Nem tudom. Ki tudja? Senki.
Valahogy mégis régebben eltervezhetőbbnek láttam a jövőt. Nem a közvetlen holnapra gondolok, hanem úgy az életben elkövetkezendőkre. Nem tudom, ki hogy van vele, de mintha lassabb is lett volna a világ, és kicsit beláthatóbb.
Az emberek tanultak több-kevesebb ideig, kitanultak valamit, munkába álltak és sok esetben évtizedekig ugyanott dolgoztak. Volt persze kivétel és voltak változások, de kialakultak munkahelyi közösségek, az iskolákban valamelyest állandó tanári karok, ilyesmik. A fiatalok többnyire házasodtak, gyermekeket vállaltak, azok jövőjét is eltervezgették, meg a nyugdíjas éveiket is.
Aztán persze a történelem viharai, világháborúk, levert forradalmak és rezsimek is átcsörtettek az egyszerű honpolgárokon, és roppantak bele életek… De sokat megélt szüleim szemében sosem láttam kérdésesnek a holnapot, az akarását, a tervezését, a megharcolását. Magamban sem értem tetten soha, hogy ne lenne elképzelésem, váradalmam valami belátható felől.
Azt hiszem, ezt vesztettem el. Talán sokan, talán mind.
A világunk eresztékeiben ropog, tektonikus mozgásban van az egész lakott föld értékrendje, jövőképe, hite és hiedelemvilága, népek, nemzetek, nyelvek, kultúrák, vallások erővonalai rendeződnek át.
Klímatudósok a világ végnapjaihoz számolnak vissza, földünk energiaforrásai valóban kifogyóban vannak, a környezet szennyezettsége brutális méreteket öltött. És még eleven élmény, hogy egy vírus globális valóságunkban pillanatok alatt lehet világjárvány és világgazdasági válság okozójává, 2020-at és 21-et már „elveszett évekként” emlegeti a köznyelv. Némely NATO tagok meg éppen Oroszország ellen készülődnek. Az immár két éve tartó háború így nem véget ér lassan, hanem eszkalálódik, ki tudja, végül mibe… Remek.
És egyre több értelmes, kedves, amúgy abszolút felelősségteljes fiatal ismerősöm mondja a saját jövőjéről, hogy „Házasodni, meg gyermeket ide ebbe a világba?” És látom, hallom, érzem és értem őket. A Nyugat legalábbis most itt tart.
Pedig valójában az ember jövője, holnapja emberileg sosem volt biztos. Soha nem volt erősen a kezében. Csak mi, modern civilizációnk gyermekei ezt mégis jobban elhittük magunknak, magunkról.
Tényleg ott tartok, hogy én már nem tervezek nyugdíjas esztendőket. Tíz-tizenöt évem lenne még addig, de ki tudja, lesz-e egyáltalán akkor még világ. Ez a földi. De talán jól is van ez így.
Mert nem rémületből vagy rezignáltságból nem tervezgetem a holnapot. Nem érdektelenségből, reményvesztettségből, fatalizmusból. És nem is úgy, mint az idősek-betegek, akik már a saját haláluk közelgő valóságában élve magukba fordulnak. Hanem azért, mert elengedtem. Elengedtem azt a fajta birtoklást, aminek sokszor nem is vagyunk tudatában, mikor így vagy úgy elképzeljük és vágyjuk.
Három hét még és itt a húsvét. Annak a csodának az ünnepe, amikor valójában megrengett a teremtettség, és átíródott a jövője. Amikor Isten emberré létele teljessé vált Jézus halálában, de szét is robbantotta a mi halálra ítéltségünket és jövőtlenségünket. És megnyílt az, amit mi eszkatonnak vagy Isten Országának nevezünk, az elidegenedettségünk és öngyilkos létünk vége, az Istennel való közösség helyreállása, amiről Krisztus így beszélt:
„De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Mt 26,29)
Hogy nem birtokoljuk és nem tudjuk előre a holnapot, az nem jelenti azt, hogy értelmetlen. Csak annyi, hogy értelmét már tényleg végképp nem emberi síkon nyeri. Amit még megélhetünk, az ajándék és hála érte. Éljük meg teljes örömmel annak jelenében! Ha még sok van előttünk, ahhoz felülről kérjünk vezetést és erőt és bölcsességet és vágjunk bele lutheri szívvel: „Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még ma ültetnék egy almafát!”
De tudjuk, hogy a mi jövőnk túl van ennek a világnak a holnapján. Épp ez ad reményt, kitartást, felelősségteljességet és ugyanakkor annak örömét, hogy futva futhatunk az Érkező elé… Mert a mi jövőnk Ő!
