És akkor hívtam az ügyfélszolgálatot, ahol egy robotnővel (micsoda butaság, egy robotnak nincs nemi identitása… hovatovább ez már elvont privilégium az embertől is), szóval egy nőiszerű robothanggal kellett diskurálnom. Nem jutottunk dűlőre, alulmaradtam a disputában. Miután lemondott rólam a robot, csalódottan hallgattam Mozartot. A csodás muzsika alatt Isaac Asimovon járt az eszem, meg a Szárnyas fejvadász replikánsain, és még az Űrodüsszeia „HAL 9000” mesterséges intelligenciája is felrémlett. Már éppen a Terminátor című filmből a hatalmat átvevő Skynet kezdett motoszkálni a jövőképembe, amikor végre egy valóban emberi (női) hang jelentkezett. Elpanaszoltam neki a robot miatti kudarcélményemet, mire ő, hogy ne aggódjak, még tanul a robot, jobb lesz (igazából ettől aggódom a leginkább) és amúgy már így is sokat segíti a diszpécserek munkáját. Megjegyeztem, ennek azért ne nagyon örüljön, ha majd még többet tud, akkor lehet, hogy a kedves hölgy kereshet más munkát és nekem nem lesz kivel beszélgetnem.
Appról appra élünk (az „app” az angol „application”, alkalmazás rövidítése, amely egy célzott felhasználásra tervezett szoftver). Bele kell modernizálódni a jelenbe. Azt azért felvetem, hogy tudva a digitális lét hátrányait, veszélyeit, vajon miért erőltetjük ennyire azt, az élet minden területét átszervezve oda.
Elképzelhető-e az, hogy vannak, akiknek nem komfortos a digitális lét? Ez leginkább életkori dilemma. Ha van szorongás az ifjúságban, hát ott van a szorongás a késő-felnőtt, idős korosztályban is. Nem csupán azért, mert egy idegen tudást, képességet kell elsajátítani a fennmaradáshoz, hanem azért, mert mindaz, amit az évtizedek alatti tapasztalásból, öröklésből elsajátítottak, most értéktelenné lett. Elvétetett az, ami évszázadok, évezredek alatt életkor adta lehetőség, kötelesség volt: átadni a következőknek azt, amit az elődöktől kaptak. A modernnek nevezett új világban megszakadni látszik a folytonosság.
A fejlődés nem Isten ellen való. Sőt, Szentlelke által éppen egyéni és közösségbeli fejlődésre ösztönöz. A fejlődés célja a minőségi változás, hogy jobb legyen, ami van. Maga a reformáció is erre példa. Úgy új, úgy modern, hogy megtartja a folytonosságot, lemetszve a hamis ágakat visszavezet az eredethez, a jóhoz, az igazhoz, az egyedüli igazán jóhoz.
A mai „modernség” egy elburjánzott része azonban azt üzeni, hogy az, ami volt, az valami teljesen más, mint ami van. Elidegeníti egymástól a kettőt, sőt, az állandóság terhére elzárja a régit az újtól. Ma már negligálják a „bezzeg az én időmben”-t, nincs olyan, hogy bármilyen „volt” minta lehetne a „van”-ra. Megszűnni látszik a kapcsolat a múlttal, ezért a modern ember már nem az az ember, aki volt. A modern ember szuverén mindentől, egy új létforma, amely beleapplikálódik a létezésbe, nincs szüksége a teremtő, megtartó, megváltó, megújító Istenre.
A keresztyén ember is itt él, ebben a modernnek nevezett világban. Ugyanúgy használja, adott esetben szenvedi annak lehetőségeit, vívmányait. Önmeghatározásában azonban különbséget tud tenni a holtvágányra vezető és az örökélet tágasságába vezető modernizációk között.
Mert nincs olyan, hogy modern ember. Csak ember van, akinek ma is, tegnap és holnap is Isten Szerető Kegyelmére, Jézus Krisztusra van szüksége.
