Kántorné Pólus Ibolya felsőörsi lelkipásztor alföldi gyökereivel egy Balaton-felvidéki gyülekezetben virágzik. Hálatelten osztotta meg emlék-csomagjait, köztük lelkipásztor nagyapjának, zenész édesanyjának, karnagy osztályfőnökének áldott hatásait. Felidézte a lelkészi szolgálatra készülés kihívásait, az önkéntesség időszakainak jelentőségét, egy baba-mamakörös anyuka összekötőszerepét, férjének önzetlen háttértámogatását. Sok-sok tapasztalat és azoknál még nagyobb alázat várja az olvasót, ha él az interjú adta lehetőséggel, és megismeri a lelkipásztort, aki a jogi kar egy előadásán megbeszélte Istennel, hogy rábízza élete legfontosabb döntését!
Ha szülőföld, akkor mi jut eszedbe?
Az Alföld. A Nagy-Kunságban születtem. Anyagi ágon karcagi vagyok, apai ágon pedig Nagykőrös és Gyoma vidékéről származnak az őseim. A családomról meg a gyökerekről beszélnem egyszerre örömteli és nagyon fájó. Örömteli az édesanyámra, az ő nagyon őszinte és nagyon hiteles, természetes hitére visszagondolni, ugyanakkor nagyon fájó az édesapámról beszélni, akit tulajdonképpen nem is ismertem, hatéves koromtól nem élt velünk. Alkoholfüggő volt és nagyon nehéz volt a családi élet vele. A legtöbb terhet természetesen az édesanyám hordozta, csak mi, öcsémmel akarva-akaratlanul részesei voltunk ennek. Fájó emlék, de azt tapasztaltam meg az életem során, hogy Isten a fájdalmakat mindig jóra tudta fordítani, ezt a kezdeti hiányérzetet is. Az édesanyánk nem ment férjhez újra, egyedül nevelt föl minket. Zenetanár volt, és a karcagi zeneiskola mellett egy szolgálati lakásban nőttünk föl, az életünket a zenei nevelés határozta meg: jöttek-mentek a zeneiskolások, hallottuk a kiszűrődő zenekari próbákat, öcsém csellózott, én zongoráztam, szolfézsra jártunk. Természetes volt, hogy hétközben a zeneiskolában voltunk bent, hétvégén pedig a zeneiskola körül játszottunk.
Mi és mikor vitt közel Istenhez?
A zene ebből a szempontból is az életem nagyon fontos csomagja, hiszen Istenhez is a zene vitt még inkább közel a Debreceni Refiben. De még mielőtt ezt elmondom, egy fontos dologról kell még szóljak, mert nagyon meghatározó, hogy nagyapám, Bihari István volt az egyik lelkész Karcagon, aki kifejezetten a kistemplomi gyülekezet részért volt felelős. Nem esett könnyű időszakra a szolgálata, mert Jász-Nagykun-Szolnok megyét nagyon meghatározta a pártállami diktatúra, és nagyon rátelepedtek a lelkipásztorokra. Nehéz volt a hitet akkor vállalni, és kevesek vállalták föl. Egyébként ez a lelki csomag is bennem van: mindig másként néztek ránk, mint a papbácsi unokáira, és mindig megbélyegzettek voltunk. Legtöbbször negatív megkülönböztetés volt ez, de ennek ellenére mi belenőttünk a hit fölvállalásába, és otthonunkká vált a gyülekezet. Tulajdonképpen nem is templom, hanem gyülekezeti ház volt, ami a kistemplomi gyülekezetrésznek otthont adott. Ott eszméltem, és ott nőttem föl, ma is előttem van a cseresznyefából faragott úrasztali kerítés, csillár és szószék. Leginkább pedig az igei felirat fogott meg gyerekként, és kísér a mai napig: „Az Isten szeretet” – 1János 4,8. (könnybe lábad a szeme) Ott, abban a gyülekezetben otthon érezhettük magunkat annak ellenére, hogy a világ szemében volt rajtunk egy bélyeg – mások vagyunk.
Ez a bélyeg, hogyan befolyásolta az életedet?
Tulajdonképpen ez a másság vezette arra az édesanyámat, hogy kiemeljen ebből a Jász-Nagykun-Szolnok megyei, erősen a kommunista éra által meghatározott létből, és beíratott a Debreceni Református Kollégiumba, az ország akkor egyetlen református gimnáziumába. Tulajdonképpen én ezt nagyon-nagy örömmel fogadtam, és amikor tizennégyévesen oda megérkeztem, ismét azt érezhettem, igen, én most otthon vagyok. (elérzékenyül a hangja) Ez olyan közeg volt, mint a lelkészcsalád és belső gyülekezeti mag, ahol felnőttem: nekik is fontos volt, menjünk reggeli áhítatra, részt vegyünk hittanórákon, találkozzunk gyülekezetekkel a kiszálláson. Számomra ez egy nagyon-nagyon meleg és sokat adó közeg volt. Hathetente volt általános hazautazás, de csak egy hétvégére. Utólag gondolok bele, hogy édesanyámnak mennyire nehéz lehetett ez. Ő úgy szeretett, hogy el tudott engedni, és nem majomszeretettel láncolt magához. Az öcsémet – aki zenei pályára ment és csellóművészként az Operaházban muzsikál -, szintén el tudta engedni. És most visszatérek a zenei vonalhoz, ami úgy vitt közelebb az Istenhez középiskolában, hogy a Kántus tagja lettem, és Berkesi Sándor karnagy úr, aki osztályfőnököm is volt, tulajdonképpen azokkal az Istent dicsérő csodálatos kórusművekkel fölemelt az Isten közelébe minket. Szeretek visszaemlékezni arra, hogy az Isten dicséretéből kerültem közelebb Jézushoz. Nem tudok mondani nagy megtérési igét, azt sem tudom felidézni, hogy ez egy csettintésre ment, hanem azt éltem meg, hogy kisgyerekkortól folyamatosan megerősödtem a hitemben.
A gyermekkorodtól folyamatosan átélt hitmegerősítő élmény vezetett el a teológiára?
Középiskola végén nagy kérdés volt számomra a továbbtanulás, mert nem rajzolódott ki konkrétan az élethivatásom. Annak alapján próbáltam dönteni, hogy alapvetően humán beállítottságú vagyok, és a magyar-történelem ment jól, ezért tanárnak vagy jogásznak tudtam elképzelni magamat. Végül a jogi pálya mellett döntöttem, és felvételt nyertem a Szeged Egyetem Jogtudományi Karára, ahol nagyon hamar azt kezdtem érezni, hogy nem értem, miért vagyok ott. Egy előadáson ülve megfogalmaztam magamnak, hogy nem vagyok otthon. Az addig engem mindenhol kísérő otthonosság érzését nem találtam, és csak lebegtem. Nem tudtam, hogy a jog helyett mi, ezért ott az előadáson ülve, magamban azt mondtam Istennek, hogy most te jössz, Uram. Fogtam a sátorfámat, és hazaköltöztem Szombathelyre, és imádkoztam. Nagyon intenzíven elkezdtem olvasni a Bibliát azzal a kérdéssel, hogy mi legyen. Hónapokig ezzel a céllal éltem, de semmi konkrét válasz nem született. (elneveti magát) December táján voltunk már, és egy istentisztelet előtt azt mondtam: Uram, most ezen az istentiszteleten mondd meg, kérlek, hogyan tovább, mert látod, szeretlek téged, de dilemmázom, mi a terved velem! Na, és akkor a lekció hosszabb szakaszába beágyazva meghallottam a Róma 10,15-ből, hogy „milyen kedves azoknak jövetele, akik az evangéliumot hirdetik”. Megsemmisülve ültem ott. Azt gondolom, egészen a mai napig ezt fel is tudom vállalni, küldetésként fogom föl, hogy akkor és ott Isten kedvesnek nyilvánította az én jövetelemet. Akkor döntöttem, és elhatároztam, hogy a teológiai tanulmányokig diakóniai tevékenységet végzek. A kőszegi csecsemőotthonban akkor nem volt hely, viszont Budapesten a Schweitzer Albert Szeretetotthonban lett helyem, ahol Derencsényi Zsuzsanna intézményvezető nagy szeretettel fogadott, és megint azt érezhettem, hogy teljesen otthon vagyok. Nagyon nagy élmény volt az idősekkel lenni, élni, az ő sorsukat megismerni és őket hordozni, amíg 1989-ben elkezdtem a teológiát.
Milyen érdekes, hogy alföldiként végül is, mint dunántúli teológus kerültél a budapesti teológiára!
Így van. Az egyik nagybátyám lakik Szombathelyen, aki hívogatta anyukámat, hogy közelebb legyünk, ezért oda költöztünk, és én oda jártam haza, így a dunántúliak közé tartoztam a teológián. Ez annyiban mutatkozott meg, hogy felhang nélkül kicsit meg voltunk különböztetve és Márkus Mihály dunántúli püspökünk időnként meglátogatott bennünket.
Az otthonérzés meghatározó lételemed. Ez megvolt a teológián?
Alapvetően szerettem teológus lenni, és volt egyfajta otthonérzetem is, de azok az évek inkább a tudományban való elmélyülésről szóltak. Ebből a szempontból érthető, hogy számomra az idő alatt fontossá vált a budaörsi gyülekezettel való kapcsolat, ami nekem lelki otthont adott, és ahol Berkesi Gábor lelkipásztornak köszönhetően bekapcsolódhattam a gyerekek közötti szolgálatba. Ott láttam, hogy annak, amit megtanulunk, van valami gyakorlati értelme is. (mosolyog) Nagyon nehéz volt kezdetben úgy átadni az örömhírt, hogy a vegyes korosztályú csoportban volt óvodás és negyedik osztályos is, mégis feltöltött. A teológia ideje alatt szerettem a legációkat, amikor láthattam, hogy élnek a lelkészek, hogyan vannak jelen a gyülekezetekben. Igyekeztem Dunántúlra menni, csaknem mindig sikerült is. Aztán másod év végén több kérdés támadt bennem a leendő lelkészi szolgálatommal kapcsolatban – egy kicsit elbizonytalanodtam, megtorpantam. Úgy éreztem, hogy időre van szükségem, hogy tisztázódjanak a kérdéseim. Ezért „kiszerveztem” magamat egy év önkéntes szolgálatra Nagy- Britanniába. Yardley Hastings-ben önkénteskedtem a United Reformed Church akkor épp frissen átadott ifjúsági házában. Gyermek és ifjúsági programok lebonyolításában segítettem, illetve az épület rendben tartásában segédkeztem, így mellékhelyiséget is takarítottam és ágyneműt is húztam. Az ottani kis falusi gyülekezeten keresztül jelent meg bennem az otthonosság érzete, és az engem évtizedeken elkísérő kapcsolatok ajándékát kaptam ott Istentől. (ellágyul a hangja) Fantasztikus közösségi élményeink voltak, együtt voltunk az ige körül, elhívtak a házukba beszélgetni és együtt imádkozni, énekelni. Az az év nagyon-nagyon jót tett a lelkemnek, sokat formált rajtam a megszokottságból való kiszakítottság, a keresztény kultúra ottani színeinek a megismerése. Úgyhogy visszatérve a teológiára másként tudtam viszonyulni a dolgokhoz, tisztázódtak bennem a kérdések, és arccal a gyülekezeti szolgálat céljára tudtam fókuszálni. Ötödév után még visszamentem Nagy Britanniába, akkor már ösztöndíjasként, újszövetséget tanultam Manchester- ben. Ez idő alatt gyülekezeti gyakorlaton is részt vehettem, több prédikáló állomáson is „be voltam vetve”. Nagyon szép emlékeim vannak ebből az időszakból is!
Angliából hazajőve mi várt rád?
Meg kellett találnom a segédlelkészi szolgálati helyemet, miközben ott volt annak a terhe, hogy édesanyánk daganatos betegségben meghalt. Az Ő elvesztése a családi fészek megszűnését, a támogató háttér elvesztését jelentette. Nagyon nehéz és fájdalmas időszak volt ez, de az Úr a tenyerén hordozott, és minden hiányomban mellettem állt! Kern Mária teológiai docensünk nézett körbe az érdekemben, és szólt nekem, hogy Kistarcsán, Koczó Pál nagytiszteletű úr gyülekezetében éppen ürül a segédlelkészi állás és van egy picike lakás is, lesz otthonom! A kistarcsai gyülekezet szerető közösségében tölthettem el négy csodálatos évet. Nagyon sokat kaptam mind a testvérektől, mind Koczó Pál tiszteletes úrtól, aki mellett rengeteget tanultam. Azt kívánom, hogy minden segédlelkész tudjon eltölteni néhány évet olyan lelkész mellett, akitől tanul, és aki mellett részfeladatokban úgy tud teljesen kibontakozni, hogy nem rajta van annak egész terhe. Most tavasszal voltam Kistarcsán, ahova a régi lelkészeket visszahívták: Fónagy Miklós, Koczó Pál, után én is szolgálhattam az esti alkalmakon – nem kis meghatódottsággal, hiszen 30 évvel ezelőtt kezdtem meg ott a lelkészi szolgálatomat! (elgondolkodik) Kistarcsa azért is kedves állomás az életemben, mert ott találkoztam a férjemmel! 27-28 évesen már komoly aggodalmaim voltak, hogy nem találok társat, pedig akkor már nagyon szerettem volna. Sokat imádkoztam, vívódtam ezen, aztán eljutottam annak elfogadásáig, hogy lehet, hogy Istennek más a terve, nem biztos, hogy lesz társam. Akkor az egyik kedves kistarcsai baba-mama körbe járó anyuka szólt, hogy „karácsonykor jön hozzánk az öcsém, majd bemutatom”. Gondoltam magamban, nagyszerű lesz, vajon mit akarnak…
…főleg karácsonykor egy szolgálatban lévő lelkésztől. (nevetünk)
És ez tényleg így történt! Jövünk ki szenteste a hittanosokkal a templomból az ünnepi bábjáték után, megszabadulva végre az izgalomtól, és ott állt a kedves baba-mama körös hölgy az öccsével, és én próbáltam tényleg örülni, miközben bemutatták nekem a leendő férjemet. Egyből láttam rajta, hogy jó ember meg még helyes is. (mosolyog) Az azt követő napokban pedig a férjem nővére szervezett még egy közös programot, ahol még a szüleik, tehát leendő anyósom és apósom is ott voltak. Később kiderült, hogy ő mióta a baba-mama körünkbe járt, tehát évek óta mondogatta a drága öccsének, hogy „olyan szimpatikus a segédlelkészünk, bemutatlak”, mire ő folyamatosan hárította a nővérétől érkező magánéleti beavatkozást, ami érthető is. Végül aztán beleegyezett a bemutatásba. Megismerkedésünk után hosszan leveleztünk, majd egyre többet találkoztunk, miközben mélyült és erősödött a kapcsolatunk, majd 2000-ben összeházasodtunk.
Hogyan kerültetek Kistarcsáról Dunántúlra?
Úgy, hogy az én építészmérnök férjem veszprémi, akinek itt megvolt a munkaköre és a legénylakása. Hozzá mentem – szó szerint. Niederhoffer Zoltán Veszprém-Nagytemplomi gyülekezetében találtam hitoktató lelkészi állást, amiben nem sokáig szolgáltam, mert egy év múlva kopogtatott az első gyermekünk. Mivel megtehettem, éltem a lehetőséggel és GYES-en voltam. Amikor a második gyermekünk nyolchónapos volt, megkeresett Lukács András esperes, hogy Felsőörsön megüresedett a lelkészi állás, mert Szentkirályszabadjától különvált. Helyettesíteni hívott, és egyenesen megmondta, hogy konfliktusos, rendezetlen a helyzet az, amibe beledob, és majd meglátja, hogy bírom-e a mélyvizet. Akkor mondtam a férjemnek, hogy nézzük meg ezt a Felsőörsöt, mert még életemben nem voltam ott, pedig egy Veszprém melletti település. Eljöttünk, láttuk a romos parókiát, és én elégedett voltam. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de én azért imádkoztam évek óta, hogy „Uram, adj nekem egy romos parókiájú gyülekezetet, ahol tudok majd egy otthont építeni”. Őszintén bevallom azt is, hogy nagyon szeretem a gyerekeimet, de amikor otthon voltam velük, mindig motoszkált bennem, hogy jó lenne valamilyen szolgálatot találni, ezért elvállaltam. Szóval elvállaltam a helyettesítést 2004-ben, és azóta itt szolgálok.
Szemmel látható, hogy az imádságod meghallgattatott és a vágyad teljesült, mert a romos parókia már a múlté, és egy gyönyörű gyülekezeti házként funkcionál.
Valóban az otthonteremtés égisze alatt ment végbe az eltelt időszak, és szó szerint meg kellett teremteni a kereteket, a gyülekezeti lét feltételeit. A parókia tényleg romos volt, de a gyülekezeti élet is frissítésre várt. Látogatásokkal, a családok hívogatásával, csoportos, beszélgetős alkalmakkal, úgymint Alpha-kurzus, Keresztkérdések, interaktív bibliaórák, baba-mama kör, ifi óra, táborok, hittanos kézműves alkalmak, játszóházak stb. kezdett lassanként növekedni, erősödni a gyülekezet. Azt gondolom, hogy szépen fokozatosan otthonná lett számunkra a gyülekezet, és szeretünk benne lenni! Persze, a gyülekezetépítésnek sosincs vége! Hosszú ideje vagyok itt, de úgy érzem, van még itt dolgom, és nem érzem azt a késztetést, hogy tovább menjek, illetve a gyülekezet sem késztet még. (felnevet) A változások világában élünk, ezért a fluktuáció ma már nagyon előtérben van, emiatt a gyülekezet folyamatosan változik a stabil mag körül. Ezzel a változással együtt nekem is lépést kell tartanom, ezért folyamatosan azon dolgozom, hogy hogyan lehetne az evangéliumot az ő nyelvükön megfogalmazni és megszólító módon hirdetni a ma emberének. Ez egy óriási kihívás, és minden szempontból erőt próbáló.
Az erőpróbáló kifejezésről jut eszembe a kérdés: azért jöttél Veszprém felől biciklivel, mert még mindig ott laksz?
Nem, bár nem lenne megerőltető, mivel elektromos a biciklim. (nevet) Valójában abban az irányban van a házunk itt a faluban, azért érkeztem abból az irányból. Mivel a gyülekezet sem létszámban, sem anyagiakban nem volt képes arra, hogy eltartson egy lelkészt, én évekig ingáztam Veszprémből. Csak később gondoltunk arra a férjemmel, hogy mi lenne, ha ideköltöznénk, de nem megterhelve a gyülekezetet, hiszen nem volt felújításra fordítható vagyonuk. Mivel mi megtehettük a férjemnek köszönhetően, azzal segítettük a gyülekezet megerősödését, hogy saját házat építettünk. Aztán később úgy újítottuk fel a régi parókiát, hogy az alsó szintből gyülekezeti házat csináltunk közösségi terek létrehozásával, de a tetőtérben kialakítottunk egy lakást a mindenkori lelkészcsaládnak. Szem előtt tartva, hogy nem mindig én leszek a felsőörsi lelkipásztor, hanem utánam is jön majd valaki. Azt el kell mondanom, hogy óriási dolog volt a felújítási munkák során, hogy a férjem mint műszaki ellenőrzésekkel foglalkozó építészmérnök volt mellettem, akiben megbízhatok, aki ismeri a többieket, és aki mozgósítani tudja őket. Azt is el kell mondanom, hogy a férjem és a két felnőtt fiunk is nagyon sokat beletett a kétkezével. De nem csak ők, hanem az élő és felelőségvállaló gyülekezet tagjai is!
A gyülekezeti lelkipásztori szolgálat melyik területe áll legközelebb a karakteredhez?
Több minden van tulajdonképpen. Szeretem az igehirdetést, az igehirdetés egész folyamatát, amit édes tehernek és kihívásnak élek meg sokszor, de nagyon izgalmasnak tartom, ahogy a textustól eljutunk az igehirdetéshez. Én hagyok rá időt. Igyekszem minél hamarabb elkezdeni a textusról gondolkodást, és hagyom magamban érni, utána olvasok, akár beviszem bibliaórára körül járni, és nekem ebben tulajdonképpen örömöm van mindamellett, hogy minden vasárnap élő, friss üzenetet közvetíteni tényleg édes teher. Érzem azt, hogy a Szentlélek nélkül nem megy. Fantasztikus, ahogy Ő kinyit egy igét!
A zenei vonal pedig úgy tért vissza az életembe, hogy régi vágyam volt egy dicsőítő csapat létrejötte, hosszú évek alatt teljesült. Kis énekkar zenekarral együtt hetente együtt próbál, és havonta egyszer együtt vezeti a gyülekezeti éneklést az istentiszteleten. Én arra törekszem, hogy az új énekeskönyvet használva új énekeket tanítsunk meg, tehát a gyülekezetet bevonjuk a dicsőítésekbe. A koncertszerű dicsőítés szép és lélekemelő, de távol áll tőlem, ellenben az együtt dicsőítést még jobbnak tartom. Fontosnak tartom a falu felé nyitott programok szervezését is. Ennek jó lehetőségét kínálja a falubeliek által „református játszótér”-nek nevezett közösségi terünk, amelyet használaton kívüli, régi egyházközségi telkünkön alakítottunk ki a falu családi házas övezetében. Készült egy pavilon csillaggal a tetején (innen jött a Csillagkert elnevezés), egy halat mintázó virágoskert, és egy nagy népszerűségnek örvendő játszótér rész. Pályázatból alakítottuk ki a kertet és adtuk oda a faluközösség használatára. Úgy gondolom, ez egy fontos üzenet a mai korban, amiben folyton azt hallani: az egyház annyi mindent kap, tejben-vajban fürdik, most mi szerettünk volna adni a falunak! Programokat is szervezünk oda, most a teremtés hetében hálaadó és klímavédelmi délutánt szervezünk felnőtt és gyermek programokkal.
Belső erőforrásokat igénylő szolgálatodat mi támogatja?
Már a kistarcsai években éreztem, hogy kell valami plusz tudás ahhoz, hogy a lélek dolgaival foglalkozzak, és ezt éreztem akkor is, amikor a telefonos lelkisegélyszolgálatnak voltam munkatársa P. Tóth Béla lelkész-pszichológus vezetése alatt. Rátaláltam a Semmelweis Egyetemen a mentálhigiénés szakirányú továbbképzésére, és azóta is nagyon fontos nekem ez a szemlélet, háttértudás, ezek a módszerek és eszközök. Sokat merítek belőlük. A mentálhigiéné vonalán néhány éve a DRESSZ, azaz a Dunántúli Református Lelkigondozói Szolgálat műhelycsoportjához csatlakoztam, ami fantasztikus erőforrásként kezd működni, igyekszem is rendszeresen részt venni az alkalmakon. Aztán fontos egy ökumenikus közösség is, ahol hosszú évek óta jelen vagyok, és amit lelkipásztori hivatásgondozói csoportnak tartunk és élünk meg. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy csapat álljon mögöttem, akikhez bármilyen elakadásban vagy örömben fordulhatok. A gyülekezet szempontjából, de családom szempontjából is fontos a Cursillo megújulási és evangelizációs mozgalom, amivel 2008-ban került kapcsolatba a férjem. Hatalmas hatással volt rá, és mondhatom, hogy ő ott tért meg igazán, és vált utána szolgálatkész és közösségért élő emberré. Férjem aktívan szolgál a Cursillo-ban, és én is örömmel szolgálok, amikor tehetem. Igaz hálót jelent a cursillo-s közösség, az egyházért való elkötelezett testvérek színes csapata!
A gyermekeitek benne élnek az egyházban?
Kezdettől bevonódtak és belesimultak a gyülekezet életébe, és soha nem mondták, hogy „jaj, ne már”. Serdülőként is jöttek templomba, pedig nem alkalmaztunk erőszakos kényszerítést. De nem ültek soha sem az első sorban. A legnagyobb gyermekünk építészmérnök, májusban megnősült és Budapesten élnek feleségével. A középső gyermekünk gépészmérnök, jelenleg mesterképzésen tanul még, és ő még hazajár Budapestről. A családi zenei vonalat ő vitte tovább, trombitál a Veszprémi Ifjúsági Fúvószenekarban és alkalmi csoportosulásokban. A lányunk pedig a fogorvosi tanulmányait kezdte el szintén Budapesten. Szóval jelenleg Budapesten vannak, és úgy gondolom, majd most mutatkozik meg, hogy mit ért, amit itthon kaptak, és sikerül-e ottani gyülekezetekben otthonra találniuk. A hit mindhárom gyermekünknek fontos, van bennük elköteleződés, bár a láng nem egyforma bennük, viszont nekünk továbbra is feladatunk imádkozni értük, hogy a Szentlélek erősítse a hitüket, vezesse az életüket!
Mai divatos szóval élve kérdezlek, hogy mit csinálsz az énidődben?
Fontos, hogy legyen, de nem az időtartama, hanem a minősége számít. Például fogom magam, és kimegyek a közeli Malomvölgybe, ahol tudok csendben lenni vagy olykor hangosan beszélgetni Istennel. Ez engem nagyon tölt. Az is tölt, ha férjemmel el tudunk menni koncertre, vagy lebiciklizünk a Balatonpartra. Tényleg most, hogy a legkisebb gyermekünk is kirepült, megéljük a közösidő újdonságát a párkapcsolatunkban, amit igyekszünk tartalommal megtölteni. Örülök, ha elkap egy jó könyv, és este nyitva tudom tartani a szememet az olvasáshoz. (elneveti magát)
Köszönöm, hogy az énidődből adtál most a Meg van írva olvasóinak is!
Én pedig köszönöm a bizalmadat, amivel megszólítottál!
Velencei álarc vagy színházi kukker? Álarc.
A teremtés második vagy negyedik napja? A második.
Dzsungel vagy szavanna? Szavanna!
Hágárral a pusztában vagy Lídiával a folyóparton? Lídiával a folyóparton.
Gomba vagy karfiol? (nevet) Hát, karfiol!
József fiai vagy Hóseás fiai? Hu-hú! Inkább József fiai.
Koncert vagy mozi? Koncert!
Bábel vagy Babilon? Ha muszáj választani, akkor Babilon.
Látni vagy hallani? Hallani.
Mózes kosara vagy a samáriai asszony korsója? A samáriai asszony korsója.