„Mindjárt vége!” Ez a mondat lehet óhajtó, sóhajtó, lemondó, örvendező és persze egyszerűen kijelentő is. Lassan itt a tanév, a vizsgaidőszak vége. Ezt mutatják az osztálykirándulások, így a tanórák elmaradásai, hiányzások, a kimerült test és az időnként indokolatlanul lebicsakló fej is. Mást mutat a diákság és mást a tanári erő.
A diákság örvend, mikor azt hallja, hogy kirándulni megyünk. Akkor is örül, ha nem a tanteremben kell lennie. Nem baj, ha esik, csak ne az iskolában kelljen maradni. Megnövekszik a meg nem magyarázható ütközések száma, és egymás felmenőinek tegezése. A még iskolába járók a teremben is horzsolják egymást. Hihetetlen jó érzékkel találják meg egymás idegrendszerének gyenge pontjait. Ha kell, ásítanak ütemesen, hogy osztálytársuk minden egyes alkalommal rájuk rontson, és verbálisan a megfelelő helyekre, éghajlatra küldje el őket. Általános káoszt, veszekedést generálnak.
A szünetek játékai az esőben egyre durvábbak. A folyosón „orosz rulettet” játszanak saját testük felhasználásával. Az előterekbe szorulva rohannak a lehető legnagyobb sebességgel a legkisebbek. Bármikor eléjük toppanhat valaki, vagy kiteheti a lábát egy nagyobb diák, netalán kinyithatnak egy ajtót. Zeng és bong, viszhangzik az aula. A vécében nagy a forgalom. Pici időre el lehet tűnni a felnőttek elől. Persze “szellemes” ceruzamozgató játékok űzésével, sikolyaikkal és wc papírgurigák dobálásával mély nyomot hagynak a takarítónéni amúgy is érzékeny lelkében.
Már aki jelen van egyáltalán. Mert vannak a notórius lógósok. Matekdoga. Akkor beteg vagyok. Strand. Akkor meggyógyulok. Évközi teljesítménye az értékelésben nem éri el az elégségest. Valamiben bízik, bár nem hittanos. Összeszedi magának a nyárvégi pótvizsgát. Időnként a szülő lízingeli a gyermeket, mert kell az ingyenutazáshoz a közeli városba, vagy horgászni mennek. Esetleg magával viszi vasazni és seftelni.
Saját élményem is van. Srácok, a végén csak annyit szeretnék mondani, hogy … Két dolog fontos, hogy tudjuk, honnan jövünk és hová tartunk. Ez egy szabad interakciós beszélgetés lett volna. Végülis az lett. Csak nem várt fordulatokkal. A honnan jövünk szűkebb értelemben a saját családunk, és felmenőink, tágabb értelemben a nagyobb közösségünk, egészen a népünkig, vagy az egyetemes emberségig. De ezt már meg se hallották. A hová megyünk, abban benne van a földi életünk, sorsunk, terveink, de ott van az elkövetkezendő Isten országa is. Ez utóbbiba nem viszünk be semmi olyat, ami a földön nekünk kézzel fogható gazdagság, érték volt. Itt elszabadult a fantázia. Ez a szebbik verzió. A kicsit pesszimistább, hogy annyira fáradtak már, hogy kicsit sem képesek már tartani magukat, és kijön az eredeti jellemük, vagy éppen a hiánya. Akkor a hajamat sem viszem be? Akkor a testemet sem vihetem? Meztelenek leszünk? De a mobil nem nagy érték, azt megtarthatjuk? Négerek bejöhetnek? És a gorillák? Mert a négerek ugye hozzájuk állnak közelebb? Elmesélhetem, hogy Győrben öt ember, hogy … egy lányt, majd agyonverték a fiúját? Látszik a szemükön, hogy jól szórakoznak. Magukat szórakoztatják. Némelyiken pedig a nihil látszik. A semmibe mered. Olyan sötét, hogy a pitbull melléharapna. Most már értem, hogy amikor nemrégiben telesírta az órát, hogy ahonnan érkezett onnan kinézték és elüldözték, az nem ok nélkül történt.
Nem elég, hogy sok nagybetűs bajuk van, de még el is fáradtak. Mindjárt vége.
Látom a pedagógusokat is. A nagy dilemmák. Átengedjük, vagy ne engedjük? Egyik sem jó. Ha megengedjük, hogy ezzel a hozzáállással és tudással, és itt a hangsúly inkább eltolódott a hozzáállás felé, hogy továbbmenjen, akkor a saját szakmaiságunkat ütjük arcul. Ha nem engedjük meg, akkor itt marad és a következő osztályban fogja a tanítást ellehetetleníteni. Ő is, és testvérei is, mindig erre játszottak. Meg a szülők. Micsoda játszmák, és a tanároknak vannak lelkiismereti problémáik.
Az osztálykirándulás, közös strandolás. De hát esik az eső, vagy lehet vihar lesz. Nem süt a nap. Érzed, hogy nem tudsz olyan indokot mondani, amely megingatná, hogy miért ne menjen strandra. Esik? A strandon meg vizes a medence. Nem süt a nap? Nem égnek le. Beterveztük, elmegyünk. Biztos, hogy nem maradunk velük itt órákra. Strandolni fogunk.
Nemrégiben nyugdíjba ment tanárok mondták, pár év távlatából, hogy jól döntöttek, hogy kérték a nyugdíjazásukat, és nem jöttek vissza dolgozni. Kisimult az életük, nincsenek tele feszültséggel. Nem bírnák ők már ezt a terhelést, ami ezekkel az újabb generációs gyerekekkel jár. Biztosan van megoldás, de biztosan új módszerekre, hozzáállásra és még több energiára van szükség. Ez már nem megy. Nagyon szolidárisak a kollégákkal és drukkolnak nekik, hogy sikerüljön.
Elfáradtak a pedagógusok is. Nem tett jót nekik az oktatás körüli politikai légkör sem. Nem tett jót az sem, hogy megkérdőjelezik az elhivatottságukat és szóba sem áll velük az illetékes miniszter, aki igazán nem illetékes, mert saját bevallása szerint nem ért az oktatáshoz, csak parancsokat tud osztogatni. Márpedig az oktatás az kognitív és érzelmi intelligencia kérdése is. Sándor György szösszenete: „Neked, mint kívülállónak mi a véleményed az intelligenciáról?” Nem tett jót a státusz törvény körüli vita légköre, pontosabban a nem létező vita légköre. Közben meg nem is lesz ez annyira ördögtől való, mondják a pedagógusok. Nem csak pénzkérdésről szól a történet, hanem a megbecsülésről, a partnerségről, a közös munkáról. Bolond az, aki nem látja, hogy ennek most mindjárt vége.
Mindjárt vége. Így sóhajt fel a diák, a tanár, a hitoktató, a hittanos, a szakpolitikus, a minisztérium, a politikum. Ez most biztatás, vagy lemondás? A válaszom egy határozott talán. A legjobb esetben véget ér a nemtörődöm hozzáállás és hallgatás. A legrosszabb esetben el akarjuk tolni még pár évet az elkerülhetetlent, amikor mélyebbről és sokkal több energiával, sokkal kevesebb hadrafogható munkaerővel, sokkal nagyobb gazdasági válság közepette, sokkal kevesebb meglévő szakmai gyakorlattal, sokkal nagyobb válságban lévő családok válságban lévő gyermekeivel kell számolni.
Mindjárt vége. Így vagy úgy.
