkább mindig másoknak kellene tenni valamit. No, persze akadt köztük egy-két olyan is, aki a nyársra húzott szalonnáját közelebb szerette volna tolni a tűzhöz a többi kárára.
Már jóval nyolc óra is elmúlt, mire a hivatalos rész lezárult, és elkezdhettem szedelőzködni és indulni hazafelé.
November közepén már nagyon hamar sötétedik, amire az óra visszatolása is rátett egy lapáttal. Öreg este volt már, mire elindultam, és ahogy ősszel lenni szokott errefelé, a Balaton párája ködfelhőbe burkolta be az est sötétségét. Eplényig két szakaszt láttam csupán a felezővonalból, inkább csak emlékezetből jutottam el odáig. Utána szerencsére a köd megszűnt, felváltotta az eső, persze nem a szakadó fajtából való, hanem az apró szemű, ami minden porszemet a szélvédőre ragaszt. Istennek hála, baj nélkül, szerencsésen hazaértem.
Másnap itthon végig gondoltam az előző nap dolgait. Valóban annyira rossz volt, hogy az időjárás a csúnyábbik oldalát mutatta? Rá kellett jönnöm, hogy így volt ez jó. Mert szép időben az emlékek, mint éles kések, sokkal mélyebb sebeket ejtenek, sőt felszakadnak a már beforrtnak tűnő hegek is. Vezetés közben sem volt időm gondolkodni az osztálytársam elvesztéséről, mert nagyon kellett figyelni. Pedig mennyi, de mennyi közös élményünk volt! Emlékszem, hogy az iskolában két csoportba osztották be az osztályunkat az orosz órákon. Ezt mi, a magunk egyszerűségével következőképpen kalibráltuk be: voltak a „hülyék”, mag a „még hülyébbek”. Ebből is látszik, hogy nem volt egyszerű dolga szegény Klári néninek velünk, pedig ő mindent megtett a fejlődésünk érdekében, hogy megszerettesse az orosz nyelvet velünk. Ehhez neki max. 5 perc kellett. Olyan fásítást tudott véghez vinni, amilyet bármely erdőgazdaság megirigyelhetne a mai napig. Akkoriban a hetesnek jelenteni kellett az óra elején, természetesen oroszul. Tovaris ucsityelnyica, já dákládiváju vám, szivódnya nyikto nye atszuszvujet! (Fordítás: Tanár elvtársnőnek (akkor mindenki elvtárs volt!) jelentem, az osztályból nem hiányzik senki.) Szerintem nincs olyan, aki ne tudná ma is ezt a mondatot azok közül, akiknek része volt a kötelező orosz oktatásban. És valószínű, anno nem én voltam az egyetlen, aki hetesként azon rettegtem, hogy ne hiányozzon senki aznap az osztályból, mert akkor már a jelentéssel felsültem volna.
Ma már nem mondhatnám el az egykori jelentést, mert sajnos többen is hiányoznak az osztályból, és még többen a katedráról.
Nem mindig látjuk meg az események, körülmények valódi szerepét az életünkben, pedig a rossznak tűnő dolgok is sokszor a mi érdekünkben történnek. Nekem is a rossz időjárási körülmények terelték el a figyelmem a megfoghatatlanról, a megváltoztathatatlanról az azonnali döntésekre, hiszen ott volt előttem a hazafelé vezető út, amelyen haladni kellett előre, hiszen volt, aki várt rám.
Az út mindig ott van, ami hazafelé vezet, amelynek céljánál valaki vár. Időnként meg kell állni erőt gyűjteni, és vissza kell tekinteni, hogy honnan is indultunk el. De az időben csak előre lehet menni, visszafelé sajnos nem. Haladni pedig úgy tudunk, ha látjuk a célt, ahova érdemes megérkezni. A sokszor nehéz, kegyetlen körülmények pedig arra jók, hogy kiverjék a fejünkből azt, ami nem annyira fontos, amin felesleges gondolkodni, mert úgysem tudjuk megváltoztatni. Ugyanezek rászorítanak arra is, hogy a legfontosabb bizony az, hogy haladjunk, és ez csak úgy megy, ha a lábunk elé is nézünk.
Bízhatunk abban, hogy „akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Rm 8:28)
