Aki egyszer belép az egyházba, egy idő után észre sem veszi, hogy mennyire természetesen beszéli azt a nyelvet, amit a „külsősök” nem bírnak dekódolni. Szoktuk ezt kánaáni nyelvnek is nevezni. Mindig fogom a fejemet, amikor autószerelőnél vagyok. Te jó ég az „és” meg a „de” szavakon kívül semmit nem értek! Lányom szavaival mondva, mikor az Odösszeiát kezdtem olvasni neki: Anya, hallom, hogy magyarul beszélsz, de nem értem, mint mondasz!
Bennünket is így hallgatnak!? Lerágott csont már, hogy a pap hat napon át láthatatlan, és a hetediken érthetetlen, de mégsem bír kikopni. Néha úgy érzem, hogy tényleg kellene olyat írni, hogy egyházi szleng szótár kezdő gyülekezeti tagoknak, hacsak nem létezik már ilyen. Végig lehetne magyarázni az egyházi tisztségeket. A püspöktől a „mezei papig”, ahogy szoktuk mondani. Mert, hát mondjuk és mi nyilván értjük, hogy kit is takar, de nem mindenki van ezzel így. Azt is gondolhatná valaki, hogy Assisi Ferenc módjára sétálgat a mezei pap és a madaraknak énekel. Na és ott vannak a tájszólások is! Az öspörös ugyanaz, mint az esperes, de nem úgy kell értelmezni, ahogy azt az unokaöcsém teszi. Mert teljesen logikus lenne, ha így írnánk: S/S. Na de akkor ő mit is csinál? Játék a szavakkal. De mekkora hatalma van a szónak! Teremthet vagy mindent elpusztíthat. Az önbecsülésünk növekedése vagy csökkenése bújik meg a kimondott szavak, lájkok, emojik, megosztások mögött. Óriási motivációs erő rejlik egy jól megfogalmazott, és a kellő időben elmondott mondatban, de elképesztő rombolást vihetünk végbe, ha nem figyelünk oda szavaink jelentésére. Sokszor úgy képzelem a szavakat, mint ikonokat vagy szimbólumokat. Rákattintva, mögé nézve a jelentés legszínesebb palettája jelenik meg, és naná, hogy az adott lelkiállapotunknak megfelelően fogjuk kiválasztani annak a szónak a színezetét!
Nekem, aki a barkács vagy műszaki témában kevésbé ismerem a szakzsargont, minden mütyür, izé, mianeve, hogyishívják. A gazdaboltban, ha már a betanult paramétereken túl újabb kérdést tesznek fel egy termékkel kapcsolatban, borul a mutatvány, és telefonos segítségért kiáltok. Elég ciki helyzet, de próbálom magam valahogy kivágni belőle, hogy a kelleténél jobban ne szégyenüljek meg. No de mit tehet az, aki az egyház emberével, a lelkésszel találja magát szemben olyan szituációban, hogy tulajdonképpen nem is tudja, mint kellene csinálnia? Mert bizony van egy pár ilyen alkalom. Kapásból három ilyen szituáció jut eszembe. (Miért is ne ennyi?!:):):))
Az első ilyen cikinek vélt helyzet, ami valójában cseppet sem az, amikor a lelkész bejelentkezik telefonon, hogy meglátogatná a családot. Van természetesen olyan, aki örül neki, és elmondja, hogy már rég várt erre. Vagy ő maga keresi meg a lelkészt, és kéri a látogatást. De most, amikor ilyen szituációkról írok, azokra gondolok, akik a gyülekezet peremén vannak vagy nem tudják, mi fán terem a református. Tehát a lelkész bejelentkezik, ahogy én is szoktam tenni, ha valakivel nem vagy rég találkoztam. Nem kíváncsiskodásból fakad mindez, hanem abból a krisztusi lelkületből, amelyik elmegy megkeresni azt, aki távol van. A dolog lényege, hogy kapcsolatban legyünk egymással és Istennel. Ez a feladatunk és hivatásunk lelkészekként. Erre küldi el a lelkészt az Isten és az egyház. Ez az alapállapot egyházi részről, viszont a másik oldalon nem biztos, hogy azonnal fogható mit jelent a „látogatás” vagy „gyülekezetépítés” kifejezés. Leginkább olyan kérdések fogalmazódhatnak meg, hogy: Miért jön? Mit akar? Talán pénzt kér…stb. Azt hiszem mindkettőnek kellemetlen, ha olyan kénytelen-kelletlen játék ez a szavakkal. Az ember viszont megalkuvó, hagyja magát, előbb szabadul. Aztán közeledik a nagy nap. Miről beszéljünk? Biztos számonkéri, hogy miért nem járunk templomba…
A második, ami ilyen cikinek vélt témaként előjön, a temetés megbeszélés. Főleg akkor tud kellemetlen lenni, ha az elhunyt és a családja nem gyakorolta a vallását, hovatovább, nem sok jót lehet elmondani róla. A családi szennyest senki nem akarja kiteregetni, és nem is kell!!! Mit lehet elmondani a hosszú csenden és a kötelességen túl? Senki sem akar megszégyenülni. A lelkész sem a temetésen, és a család sem. Ezért maradunk a felszínen, az általánosságoknál, amit lehet, hogy sokan nem értenek, de azt olyan szépen mondta!
A harmadik, ami kellemetlen lehet, az a jegyesoktatáson megjelenő szexualitás témaköre. Ez aztán már inkább a tabu kategória. Mintha valami mocskos dolog volna, amiről nem illik beszélni. Kamaszos pirulással kerül elő, pedig Isten egyik legszebb ajándéka, melyen keresztül tanulhatjuk, mit jelent a teljes elfogadás, megbecsülés, tisztelet, önátadás, méltóság, eggyé válás, szeretet, várakozás és vágyakozás. Az egyházi nyelvezetben is ismeretek ezek a kifejezések, amikor istenkapcsolatról beszélünk. Lehet ezt a párhuzamot megbotránkoztatónak gondolni, de ez nem a szürke ötven árnyalata, hanem milliónyi szín. Út a teljesség felé.
Talán érzékeli a kedves Olvasó, hogy mindhárom témakör olyan oldalát feszegeti az életünknek, amire azt mondjuk, magánügy. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy hogyan élünk, hogyan szeretünk és hogyan halunk meg. Hadd legyünk szabadok minderre! De hadd emlékeztessek Mindenkit! Amikor ezek a kellemetlennek vélt témák előkerülnek, a cél nem a kíváncsiskodás, megszégyenítés. Ez nem ciki! Személy szerint szívem minden szeretetével és értő figyelmével igyekszem hallgatni a velem szemben ülőket, azért, hogy megszülessen a közös szókincs, és azt érezhessék egy esküvő, temetés vagy látogatás alkalmával, Isten róluk sem feledkezik meg. A perifériáról a középpontba kerültek. Van, aki elbírja fájdalmukat, örömüket, minden küszködésüket, az életüket úgy, ahogy vannak. Sőt mi több, egy nyelvet beszélnek!
Meghallgatható:
