Jelmezek, álarcok, maskarák öltésének alkalma gyermekkoromban a farsang ideje volt. Még az én gyermekeim kiskorában is. Átéltem azt, hogy anyuval közösen találtuk ki, hogy „mi szeretnék lenni”, és aztán ő megalkotta a jelmezt. És átéltem aztán azt is, hogy az én kicsikéim szerettek volna Pán Péter, tündérke, maci vagy nyuszi lenni – és én stresszeltem magam a megvalósításon. Aztán az oviban és a suliban, főleg még alsóban ment a vetélkedés, kié a jobb, viccesebb, ötletesebb beöltözés. A felsősök, a nagyok inkább már maguk találtak ki valamilyen közös jelmezt és fellépést.
Persze tudom, hogy a februári beöltözködésnek, aminek hazánkban, a mi kultúránkban van hagyománya, ugyancsak ősi pogány eredete van: a télűzés, tél-elijesztés – mint amilyen a busójárás is. De az életről szól, a tavasz közeledtéről, és a jelmezek sokféleségének is ez a jellemzője. Persze voltam én is „éjkirálynő”, tetőtől talpig fekete tüllökben, meg az egyik lányom is volt mesebeli boszorkány az oviban – a Hófehérke mostohája almás kosárral (mikor ovistársait kínálta az almákból, azok inkább sírva fakadtak, de nem kértek ☺). De a gyerekek, és a néha szintén beöltöző felnőtt baráti társaságok inkább lesznek királylány, ősember, tűzoltó, méhecske, csigabiga, cica, spagetti, sültkrumpli, kulcscsomó vagy unikornis. Végtelen a sor.
És ebben a választásban vastagon benne van a szubjektum, a pszichológia – még ha tudattalanul is, a viszonyulás-azonosulás. Nem véletlen akar valaki Túró Rudi lenni, na!
Nem, nem tévesztettem el a hónapot, tudom, hogy nem február van. Hanem október. Ami nekünk ugyebár „a reformáció hónapja”, de ezzel a társadalomban eléggé kisebbségben vagyunk. Az október már kőkeményen őszi hónap, a színeivel, az elaludni készülő természettel, a hűvösebb idővel. Az elmúlás hideg szelével. Nem véletlen, hogy a legvégén és november első napjaiban az elhunytakra emlékezünk.
Az utóbbi években viszont – nyugati, leginkább angolszász-kelta hatásra – hazánkban is kezd mind jobban elterjedni a halloween kultusz. Újabb óriási pénzkereseti lehetőség a kereskedelemnek, nem csoda, hogy ezerrel nyomják tele a boltok polcait ilyenkor töklámpásos dekorációkkal és most már horrorisztikus jelmezekkel is. Sírtolvaj már kilencezerért kapható webboltban!
Egy gyermekneveléssel(!!!) foglalkozó honlapon olvashatjuk: „A Halloween egy bulizós, vidám, játékos angolszász hagyomány, amely a fiatalabb generációk körében bizony már itthon is nagy népszerűségnek örvend. A külföldi szokás meggyökerezését jelzi, hogy ma már nem csak a tinik bulijain, hanem egyre több gyerekközösségben, óvodában, iskolában, játszóházban találkozhatunk a Halloween viccesen félelmetes figuráival.”
Értjük, szóval bulizós, vidám, játékos, vicces. Ja, és persze félelmetes – azért csak ki kell mondani. Nagyon érdekes, hogy az a felnőtt társadalom, amelynek nem szokása például saját szerettei temetésére kivinni a gyerekeket, hogy az igazi halállal találkozhassanak, a gyászt feldolgozhassák a közösségen belül, a többiekkel együtt (ahogy erről ezen a blogon is nemrég szó esett), mert „nem nekik való”, viszont teljesen normálisnak tartja, hogy kisgyerekeket denevérnek, póknak (ez még a lájtosabb), múmiának, boszorkánynak, zombinak, szellemnek, hullának öltöztessen be. Ez való nekik? Ez a szellemiség, képiség, tudatalatti identifikáció? Mert vicces? Egyáltalán nem vicces.
Az egésznek a kelta halottkultusz a szellemi gyökere, egy okkult hiedelemvilág, amely a maga módján próbálja uralni a haláltól, másvilágtól való iszonyatos félelmeit. És a mai szekularizált ember – egyéb igazi hit híján – gondolkodás nélkül magába engedi. Mert ez csak vicc és móka, meg olyan jó kis közösségi izé… s főleg mert úgyszintén nem tud mit kezdeni a saját haláltól és másvilágtól való rettegésével. Ezt kimondani, gyászt normálisan megélni már nem tud, hát röhögni próbál rajta, jelmezt ölt és aggat még az óvodásokra is – pontosan ezt teszi maga a horror műfaja!
Tudom persze, hogy jó móka tényleg a tökfaragás, és lehet ezzel kézműveskedni családban, sült tök sütis falunapon, civil szervezetek és nevelési intézmények szervezésében. Ha ennél maradunk, ennek a képi világa még nem olyan káros a gyerekekre. De ez a „felvilágosult” mai társadalom olyan ezoterikus katyvaszban él, hogy már nem tudja, hol a határ, és hogy a tudatalattiban hogyan hatnak képek és átélések. Hogy Istent kiebrudalva saját emberi világából, milyen védtelenül nyit belső ajtót valóságos sötétségnek.
A „kedves” népszokás druida eredetéről egy idézet: „A varázslók a megfélemlített embereket kényszerítették, hogy éjfélkor adjanak nekik feláldozásra egy gyermeket. Az erre kiszemelt család ajtaja elé raktak egy kifúrt és kivilágított tököt. Ha a ház lakói nem teljesítették a kívánságot, gyilkos bosszúra számíthattak. A gyermekáldozatot óriási szalma- vagy rőzsekötegbe kötözve elevenen égették el.” Nos, ez a nagyon cuki trick or treat vicces-csokis-édességes hagyományának gyökere… Az ünnephez kötődő emberáldozatok szokása mindenesetre történettudományilag igazolt.
Én nem tudom, ki hogy van vele, de ez nekem olyan hit- és képvilág, amit nem szeretnék semmilyen szinten megélni, vagy kiskorúakat belevinni. Akármennyire is újjáéledőben van „modern” kultúránkban a horror-kultusz. Van hitbeli tudásom a halálról, a másvilágról, szellemi hatalmakról – amik mind nem játék vagy vicc vagy móka kategória. És október végén, november elején szeretném úgy megélni ezeket a napokat, hogy hálát adok református eleimért, hitünk megújulásáért, azután pedig elcsendesedve azokra gondolok, akiket szerettem és hiányoznak az életemből…
