Amikor ezt írja Pál, börtönben sínylődik Efezusban. Nem tudja, mi vár rá, elkészül a legrosszabbra is, és visszatekint az életére. Hosszú életút van már mögötte. Jó és rossz egyaránt. Várták gazdag barátok terített asztalai és sanyarú nélkülözések is, átélte a szívós-erős ifjúságot és a beteges öregséget is, megtapasztalta hittestvérei meleg szeretetét és ellenségei gyűlölködő támadásait is.
Őszintén beszél csodálatos istenélményeiről, gyülekezeti sikerekről és gyengeségeiről, erőtlenségéről is. De leginkább arról az ERŐről beszél, amely őt mindvégig segítette. Mert kellett az erő. Mindenkinek kell.
Végigcsinálni, küzdeni az életet, amely többnyire nem csendes-barátságos tavacskához hasonlít, hanem erős sodrású folyóhoz. Kell az erő, hogy fennmaradj, hogy ki tudd kerülni a szirteket, a buktatókat, előre juss az akadályokon át. De van, akinek az élete inkább végeláthatatlan tenger, és kell az erő, hogy irányt-értelmet, utat találj, ami a partra visz, hogy elviseld a mélységes magányt, a hullámok egyhangú egyformaságát.
Hogy legyen egy belső „kút”, ahonnan lehet mindig meríteni. Az ember bármiből talpra tud állni, továbbmenni, ha van lelki ereje, reménye, célja. De a legjobb testi és anyagi adottságokkal is jutnak lejtőre életek, adják fel végleg emberek, vagy válnak magányos, céltalan lelki-betegekké.
Azt mondják a gúnyolódók: A vallás a gyengék menedéke. Csakhogy ezek az úgynevezett „bátrak és erősek” vajon nem menekülnek-e saját menedékeikbe? Van, akinek az álmodozás, a média sugallta fantáziák a mentsvára, ahol ő lehet az erős, az ügyes, a főnök, ahol minden sikerül… A valóság kemény: sért és sebez. Az álmodozás viszont mindig „kéznél van”, és nem kerül semmibe. Csakhogy iszonyú a szakadék a való és álom közt. Egyre nehezebb „felébredni”. Egyre több erőt igényel szembenézni valódi önmagunkkal és helyzetünkkel.
Van, aki mindig a jövőt kergeti. Mindig új terv, új cél lebeg előtte: majd ha elérem, akkor boldog leszek! De nem tud megállni, mint a kerékpár, ami addig nem borul fel, amíg szalad. Menekülő rohanás ez, amiben elvész a jelen, az élet. De akad, aki inkább a múlt felé fordul, örök nosztalgiában: milyen szép is volt! Mint Lót felesége, aki képtelen volt újat kezdeni, és elveszített múltjába meredve halálra dermedt.
Ilyen emberi menedékek az alkohol bódulata, a munkamánia, gyűlöletek-sérelmek, amit egyesek úgy ápolgatnak, mint más a virágját. Ilyen menedék lehet a testi élvezet, vagy egyszerűen csak egy zsineg, aminek a végén ott himbálódzik a horog meg egy kukac…
Pál apostol azt mondja, mindenre van ereje. Ez a vézna termetű, testben megfáradt, börtönben sínylődő, sokat szenvedett, élettől meggyötört ember csodálatos titkot mond ki.
Hogy minél kevésbé vagyok tele a saját erőmmel, minél jobban átélem a kiszolgáltatott, esendő, Istenre szoruló voltomat, minél nagyobb bennem a békesség, a boldogság, a szeretet hiánya, annál erősebb fénnyel tölthet be Isten kegyelme és szeretete. Aki szükséget szenved, Isten annak tud adni, aki beteg, az gyógyítható, aki sír, azt érheti el Krisztus vigasztalása, aki halott, életet kaphat: Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.
„Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.”
„És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.”
„Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
új szépséget teremni sebez engem.”
