Megszólal

A szeretet szövetsége

Télre vetkőző fák, kérges ujjatok mit kapar
a meredt hajnal fátyolán?
Milyen bölcsességet szív fel gyökeretek,
hogy mikor mi kabátunk gombját egyre szorosabbra gomboljuk,
ti meztelen vágyjátok a telet?
Értitek a múlandóság ritmusát, mire nem kaptunk időt se teret.
Talán ezért ennyire félelmetes az utolsó jeges lehelet.
Bárcsak elmondhatnátok régmúlt századok viharát!
Mikor még ember volt a barát és nem eben markolt póráz.
De ha egyszer beszélni kezdtek,
meséljetek lányokról, akik hajukat fésülve álltak árnyékotok nyári ernyője alatt.
Mondjátok el a fiúkat, kik szövetségük betűit sebezték oldalatokba,
és hogy mennyire büszkén viselitek! Beszéljetek hinták mosolyáról,
a fejtetőre billent világról!
Ugye láttatok buja ölelést gyökereitek fonatában,
hogy nincs idő a szerelem pillanatában?
Ezért vetkőztök hát?
Hogy ti is érezzétek, így szeretni élet?
Különben minden levél hiábavalóság.
(A szerző saját verse)

Isten különös kegyelmének tartom, ahogy alkalmazkodik hozzánk. Hogy úgy nyílik ki egyéni és globális üdvösségünk története, hogy abból mindig annyit értünk meg, amennyit be is tudunk fogadni. Megnyílt az ég harmatozva, ahogy énekeljük egyik adventi énekünkben, és valami csodálatos módon nem ijesztő záporként ömlik ránk teljessége, hanem apró cseppenként neveli bennünk a hit fonalát, hogy minden egyes alkalommal, amikor készen állunk rá, újabb részletét ismerjük fel országa teljességének közöttünk.

Hamarosan újra advendbe fordul naptárunk évszázadok óta zajló körforgása. Kinek több, másoknak kevesebb adatott ezek számából, és én valahol középtájt járva szinte félek a következő hetek konzumszeretet szirupos koncentrátumától. De felülírja mégis félelmemet a mérhetetlen vágy, hogy újra megérkezzek oda, ahol a menny és a föld összeér, és szívembe fogadhassam az új szövetség üzenetét. Sokan vagyunk, kik az ünnep őszinte és tiszta örömére, a remény melegségére és az isteni kegyelem útmutatására vágyunk. Ami az első karácsony sűrű sötétjében felragyogott, legyen újra miénk is. Erősödjünk meg benne, hogy Isten jön, sőt velünk van!

Kevésbé hangsúlyozott részlete karácsonynak, hogy Isten szeretete nem csak testet ölt Jézusban, hanem egyúttal új szövetséget is köt velünk. Számomra ebben az ünnepi készülődésben, széthullani látszó struktúrákban és világrendben fontos kapaszkodó ennek a szövetségnek a megerősítése, hogy hitemben megmaradva tudjak ünnepelni. A teljességéhez ugyanis szorosan kapcsolódik a szövetségkötés, de nevezhetem elköteleződésnek is. Ez biztosítja a szeretet áramlásának útját a felek között. Egyfajta biztonsági öv, ami összeköt, és meg is tart bennünket. Úgy tudom elképzelni a szeretetet, mint vért az emberi testben, a szövetséget pedig, mint a testünket körbehálózó ereket. Erek nélkül a vér elfolyik és mit sem ér az a hosszú hálózat, ha üresen marad. Hogy cselekvés, történés és létezés legyen belőle, kell, hogy mindkettő jelen legyen és szorosan összekapcsolódjon.

Talán azt gondoljuk néha, hogy valami elromlott, félrecsúszott az első szövetségkötés idején, ezért volt szükség egy új szövetségre, és ha így látjuk, nem is járunk messze az igazságtól, de hiszem, hogy ha az emberi önzés és hiúság meg is tépázta ennek a szövetségnek a fonalát, valójában soha el nem szakadt. Az a sok bibliai történet, melyben megjelenik a szövetségkötés pillanata, onnantól kezdve, hogy szivárványt fest az égre, el egészen Jézus születésééig, megkeresztelésünk pillanatáig és az úrvacsorában szorosan összefonódó közösségig, nem a foltozgatás eseménye csupán, hanem az elköteleződés újabb fonala ebben a szövetségben.

Isten mindig hű maradt az embernek tett ígéretéhez. Az ígérete pedig az élet lehetősége. Ebbe az életbe kapcsolódni viszont nem lehet szaggatottan, ugyanúgy, ahogy az ereinkben áramló vérnek is folyamatos keringésben kell lennie a normális működéshez. Mert ahol kapcsolati zavarok vannak, nő a távolság, a reménytelenség és az önértékelési zavar. Egyre hűvösebb a szeretet míg végül megint minden sűrű sötétté változik az ember lelkében és ott találja magát a pusztában a hideg éj alatt.

Hűvösödnek napjaink, hűvösödik világunkban az egyetértés, mégis, Isten kegyelméből megérhetjük ezt az adventet és karácsonyt is. Újabb lehetőséget kapunk a szövetség megkötésére vagy szorosabbra fonására. Akarok még egy fonállal belé kapaszkodni, a harminchetediket is hozzá akarom fűzni. Az idő nem csak múlik, de lehetőség is az életre.

A békés, boldog karácsonyunk a szeretet szövetségéből indul és oda torkollik vissza. Egyszerűen azért, hogy megéljük azt, amit Isten az ember teremtésének pillanatában. A szívem öröme vagy! Ez a szeretet.

A szerző

Írások

Kislánykènt a járdán sètálva gyakran ütköztem neki lámpaoszlopnak, annyira el voltam foglalva a világ működèsènek megèrtèsèvel. Kerestem a Teremtőt, a cèlt ès az èrtelmet minden mozdulatban. Ma már óvatosabban közlekedem, de a cèl mèg mindig ugyanaz. Haladni az Ő kegyelmèről a teljesség felè úgy, hogy lelkèszkènt egyre inkább èrzem a felelőssègèt szavaimnak ès tetteimnek.