Böröczky Anna muzeológus a pápai gyülekezet ifjú hajtása, aki kisiskolás kora óta a pápai Refi lépcsőit koptatta, majd nyaranként diákmunkát vállalt a református múzeumban, jelenleg pedig a Pannonia Reformata Múzeum munkatársa. Lelkes kuratóriumi tagja az újgenerációs pápai refis öregdiákok Eperfa Alapítványának, és örömét leli a régi fotógyűjteményekben. Ismerje meg az olvasó a szülővárosához hű és tanulmányai során a Pápai Református Kollégiumhoz kötődő muzeológust!
A Pápai Református Kollégium Gimnáziumából nőttél ki, és a munkád is kapcsolódik a Kollégium életéhez, de ennél mélyebbre nyúlnak a pápai gyökereid.
Egy pápai református családban születtem 2002-ben első lánygyermekként, és tulajdonképpen megkeresztelésem pillanatától szoros a kapcsolatom a pápai gyülekezettel. Márkus Mihály esperes-lelkipásztor keresztelt meg, én voltam az első keresztelése Pápán, amikor idekerült. Később komaság is lett a Márkus család és a Böröczky család között, mert a legkisebb húgomnak Misiék a keresztszülei. Ennek köszönhetően együtt cseperedtünk föl a Márkus gyerekekkel a gyülekezetben.
Ha jól sejtem, mint Böröczky lánynak, hazai pálya neked a pápai Böröczky-domb.
Igen, rokonom a Böröczky domb. (nevet) Igazából Pápán mindenki, akit Böröczkynek hívnak, így vagy úgy rokona egymásnak. A Böröczky család egy Adásztevelről származó, régi református család. Ezt nagyjából tizenéves korom óta tudom, és az, hogy egy ilyen hagyományokkal rendelkező családból származom, szerintem hozzáadott az identitásomhoz. Úgy érzem, hogy ennek az értékes családi kötődésnek a tudatában formálódtam, főként annak tükrében mutatkozik meg ennek az ereje, hogy a Böröczky ágról nagyszüleim nem voltak gyakorló reformátusok, a szüleim viszont a gyülekezet aktív részéhez tartoznak, presbiterek, tehát az ő generációjukban újra megerősödött a hit. Böröczky Géza, akinek vendéglőjéről a domb a nevét kapta, szintén presbiter volt, és 1931-ben, amikor 400 éves évfordulóját ünnepelte a Kollégium, bécsi vendéglátói felsőfokú végzettségével és évtizedes tapasztalatával megszervezte a nyolcszáz fős díszebédet, amin Horthy Miklós kormányzó is részt vett.
Jó hallani, hogy a gyülekezethez tartozol, és nem csak éltél az egyházi iskola adta lehetőséggel. Milyen volt számodra koptatni a Refi lépcsőit?
A lépcsőfokok koptatása korábban kezdődött nálam, minthogy felvettek volna a Refibe, mert a pápai Gyurátz Ferenc Evangélikus Általános Iskolába jártam, aminek akkor még nem volt fejlett infrastruktúrája, azaz tornaterme és étkezdéje sem volt, ezért átjártunk a Refibe. Tehát kiselsős korom óta koptattam a Refi lépcsőit, és nagyjából már akkor tudtam is, hogy oda szeretnék majd járni. Aztán 2014-ben, kisgimnazistaként ott kezdtem tanulni. Különösen jó volt abba az épületbe járni és ott felnőni, mert bennem kisgyermek koromtól kezdve volt a történelem iránt érdeklődés és fogékonyság. Bár azt akkor is tudtam, hogy nem ezek azok a falak, amik között Petőfi és Jókai tanult, és ahol működni kezdett a Képzőtársaság, de akkor is történelmi időket éltek át a folyosók és termek.
A boldog békeidő végét, a világháborúkat, a megcsúfoló államosítást, az újraindulást hordozzák azok a falak, és benne a Lélek láncolatot alkot, mert az intézmény nem a falakban, hanem a hitben és eszmeiségben van jelen. A tanáregyéniségek közül kik gyakoroltak rád hatást?
Refis koromban nagyon elégedetlen kamasz voltam, és akkor azt válaszoltam volna, hogy senki. De visszatekintve Návai Anita és Veres Zsuzsa tanárnőket tudom kiemelni. Szerettem az irodalmat, és műélvező szinten ma is ápolom ezt a szeretet, ez pedig nekik köszönhető, mert ők erősítették meg bennem ezt.
Ha már említettél a történelem mellett egy másik tudományterületet, az irodalmat, hadd kérdezzem meg, hogy mint muzeológus, aki munkája során több tudományággal is érintkezik és akit sokféle esztétikai benyomás ér, hogyan viszonyulsz a művészetekhez?
Mivel egy nagyon kreatív édesanyám van, így genetikailag is bennem van a művészetek felé való nyitottság, illetve kisiskolásként bejártam Kerpel Péter tanár úr rajzszakkörére. Akkor még nem volt rajztagozata a Refinek, de már volt délutáni rajzszakkör, ahova elmehettem, és egy Refi előtti refis élménnyel gazdagodhattam. Végül a rajztehetség talentumának kibontakoztatása a kisebbik húgomnak adatott meg a családban, aki művészetis gimnazista, festő szakra jár.
Miért fontos számodra, hogy a Refibe jártál?
Egy kicsit kibővítve a spektrumot tudok erre válaszolni. A református közösséghez való tartozás fontos számomra, és azon belül a refis évek. Már kisgyerekkoromtól kezdve az szervezte a baráti társaságomat, hogy ki tartozik a gyülekezethez és az ifjúsági csoporthoz. Volt négy év, amikor minden hétvégét az ifivel töltöttem egy nagyon erős közösségben. Mint „bennfentes” nyitottam az ajtót. A Refiben szintúgy életre szóló barátságokat szereztem, és azóta is közösséget ad nekem a Refi az Alumninak köszönhetően. Többször megtapasztaltam, hogy attól függetlenül, hogy a kilencvenes években, a kétezres években, vagy a kétezerhuszas években érettségizett valaki a Pápai Refiben, van bennünk valami közös. Ez egy kicsit misztikus és megmagyarázhatatlan, de biztos, hogy van és összeköt minket, ami miatt egyből másként viszonyulunk egymáshoz, bárhol is találkozzunk. Ezt emelném ki a kérdésre adott válaszomban: egy olyan közösséget adott, amit más iskolából való barátaim irigykedve néznek.
Ezt az összetartozást erősítik az öregdiáktalálkozók, amikben szervezőként vagy jelen. Mesélnél erről bővebben?
Szakács Gergő keresett meg azzal az ötlettel, hogy Vajda Petivel régóta gondolkodnak egy öregdiák alapítvány ötletén, és szeretnének minél több végzett évfolyamról hívni kuratóriumi tagot, hogy szélesebb életkort lefedjenek az öregdiákok. (Szerkesztői megjegyzés: Szakács Gergely Attila pápai lelkipásztor, kuratóriumi elnök; Vajda Péter szakjogász, alapító tag) Így lettem én a legifjabb tagja az Eperfa Alapítvány kuratóriumának. Ez egy feladat, de én úgy érzem, hogy sokkal inkább egy plusz kapocs ez a Kollégiumhoz nekem.
A kommunizmus miatt nagy szakadék tátong a pápai öregdiákok láncolatában, hiszen 1952-ben érettségizett az utolsó évfolyam, majd 1995-ben a következő. Neked, mint 2020-ban érettségizett diáknak van élményed az ősi öregdiákokkal?
Egyszer a nagytornateremben volt egy beszélgetés a kommunista diktatúra áldozataira emlékezve, és ahhoz kapcsolódóan vendégek voltak Czapáry Éva néniék, és nekem az egy meghatározó öregdiák élmény volt. (Szerkesztői megjegyzés: Dr. Czapáry Endréné Pataky Éva 1952-ben a Refi utolsó érettségiző évfolyamának diákja volt, majd az 1991-ben újra induló Refi igazgatóhelyettese és matematika tanára lett) Beszélt az államosításról és annak következményeiről. A mai napig emlékszem arra, ahogy elmesélte, milyen döbbenet volt értesülniük arról, hogy nincs tovább Pápán református gimnázium. Egyébként pedig a kutatásaim során találkozom öregdiákokkal. (mosolyog) Amikor a mesterszakos szakdolgozatomat írtam, akkor a Kollégium fennállásának négyszázéves ünnepségéhez kapcsolódóan találtam a levéltárban egy öregdiák alapítvány kezdeményezéséről szóló levelet, amit harminc öregdiák aláírt. Jó érzés volt látni, hogy már előttünk száz évvel is voltak, akik alumnis vállalkozásba kezdtek.
Említetted, hogy a történelem kisgyermek korod óta érdekelt, mégsem történelem tanár vagy régész lettél, hanem muzeológus. Hogyan jött ez az ötlet?
Nagyjából nyolcadikos koromban kezdtem gondolkodni azon, hogy mit fogok csinálni, ha felnőtt leszek, és meggugliztam, hogy mit lehet dolgozni egy múzeumban. Az első szó, amit kidobott, az a muzeológus volt, amit én addig még soha nem hallottam. Megnéztem, hogy mi kell hozzá, és három kattintásból kiderült, hogy az ELTE-re kell járni, ahol el kell végezni a történelem alapszakot, és utána el kell menni történeti muzeológia mesterképzésre. Én ott, akkor eldöntöttem, hogy ez lesz az utam. Tudom, hogy ez nem egy szokványos tinédzser-élmény, de hiszem, hogy ezt Isten adta nekem.
Mi volt az a meghatározó múzeum-élményed, ami miatt a google-be ezt kezdted keresni?
A szüleim alsó tagozatos koromban elvittek Budapestre, a Király utcai Tutanhamon Kiállításra, és utána a Szépművészeti Múzeumban megnéztük a „Botticellitől Tizianóig” című kiállítást is. Nem sok emlékem van, egyetlen festményre emlékszem, de a légkör megragadott, és pozitív ősélményt jelentett. A másik ősélményem a Gyűjteményekhez kapcsolódik, ahol az egyik múzeumok éjszakáján megnéztük a múmiát. (Szerkesztői megjegyzés: Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei tulajdonában lévő egyiptomi koporsó és múmia)
Ezen ősélmény nyomán egészen szorosra fűződött a Pannonia Reformata Múzeummal a szál. Mióta dolgozol ott?
Tizenhat évesen dolgoztam először a múzeumban nyári diákmunkán, amikor a pápai ótemplomban működött a Pannonia Reformata Múzeum. Kicsit vicces volt úgy tárlatot vezetni a Fő utca 6 szám alatti időszaki kiállításon, hogy gyerekként játszani jártam oda, mert akkor még parókiaként működött, és a Márkus család lakott ott, szóval, ha beléptem egy terembe, akkor például eszembe jutott, hogy abban a sarokban hintáztam. (mosolyog) Élénken él bennem az is, hogy amikor először mentem a szüleimmel a parókiára, akkor hogyan nézett ki az ótemplom udvara és maga az ótemplom épülete mennyire méltatlanul lepusztult volt. Aztán ott voltam 2017. október 31-én, amikor a Dunántúli Református Egyházkerület és a Magyar Állam forrásának eredményeként átadták a felújított és megújult épületegyüttest, és az egy más hangulat volt. Nagyon szeretek ott dolgozni, ott lenni, mert magaménak érzem, mert a felmenőim jártak oda templomba. Azt érzem, hogy kapcsolódom oda nem csak a jelenemben, hanem a múltamban is. Annyira jól éreztem magamat tárlatvezetőként, hogy később a gimnáziumi őszi, téli és tavaszi szünetek alatt, ha ráértem, akkor beugrós tárlatvezető voltam. Egyetemistaként a covid miatt a második félévtől online oktatással végeztem a tanulmányaimat, ezért be tudtam kapcsolódni a múzeum nagy revíziós vállalkozásába gyakornoki szerződéssel Köntös László gyűjteményi igazgatónak és Halászné Kapcsándi Szilvia múzeumvezetőnek köszönhetően. Akkor találkoztam először a fényképgyűjteménnyel. Tavaly lediplomáztam, és azóta teljes állásban vagyok muzeológus.
Milyen témákkal foglalkoztál az alap-, majd a mesterképzésen, és mi jelenleg a kutatási témád a doktori képzésen?
Az elő szakdolgozatomat a Gyűjtemények első múzeumalapításából írtam, ugyanis az Ótemplomban először 1972-ben nyitottak múzeumot. A motiváció a fényképgyűjteményből jött, ahol gyülekezeti fényképek, kollégiumi fotók, illetve a gyűjtemények történetét dokumentáló fotók vannak. Ez utóbbiak lehetnek gyűjteményi életképek kiállításmegnyitókról, gyűjteményes karácsonyokról, valamint kiállítást dokumentáló fotók. Ebben a dokumentációban találtam egy csoportképet, ami az ótemplom kapuja előtt készült, és a fotó hátuljára rá van írva, hogy „Az egyháztörténeti és egyházművészeti múzeum megnyitása 1972. szeptember” és volt egy névsor is, rajta Miklós Dezső akkori igazgató neve, aki megnyitotta a múzeumot. Ő volt a Pongrácz Józsefet követő, és Kövy Zsoltot megelőző gyűjteményi igazgató, akit nem ismertem. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy miért van az, hogy sem a fotójával, sem a nevével korábban nem találkoztam, és míg Pongrácz Józsefről és Kövy Zsoltról portrét festettek a kilencvenes években, ő pedig csak egyetlen csoportképen szerepel.
Milyen következtetésre jutottál?
Konkrét okot nem találtam arra, hogy az intézményi emlékezet őt miért hagyta ki. Nekem az a feltételezésem, hogy rosszkor volt igazgató – a szocializmusban. Amikor a hatvanas években kitalálta, hogy református múzeumot akar nyitni, nem volt egy életszerű ötlet, mégis meg tudta valósítani, mert egybeesett azzal a művelődéspolitikai hullámmal, ami szerette a kis, vidéki múzeumokat támogatni. Így jött létre a könyvtár és levéltár mellé a Gyűjtemények harmadik egysége, a múzeum.
A második szakdolgozatom címe „A Pápai Református Kollégium emlékezete” volt, és a két jubileumhoz kapcsolódó kiállításokat hasonlítottam össze. Az 1931-es és 1981-es kiállítások összehasonlító elemzése során végig az lebegett a szemem előtt, hogy mindjárt 2031 lesz, és úgy gondolom, hogy a Kollégium Alapításának ötszázadik évfordulójáról a hagyományokhoz méltón kell megemlékeznünk, és annak nagyot kellene szólnia. Számomra azért fontos a Gyűjtemények történetének alapos ismerete, mert úgy gondolom, akkor jó muzeológusa valaki az intézménynek, ha a szakszerűségen túl ismeri a helyet és annak történetét. Ezért ezen a vonalon folytatom a doktori iskolában is a tanulmányaimat. Elsőéves doktorandusz vagyok az ELTE-n, és a témám címe „A Református Kollégiumi Gyűjtemények muzealizációja”, amin belül a pápai, a debreceni és sárospataki református múzeumoknak az intézményesülésével foglalkozom. Az is motiváló volt a témaválasztásomban, hogy megismerkedtem a pataki és debreceni kollégákkal és az ő munkájukkal, és nagyon érdekel, hogy náluk milyen a múzeumi munka.
Mit tapasztalsz, a történelmi adottságokból kifolyólag létszámában erős, a katolicizmus tengerének kihívását és megpróbáltatását testközelből nem ismerő református vidékek múzeumai más fejlődéstörténetet mutatnak, mint Dunántúl?
Kicsit tréfálkozva úgy szoktam megfogalmazni azt, amiről te beszéltél, hogy nekik ott könnyebb volt reformátusnak lenni, mint itt nekünk, dunántúli reformátusoknak. Ez a történelmi kihívásban való helytállás szerintem nagyon része is a dunántúli református identitásnak. Viszont ma ugyanazokkal a problémákkal és kihívásokkal szembesülnek ők is, „csak” kicsit más erőforrásokkal dolgoznak, mint mi – ahogy korábban is. Nagyon fontos, hogy ezek az intézmények kilométerben távol vannak egymástól, de egy személyi háló összekötötte őket. Például Miklós Dezső pápai gyűjteményi igazgató a pataki Újszászy Kálmánnak volt a titkára az Országos Református Gyűjteményi Tanácsban; Takács Béla pedig Debrecenhez és Sárospatakhoz is kötődött múzeumi munkájával. Engem az érdekel a személyi kapcsolatokban, hogy milyen tudást vittek el magukkal egyik helyről a másikra, miben tudtak egymásnak segíteni, és alapvetően hogyan gondolkodtak a református múzeumról. Ennek az alapját az adja, hogy Magyarországon is kezdi meghatározni a múzeumokról folyó diskurzust az a kérdés, hogy miért van szükség ma múzeumra a kulturális piacon, ahol nehezen rúg labdába még egy országos múzeum is a mozi, élménypark és virtuális kiállítás mellett. A református múzeumoknak a létjogosultsági kérdést már egyszer feltette a történelem szele, amikor államosították az iskolákat. Ugyanis azelőtt a kollégiumi gyűjteményeknek az volt a feladata, hogy a tanításhoz segédeszközöket biztosítsanak, de azzal, hogy Pápán és Sárospatakon is megszüntették a református oktatást, így teljesen átalakult a szerepük. Akkor az lett a létjogosultsággal kapcsolatos kérdésre a válasz, hogy áttértek az egyházkerületi örökség megőrzésének feladatára.
A Pápa Városi Televízió egy rövid riportban bemutatta a fényképgyűjteményben végzett munkádat. Mit emelnél ki belőle?
Úgy érzem, hogy jókor voltam jó helyen, amikor ezt rám bízták. A legkorábbi fotók az 1880-as és 1890-es évekből vannak, amik kollégiumi fotók, jellemzően érettségi tablófotók, illetve az ahhoz készült portréfotók. Ezek a fényképek pápai műtermekben készültek, a legkorábbiak Meinhardt Ágoston műhelyében készültek a századfordulón, aztán később a Karczaghy műteremben készíttették a tablóképeket. A Karczaghy műterem először az Árok utcában, majd a Kossuth utcában működött, és nagyon különleges a története, mert a feleség megtartva a cég nevét, működtette a műtermet, miután a férje lelépett egy másik nővel. Nagyon sikeres vállalkozó volt Karczaghyné, mert például az 1931-es négyszázéves ünnepségnek is ő volt az egyik hivatalos fényképésze. A legtöbb fotó hagyatékból és gyülekezeti felajánlásból került be a gyűjteménybe, illetve az 1920-1930-as évek kollégiumi fotóit Fejes Zsigmond fizika és matematika szakos tanár készítette, hogy megörökítse az iskola hétköznapjait, ünnepi eseményeit, nyári cserkész táborait. A 2018-as Hajlék az örökkévalóságban című kiállítás készítése kapcsán a gyülekezetek felé volt egy gyűjteményi kérés, amire nagyon sok fénykép érkezett. Rengeteg a feldolgozásra váró fénykép, de emellett muzeológusként más területeken is kell, illetve lehet tevékenykedni a múzeumban.
Van kedvenc fényképed?
Fejes Zsigmond tanár úrról készült egy portré, aminek a felnagyított változata ki volt állítva a 450 éves évfordulóra készített kiállításon 1981-ben. Tavaly megtaláltam a felnagyított és kartonra kasírozott fotót kis felirattal együtt, valamint azt a fényképet, amin a kiállításra kihelyezett portré és körülötte a Fejes Zsigmond által készített fényképek láthatók. Az ő fotóit nagyon szeretem, mert izgalmas, hogy egy apró részletből be lehet azonosítani a Kollégium mai épületének színhelyeit. Azt is szeretem a munkámban, hogy egy idő után az egy időben készült fotókon már mindenkit felismerek. Vannak ismerős arcok, akiket ha meglátok a fotókon, nagyon örülök nekik.
Ezek a fényképek csak helyben állnak rendelkezésre, vagy az online térben is elérhetők?
A Gyűjtemények honlapjához hozzá van kapcsolva egy digitális műtárgykatalógus, ahol nemcsak a digitális fényképek, hanem a műtárgyfotók között is lehet böngészni. Van tárgyszavas keresője és névre is lehet szűrni a rendszerben. (Szerkesztői megjegyzés: Műtárgyadatbázis) Igyekszünk a közösségi médiafelületeinken tematikus jelleggel, rendszeresen megosztani a gyűjteményi egységekben megtalálható tárgyakból.
Teológus koromban egy rövid ideig volt arra anyagi és személyi feltétel, hogy muzeológusa legyen a Gyűjteményeknek, és kaptunk egy nagyon hasznos, gyakorlati útmutatást a tárgyi örökség megóvásáról. Ma is van ilyen kapcsolat a Pápai Református Teológiai Akadémia és a Gyűjtemények között?
Sok éven át nem volt ilyen gyakorlati képzés, de a 2025/2026-os tanév őszi szemeszterében többek között Sárközi Gergely tanár úrnak köszönhetően – aki a Tudományos Gyűjtemények levéltári munkatársa is -, újra megindult az ilyen jellegű képzés, hogy hasznos és gyakorlati tudással vértezzük fel a leendő lelkészeket. Ez azért rendkívül fontos, mert az egyház tárgyi örökségével a lelkipásztorok érintkeznek, mert ők vannak a terepen. Ők laknak a parókiákon, ők használják a templomot, az ő kezükben vannak a klenódiumok, és ezek nagyon gyakran műemlékek. Mivel mind a Teológia, mind a Gyűjtemények részéről volt nyitottság és elszántság, ezért működött koprodukcióként a „Református tárgyi örökség védelme” szeminárium. Én csak érintőlegesen vettem ebben részt, de mivel van rá igény, és idén ősszel folytatódik ez a képzés, szívesen részt veszek majd benne.
Nagyon fiatal vagy, így a jövőd még rejtély, viszont a látásod adott. Ezért megkérdezem, hogy mi a relevánsabb kérdés számodra: az, hogy ki fogod-e nőni Pápát, vagy az, hogy fel fogsz-e nőni Pápához?
Azt a kérdést, hogy ki fogom-e nőni, kicsit másként megfogalmazva már többször megkaptam, de számomra sokkal inkább kérdés, hogy fel fogok-e nőni a feladathoz, amit Pápa jelent. Tudom, hogy nem véletlenül dobta ki elsőre anno a kereső a muzeológus kifejezést, és nem véletlen az, hogy az egyik múzeumi ősélményem a pápai Gyűjteményekhez köt. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy ez az Úr Isten munkája, hogy erre az útra terelt. Azt érzem, hogy nekem itt van feladatom. A pápaiak nagy része nem itt képzeli el a jövőjét, és nem trendi a kortársaim között itt maradni, és a kedvesemmel is vitáztunk már ezen, de én úgy gondolom, bármilyen küzdelmes is, megéri, mert érzem a küldetést, érzem a feladatot. Itt kell helyt állni, és ehhez fel kell nőni.
Úgy mondtad, hogy kedvesemmel. Elárulsz egy picit többet a magánéletedről?
Még nem vagyok férjnél, de vasárnap óta van egy gyűrűm. (Mosolyogva mutatja meg a kezén lévő eljegyzési gyűrűjét) Gergely Pécsen jár mérnök-informatikus szakra, ezért az életem jelenleg a Pápa – Budapest – Pécs háromszögben zajlik sok utazással. Amúgy Geri is pápai, a Refiben érettségizett 2017-ben, és a gyülekezet közösségében kaptam, mert gyerekkorunk óta ismerjük onnét egymást, és gyülekezeti keretekben találkoztunk egymással újra négy évvel ezelőtt. A szüleim is erősen kötődnek a pápai református gyülekezethez, mert apukám, Böröczky Attila informatikus, és presbiterként és kiscsoport-vezetőként is aktív a pápai gyülekezetben. Anyukám, Böröczky Krisztina eredetileg német szakos tanító, de már a pápai gyülekezet gazdasági hivatalában dolgozik. Vica húgom Budapesten egyetemista, nemzetközi tanulmányok szakot végez, és őt a baráti társasága is oda köti, ezért ritkán jön haza. Juli pedig, ahogy említettem már, festőművész-tanonc a pápai Refiben.
Az istentiszteleti elemek közül melyik a legkedvesebb számodra?
A közös éneklést szeretem legjobban. Sokáig a gyülekezeti zenekarban is énekeltem. A kedvenc ifis énekem az „Atyám, két kezedben” kezdetű dal, a gyülekezeti énekeskönyvből pedig a „Ki Istenének átad mindent” kezdetű dicséret. Ez az ének szimbolizálja a Refit nekem.
Kívánom, hogy mélyüljön és váljon egyre szorosabbá a pápai református közösséghez való tartozásod, legyen örömöd muzeológusi munkádban és hosszú évtizedeken át énekelhess a pápai istentiszteleteken! Zárhatjuk a beszélgetésünket egy villámkérdés-játékkal?
Igen-igen.
Átlátszó vagy áttetsző? Átlátszó.
Gedeon kürtje vagy Illés palástja? Gedeon kürtje.
Szürke vagy zöld? Zöld.
Sára egyiptomi kalandja vagy Ruth betlehemi életszakasza? Sára egyiptomi kalandja.
Osztályozás vagy listázás? Listázás.
Káin dühe vagy Sámson haragja? Sámson!
Tüzetesen vagy gyorsan? Tüzetesen.
Virágvasárnap vagy nagycsütörtök? Régen virágvasárnapot válaszoltam volna, de ma már nagycsütörtök.
Déli napsütés vagy esti szellő? Déli napsütés.
János apokaliptikus bepillantási lehetősége vagy Tamás érintési lehetősége? Tamás érintési lehetősége.
Köszönöm szépen a beszélgetést!
