Nagy várakozással töltött el a kontroll napjának elérkezése. Mit is fog mondani a doktor úr az állapotomról? Mi lesz a következő lépés a gyógyulás hosszú útján? Valahogy letelt a 13 hét. Autóba szálltunk és irány a „nagyfalu” (Budapest). Sajnos az ortopédiai klinikán a parkolás árát nem a halandók pénztárcájához szabták a 2.000Ft/óra díjjal. Ezért a kedvezményes 20 perces időt kellett jól kihasználni. Ez épp csak arra volt elég, hogy eljussunk a bejáratig, kiszálljak és a feleségem kerekesszékkel betoljon a folyosóra. Majd ott hagyott, hogy elmenjen parkolóhelyet keresni az autónak a környező utcák egyikében, ahol valamivel barátibb a tarifa, hiszen tudtuk jól, hogy innen egyhamar nem szabadul az ember.
Amíg várakoztam, a folyosó széléről néztem a fősodorban előttem elhaladó embereket. Látva őket elgondolkoztam, hogy mennyi fájdalom és szenvedés van a világon. Hányan, de hányan jajgatnak, panaszkodnak mindenért, holott azokhoz a sorsokhoz, szenvedésekhez képest, melyekkel itt találkozhat az ember, még a szájukat sem szabadna kinyitniuk.
Ahogy nézelődtem, jött egy 70 feletti rocker külsejű úr a feleségével. A rockerségét a farmerdzsekije és nadrágja miatt gondoltam, mert az tele volt különböző együttesek felvarrt emblémájával. Ezt a benyomást erősítette bennem az is, hogy az úrnak bizonyára komoly konfliktusa lehetett a borbély szakma képviselőivel, mert nem engedte nekik, hogy egy fillért is keressenek őrajta. Mindenesetre az, hogy bejöttek a kórházba, részemről egy kis túlzás, mivel a férfi bal lába hiányzott, a felesége tolta be kerekesszékben. Mivel én ott várakoztam pont a bejárati ajtó mellett, odabiccentett, köszöntöttük egymást, mint a sorstársak. Aztán már mentek is az útjukra.
Feleségem is visszatért, lassacskán bekerültem az orvoshoz is, majd megjártuk a röntgent, aztán megint vissza az orvoshoz. Lekerült végre a gipszem és elkezdhettem végre terhelni a lábamat. De persze csak fokozatosan. Az örömöm még messze nem volt felhőtlen, mert a maradék (5db) vérhígító injekciót még meg kellett kapnom, pedig kifejezetten utáltam ezt az esti rituálét. Csakhogy jobban érzékeltessem a helyzetem: összesen pontosan 98 db hasfalba kapott injekcióról volt szó az esetemben.
A klinikáról történő távozás logisztikája hasonló volt az érkezéséhez. Megint a folyosón, az ajtónál vártam a kerekesszékben, hogy a feleségem bejöjjön az autóval értem. Mivel több autó is állt a bejáratban az útról az épületbe való bejutás lehetőségét pillanatnyilag szinte teljesen elzárták. Ezért én is, hátrahagyva a „kincstári” kerekesszéket, esetlenül, egy lábon ugráltam oda a kocsinkhoz, hogy valamilyen módon bekászálódjak az anyósülésre. Nagy igyekezetemben először nem is vettem észre, hogy a megmaradt kis résen más is szeretett volna átjutni. Mikor a kocsiba kapaszkodva megfordultam, akkor láttam meg, hogy a már említett öreg rocker és a felesége éppen rám várt, hogy szabaddá váljon az út előttük vissza az épületbe. Elnézést kértem, hogy fenntartottam őket a magam esetlenségével. Nem történt semmi – mondta a rocker – hiszen én már fél lábbal bent vagyok! Hamiskásan kacsintott egyet és a nemlétező bal lábára mutatott. Nagy dolog, amikor valakit ilyen helyzetben sem hagy el a humorérzéke. Sőt, még engem is megnevettetett.
Minden rosszban van valami jó, legalább is ezt szokták mondani. De megtalálni a szikrát, ami az alig pislákoló reményt újra feléleszti, nagyon nehéz feladat. Bele vagyunk fásulva a bajainkba, és úgy gondoljuk, hogy a minket ért csapás kibírhatatlanul nagy. Vannak olyanok is, akik a csapások mögött egyenesen a Fentiek ténykedését gyanítják, és nem értik, hogy mivel is szolgáltak rá a nekik jutott büntetésre.
Én nem gondolom, hogy egyáltalán át lehet látni, vagy értelmezni, hogy az emberek sokféle baját pontosan mi okozza, és mi miért történik. Szerintem minden egyes történésnek van egyfajta ok okozati sora az életünkben, de ezekre általában csak utólag ébredünk rá. Az én esetem is hasonló. x+1-szer kerestem fel különböző ortopédiai szakrendelést minden érdemi eredmény nélkül. Amikor úgy döntöttünk, hogy Budapesten próbálunk szerencsét, az ortopédiai klinikán általunk kiválasztott ortopédus, akihez időpontot kaptam, mint kiderült daganatokra specializálódott. Nem is értette, hogy mit keresek nála, de aztán megszánta a messziről jött embert, és áthívta a kollégáját a szomszéd vizsgálóból, hogy nézze már meg a lábamat, ha már vidékről idáig eljöttem. Mint kiderült, egy jó nevű lábspecialistával hozott így össze a Gondviselés. A 4 év várakozás a műtétig maga volt az örökkévalóság. Bőven megvolt az ideje a rágódásnak és a negatív gondolatok begyűjtésének. De gyűjtöttem a reményt is, amikor kiderült, hogy egy ismerősünket is az én doktorom operálta, és csupa jót mondott róla.
A műtét után sem volt egyszerű feldolgozni a teljes kiszolgáltatottság érzését. De mi is az a jó, az a pozitív dolog, amiből lehetett és lehet ma is építkezni? Az, hogy a legfontosabb, legkritikusabb, emberpróbáló helyzetekben megláthatjuk nemcsak saját magunk és társunk valódi lényét. A jóban könnyű lubickolni, de a bajban mutatkozik meg igazán az emberi jellem. Én nagyon köszönöm, hogy az Úr olyan odaadó társat adott nekem, akire mindenben számíthatok, sőt még lehet viccelődni is vele akár a saját nyomorúságunkon is. Mostanában például azon, hogy hogyan is áll a lábamon a kompressziós nejlonharisnya. Haszon az is, hogy nyugodt szívvel bejelenthetem, hogy bár eddig sem voltam drogos, de a bekapott 98 db injekció után már egész biztosan nem is leszek az, mert enyhén remeg a szám széle még mindig már a fecskendő említésére is.
Nem tudom, hogy ki emlékszik még arra a chilei bányaszerencsétlenségre, melynek során 33 ember közel 700 méter mélyen a föld alatt rekedt. 2010-ben történt a baleset San José rézbányájában. Egy sziklaomlás következtében a bányászok felett lévő járat, ami az egyetlen kijárat volt, megsemmisült. Ott maradtak a mélyben, elzárva a külvilágtól minden nélkül. Csak azok a dolgok maradtak nekik, amiket levittek magukkal pl. a műszakhoz szükséges sisaklámpák vagy egy napi elemózsia. Volt azonban még valami fontos velük, amit szintén magukkal vittek. Ez pedig az Istenbe vetett hitük. De vajon kitart-e ez a hit mindvégig? Hiszen a szabadulás szinte reménytelen, 700 méter sziklán keresztül lehet csak lejutni hozzájuk, ami sok időt és rengeteg pénzt követel. És mi van, ha a fentiek úgy látják, hogy már nem valószínű, hogy életben vannak a bányászok? Ugyan ki is akarna akkor mentő akciót szervezni? Ebben a reménytelen helyzetben csak is a hit és az összefogódzkodás táplálta a reményt és adott erőt a kitartáshoz. A szabadulás végül 69 nap után jött el mind a 33 bányász számára.
Vannak az életben emberpróbáló csapások, amelyeket csak akkor tudjuk ép lélekkel túlélni, akkor kapjuk meg a remény ajándékát, ha tudunk és merünk bízni Isten gondviselésében, és ha van kikkel szeretetben összekapaszkodni egymást biztatva és segítve a megszabadulás felé vezető úton.
