Nem értem, hogy aki megad időt, pénzt, fáradtságot, hogy egy szenvedő állatot megmentsen, azaz valamiképpen megérzi az élet egyszeriségének megrendítő csodáját, vagy aki elérzékenyül egy anyáknapi ovis műsoron, azaz a szemei előtt ott van ez a csoda, hogy dönthet úgy, hogy megöleti a gyerekét?
Nem, nem arra gondolok, aki a napokban átdobta a szomszéd telkére az újszülöttjét. Bár keresztényként is lehetne beszélgetni a mentálhigiénés állapotokról, és a születésszabályozás szelíd módjainak kultúrájáról, de most nem erre gondolok. Meg nem is arra, aki a halmozottan sérült gyereke sorsa felől dönt úgy, hogy inkább vállalja a döntése terhét, mintsem hogy olyan életet adjon a gyerekének, amilyet senkinek se kívánna. És nem is arra, aki számára a várandósság állapota életveszélyessé válik, és inkább önmagát választja, hogy pl. anyja maradhasson a már megszületett gyermekeinek. Meg arra se, aki erőszak útján esett teherbe. Nem ítélek. És semmiképpen nem is akarok ítélni. Csendben a számra teszem a kezem, és hálát adok, hogy nem kerültem egyik helyzetbe se. Némán odaállok azok mellé, akik igen, és magamban együtt sírok velük.
Én azokat nem értem, azokra gondolok, nem ítélettel, de elkeseredett értetlenséggel, akik azért vetetik el a gyereküket, -férfiak és nők egyaránt-, mert kényelmetlenséget okozna, mert megzavarná a megszokott ritmust, mert keresztülhúzná a terveiket, mert nem készültek fel rá, mert nem alkalmasak az anyagi körülményeik, stb.
A 4D-s ultrahang korában ne jöjjünk azzal, hogy az még ott csak egy sejtcsomó, vagy ilyesmi! Anyáink még esetleg gondolhatták ezt, de mi látjuk, hogy nem! És tudjuk is, hogy nem csak egy kellemetlen, művi beavatkozás! Akinek kétsége van efelől, nézze meg a Néma sikoly című filmet, vagy kérdezzen meg egy fehérköpenyest azok közül, akik jelen vannak ezeken a beavatkozásokon! – én most itt nem jövök a részletekkel.
A szívben és az elmében meglévő kettősséget nem értem. Hogyan lehetséges számonkérni a szomszédon, hogy kiköti a kutyáját, vagy hogy házikosztot ad a macskájának, vagy hogy kiabál a gyerekével, miközben ő meg …? Hogyan lehet lenni egyszerre széplelkűnek, nagyon érzékenynek, esetenként az Isten irgalmát is kevesellőnek, miközben …? Hogyan fér meg a kettő? Hogyan tudja elhinni, hogy megférhet?
Isten irgalmas. Megbocsátja azt is, amit mi a bűnbánat után sem tudunk igazán megbocsátani magunknak. Bízhatnánk Benne. Azokban a helyzetekben is, amik hirtelen megbonyolódnak, átláthatatlanná lesznek, kilátástalannak tűnnek. Bízhatnánk Benne! Hogy a javunkat akarta akkor is, amikor azt mondta, hogy
„Ne ölj!” (Mózes II. könyve 20. rész 13. vers)
Ne ölj! Engedj utat az életnek! Majdnem azt mondom, hogy az „Isten szerelmére”. De hát arra! Pont arra, és egyedül Rá alapozva!
Nem kell ölnöd! Megteheted, hogy nem ölsz!
(A képen egy 12 hetes magzat ultrahang képe látható. Így néztél ki te is 12 hetesen.)
