Járfás Rózsa üzletasszonnyal, a kaposvári Tenisz Club és Étterem lakodalmakra specializálódott vezetőjével beszélgettem, akit folyamatos megújulás, családszeretet, hitének gyakorlati megélése és elesettek segítése jellemez. Pörgős életében készséggel szánt időt a dunántúli református online magazinra, olykor-olykor megszakítva a beszélgetést gépjavíttatás egyeztetése, vacsoráztatás rendje, munkaidő kezdetének fixálása miatt. Bizony az idő akkor sem áll meg a rendezvényházban, ha a tulajdonos leül egy asztalhoz bizonyságot tenni Isten gondviselő szeretetéről!
Vártalak, és gondolkodtam rajta, hogy hogyan tudom megfogalmazni jól a hitemet. Mert tudod, ma egy olyan „nemjónap”-om volt, de minden egyes mozzanatát, ami mellément, úgy fogtam fel, hogy hát ezen is átsegített az Úr Isten; végződhetett volna sokkal rosszabbul, és milyen jó, hogy így zárult. Most „nemjónap”-jaim vannak, mert holnapután lesz, hogy huszonnyolc éve meghalt Józsika. Nagyon nehéz, de úgy fogom fel, hogy a kisfiam ott él Istennél – és erre engem az Öcsi tanított meg (szerk. megjegyzés: unokaöccse ifj. Szabó Tibor). Nagyon sok időnek kellett ehhez eltelnie, de már így látom. Amikor a Járfás nagypapa meghalt, akkor Öcsi még nagyon kicsi volt, és odaállt elém: Nénje, kérdezhetek valamit? Mondjad, Öcsi! Azt mondja: Nénje, szerinted a papa már megállt? Kérdem: hol? Hát, tudod, Isten ítélőszéke előtt! – Figyeld, ma is borsódzik a bőröm! – Mondom neki: tuti, biztos, hogy megállt! Erre pici gyerekként elkezdett ugrálni, és azt mondta: jaj de jó, jaj de jó, akkor már ott van a Józsikánál, és vigyáz rá! Bogi, így fogom fel az egészet, érted? Mint egy gyerek! Jó, most itt van ez a földi állomás, ahol az a dolgunk, hogy megpróbáljunk úgy élni, hogy ha majd ott egyszer meg kell állnunk, akkor az Úr Isten, még ha rá is koppint a fejünkre, azért azt mondja, hogy te az én gyermekem vagy, és itt a helyed. Tényleg mindig így élek és mindig így gondolkodok, s annyira másként működne ez a világ, ha mindenki úgy élne meg csak egy-egy napot, hogy az Ő szeretete nélkül ne múljon el. Mindenben érezni Őt, és Ő előtte nem veszekedni, nem haragudni, hanem megbocsátani, segíteni, mosolyt csalni az arcra. Nem megy mindig, mert van úgy, hogy az embernek marha nehéz, de erőt kell vennünk, és azt kell mondanunk, hogy elengedem. Nem könnyű, de csak így tudsz túlélni egy ilyen tragédiát, hogy elveszíted a gyerekedet, és még magadat is okolod érte, mert egy baleset volt, de ha jobban vigyázok rá, akkor nincsen baleset. Az Úr Istennek ezzel, hogy őt magához vette, és abban a szent világban éli Józsika az életét, biztos, hogy célja volt. Arra tanított meg, hogy jobban figyeljünk egymásra. Ugyan nekem mindenem válságba került, a házasságom, a szakmai életem, de a szeretet vitt tovább. Erre mondta a volt férjem: Rózsa, soha nem úgy gondolok rád, mint a volt feleségemre, hanem mint a testvéremre. Így is éljük az életünket, s ha bármi van, mi bátran merünk egymáshoz szeretettel fordulni. Például most nyugdíjba megy, és engem hívott fel először, hogy elújságolja. Szóval próbálunk normálisan élni, ami elég nehéz ebben a világban, de próbáljuk!
Gyerekkorodban is ilyen felelősségteljes voltál?
Mindig közösségi ember és úgymond vezéralak voltam. Magam mellé gyűjtöttem az embereket, és próbáltam formálni őket, mert mindig valami többet akartam belevinni egy-egy közösség életébe, mint amit normál esetben ezek a közösségek elbírtak. Iskolás korunkban, ami még a kisdobos-úttörő időszak volt, a Pajtás újságba írtam, és nem tudom hányszor én voltam az egyetlen gyerek a környéken, aki fenyőfa ünnepélyen ott lehetett a Parlamentben, mert mindig csináltam riportokat. Marosi Sanyival együtt mentünk (szerk. megjegyzés: unokatestvére, kaposvári presbiter), és a falu történetéről táskás mikrofonnal, meg tekercses magnóval felvételeket készítettünk, fényképeztünk. Aztán középiskolás koromban és tulajdonképpen egész életemben megmaradt, hogy az embereket terelgetem. Most is, ezt a vendéglátást is így csinálom, ezért teljesen más, mint a többi ilyen jellegű vállalkozás. Hosszútávon működik és megtérül az, hogy soha nem a nyerészkedés a főszempont, hanem az, hogy valami olyan értéket adjak a szolgáltatás mellé, ami nincs máshol. Tehát ami a tiédet egyedivé teszi.
Mi a te erősséged ebben?
Az, hogy mindig az ember, a vendég a legfontosabb: ő a központ, és én megpróbálom alázatosan kiszolgálni. Ha van olyan, hogy nem igazán jön össze, mert érdekütközés van, akkor az általam vitt szemlélet, azaz hogy „jóindulattal és szeretettel megoldani dolgokat”, minden esetben működik. Például nem egy esetben van olyan, hogy elvált szülőknél gondot okoz, hogy ki hova üljön; vagy ha anya eljön, apa nem jön el; vagy ha apa itt lesz, anya le fogja szúrni, stb. Ilyenkor megpróbálom közelíteni a feleket és egyengetni az utat. Más vendéglátós ezt letojja, nem foglalkozik vele, mert kettővel több vagy kevesebb nem lényeg nekik. Nekem sem a vendéglétszám a lényeg, hanem hogy a szülő ismerje fel, fogadja el, hogy a gyerekük életének egyik legfontosabb napján együtt szeretne örülni mindkét szülőjével, mert nem akar különbséget tenni anya és apa között. Ilyen helyzetekben az én szerepem átvállalni közvetítést, vagy tanácsot adni, hogy a végén mindenki együtt legyen és megölelje egymást. Mindig vannak érvek és ellenérvek, hogy szép szóval elfogadják az általam javasolt dolgot, és egyezségre jussunk. Itt a munkatársi közösség és a légkör olyan házon belül, észlelhetted most szombaton is, mint egy családban. Időnként előfordulnak veszekedések, de azok sem vérre menők, mert tudok tiszta lappal indítani. Nem tartok haragot, még akkor sem, ha valami nagyon nem esett jól.
Ezt a látásmódot a szülőfaludból hozod?
Igen, két dolgot, a református hitemet és a békére törekvő szemléletmódot biztos onnét hozom, de onnét ered az öregek és a gyerekek tisztelete, a szép idézetek kijegyzetelése és megtanulása is.
Az én szüleim annyira nem voltak vallásosak, hogy ne maradt volna ki esetleg egy-egy asztali imádság, de a jó Isten mindig ott volt velünk. Aput presbiterként még ismerted. Máig őrzöm az aranybetűs fekete igéstáblákat, amik alapján éltünk: soha nem volt haragtartás, hanem békére törekedtek a szüleim. Családon belül is, ha százszor vagy ezerszer bántotta meg őket valaki, akkor is megbocsátottak. Az én nagymamám akkor is kint állt a kapuban lisztes zacskóval a kezében, s várta a menyét, ha ő nem köszönt neki. Soha nem felejtek el egy szituációt: olyannyira tiltotta az én vallásos nagyszüleimtől az unokákat apukám testvérének a felesége, hogy nem engedte oda a gyerekeket; s a nagypapa egyszer kinn állt az udvaron botra támaszkodva, és bejött az unokája, és azt mondta neki: „Isten hozta, áldás, békesség, fiatalember, kit tisztelhetek a személyébe?”. Azt hittem, a föld megnyílik alattam, mert ez a saját vére volt, s amikor mondtam neki, hogy kicsoda a fiatalember, akkor a nagypapa szinte sokkot kapott, de ugyanolyan szeretettel ölelte azt az unokát, mint engem, akivel napi kapcsolatban volt mindig. Megbocsátás volt benne, pedig nagykorúként, önállóan régóta eljöhetett volna a nagyszüleihez az unoka.
Ezt hozom Csoknyából (szerk. megjegyzés: Mezőcsokonya régi neve, ami nem keverendő össze Erdőcsokonyával, a mai Csokonyavisonta község egyik településrészével). Megbocsátani, összetartani a családot, bővebb értelemben a gyülekezetet. Én megtehetném, hogy a kaposvári templomba járjak, de Csoknyában van az én templomom, az az én otthonom. „Otthonom a templom, ajtaján belépve mindig hazaérek…” – ahogy a versben áll. Ritkán tudok menni, mert úgy alakult az életem, hogy dolgoznom kell azon a napon, amit az Úr Isten pihenőnapnak szánt. Én abból élek, hogy lakodalmakat tartok, szállást adok, reggeliztetek, ami kiteszi a vasárnapomat is. De egyetlen egy nap nem múlik el úgy, hogy ne beszélgetnék az Úr Istennel. Reggel, amikor kinyitom a szemem, az első pár percem már az Övé.
Lelkileg köt téged a csoknyai föld.
Úgy gondoltam, hogy egy hantolásos temetéssel majd oda kerülök a csoknyai földbe a családom többi tagja mellé, a kisfiam mellé. Döbbenet, de ez változott, mert van egy részem, ami mindenképpen oda akar kerülni, ám van egy részem, ami szeret menni, szárnyalni. S mivel itt a másik felem, a férjem, aki a szó szoros értelmében a társam, szeretnék mellette is pihenni. De valóban nagyon köt a csoknyai föld, a harangszó, a húgom.
A Csoknyából hozott értékeket át tudtad örökíteni a fiadba?
Igen, nagyon büszke vagyok arra, hogy Peti ilyen. Tudod, aki egyszer elvált, az azt hiszi, hogy valamit rosszul csinált, hibázott, és megbántotta a gyerekét ezzel. Én is ezt gondoltam magamról. Aztán jött a megcáfolás a felnőtt gyerekemtől, aki azt mondta: tizenvalahány éves korotokban jó döntés volt egymást választani, de akkora sebet ütött rajtatok a kisfiatok elvesztése, hogy mind a kettőtöknek jobb így. Őt meg tudtuk annyira óvni, hogy a válásunkból annyit érzékelt, hogy anya és apa nem lakik együtt, de egyébként számíthatok rájuk, szeretik egymást. Őérte akartuk, hogy így legyen, mert édesapjának és édesanyjának is ő a legfontosabb. Családcentrikus és istenhívő fiatalember lett a fiunk, komolyan mondom, erre én nagyon büszke vagyok. Plusz, így neveli az unokáimat is!
A huszadik század során sok minden változott. Te miben érzékelted ezt?
Apámat és nagyapámat is elismerés és tisztelet övezte, akárhol jelent meg. Bármi lehetett volna belőlük, ha nem rakják kuláklistára őket. Mindenüket elvették, de az eszüket nem tudták, így a nagypapám a tsz főkönyvelője volt hat elemivel. Nyolcvan éves korában, a számítógép korszakában még eljöttek hozzá megkérdezni, hogy mit hogyan csináljanak!
Saját magammal kapcsolatban a családi szerep megváltozását érzékelem. Nem vagyok olyan házias, mint anyu volt, de nem azért, mert nem tudnám, vagy nem szeretném csinálni, hanem mert nincs rá időm. Tök más a feladatom. Két nagy cégünk van, az építőipari és a vendéglátóipari szektorban. Ebben a pillanatban eltartunk húsz családot. Tehát úgy kell dolgoznunk, hogy ennek a húsz családnak a megélhetését biztosítanunk kell minden időben. Ez elég nagy kihívás!
Miként tudtok helyt állni ebben a kihívásban?
Úgy, hogy nem feledkezünk el arról, hogy ha nem lennének a dolgozók, akkor nem tudnánk azokat a munkákat megcsinálni, amiket elvállalunk, és nem jutnánk nyereséghez. Ezért törekszünk arra, hogy értékes emberekkel dolgozzunk együtt. Fontos a jó szemlélet, és terelgetjük őket arra a szemléletre, ami a miénk. S mindezek mellett még ott van a megrendelő, ott vannak a vendégek, akikre nincs ráírva, hogy ki az orvos, ki a lelkész, ki a sztriptíztáncos. Tényleg egyik lakodalomban soha nem tudhatod, hogy ki kicsoda, és úgy kell megfelelned, hogy mindenki elégedetten menjen el innen. Nem idegesen, hanem alázattal kell csinálni mindent.
Most szombati lagzi: bor. Azt mondja valamelyik vendég, hogy adjunk másik bort, mert ez a bor nem jó. Mondom neki, hogy nekünk nincs másik, ebből tetszettek inni az előbb is. Nem, biztos, hogy nem – mondja –, mert ennek a színe sem olyan. Mondtam, mindjárt utánanézek, hogy mit tehetek az ügy érdekében. Bogi, kimentem, elővettem egy karafot, és mivel tényleg nem volt másik borom, ugyanabból a balatoni borból öntöttem bele. Egy talpaspohárral együtt odamentem az úrhoz, töltöttem neki féldecinyit, megemeltem a kancsót, odaadtam neki két ujjal a talpaspoharat, és megkértem, hogy megtetszene nézni, hogy ez megfelel-e. És azt mondta, köszönöm szépen, ez kifogástalan. Na, bakker, ugyanaz volt! Tudod, sokszor az a fontos az embereknek, hogy figyeljenek oda rájuk.
Neked karakterjegyed az odafigyelés, ezért nem esik nehezedre, gondolom.
Egyáltalán nem esik nehezemre. Tudom, hogy nem szokás, hogy a tulajdonos egy lakodalom elején kiáll, köszönti a jegyespárt, a násznépet, és elmondja, hogy mit hol találnak. Azért teszem, hogy otthon érezzék magukat, mert neki és nekem is jobb, hogy érzi a súlyát az alkalomnak, és utána kulturáltan kapcsolódik ki. Az italpulttal és a süteményes asztallal otthon érzi magát, kötetlenebbül mozog, és nincs annyi pazarlás. Azt érzik a vendégeink, hogy bevettük őket a csapatba. Ezt próbálom a dolgozókkal is megvalósítani. Nincs alá-fölérendeltségi viszony, és én is mindent csinálok, ha kell. Ha kell, akkor tányért mosogatok, ha kell, akkor vécét pucolok. Azt mondta ez a kissrác, aki ma is épp dolgozik, hogy „azt szeretem benned, hogy a mi fejünkkel gondolkodsz, és te sokkal többet csinálsz, mint mi; mindent megmutatsz, és mindenben példát mutatsz nekünk; számodra természetes, hogy te csinálod, számunkra pedig nem természetes, hogy te csinálod.”
Nem vagyok irigy, nem érdekel, hogy kinek mije van. Tűzök ki célokat, amik elsősorban nem anyagi jellegű célok, hanem például a fiamból remek ember legyen, amihez aztán sok mindent meg kell csinálni. Természetesen nagyon sok hibám van, és gyakran elégedetlen vagyok magammal. Van egy dolog, amit nem tudok megvalósítani, mert én nem tudok jó nagymama lenni. Mert nem tudom elhozni az unokáimat, és nem tudok velük lenni, mint más nagymama egy-egy napot, vagy leülni velük fánkot sütni, mert nekem ezt kell még csinálnom. Ha el tudom őket hozni, akkor muszáj erről a helyről kimozdulni. Ha itthon maradok, akkor milliónyi esélye van annak, hogy be kell állnom a munkába. Mi itt élünk, ahol az étterem és a panzió van, mert ezt nem lehet másként csinálni, de ennek az az ára, amit az unokám megfogalmazott, hogy „Mama, te soha nem vagy egyedül”.
Emlékszem, tíz-tizenkét éve ment el innét a bérlő, aki után úgy tettél rendet, hogy azt mondtad: vagy te csinálod végig, vagy semmi nem lesz belőle. Végül félig az életed árán megmentetted ezt a helyet.
Mai napig őrzöm a fényképeket arról az állapotról. Tizenhat millió forint adósságot hagyott hátra maga után, amitől apránként megszabadultunk. Mégpedig úgy, hogy voltak terveink, de számtalan segítséget az Úr Isten tolt elém. Ugye, „Hinni taníts Uram, kérni taníts” – énekeljük, és én nagyon sokszor kértem Őt. Már nem kérek dolgokat, hanem mindig-mindig megköszönök. Tudom, hogy minden rosszból kijövünk, mert a jó Isten velünk van. Nem minden oldódik meg egy nap alatt, de hogy elrendezi az Úr, az biztos. Csak higgy!
Vannak félszeim, ahogy utaltam rá, hogy például nem vagyok jó nagymama. Pedig annyira szeretem az unokáimat, és a lányunokámban a magam temperamentumát látom. S akkor csodálkozok el, amikor Peti fiam ennek nem nagyon örül, mert ő totojázósabb vérmérsékletű. Én egy oldd meg ember vagyok, tehát nekem minden dolog vagy fekete, vagy fehér. Ha nem megy egyik sem, akkor valamelyikhez közelítek, és majd Isten megmutatja a helyes utat. Közben mindig mindent próbálok tolerálni, hogy jó legyen. Egy nagy hibám, hogy azt nézem, mi jó annak a közegnek, ami körülvesz, és nem azt nézem, hogy mi jó nekem. Na, erre mondja a férjem, hogy nem vagyok jó vendéglátós.
Valahol mégis jó vendéglátós vagy, hiszen idővel ez igazolódott…
Igen, hosszú távon engem igazolt az élet. Míg más kattog, hogy nincs megrendelése, addig én éven belül nem tudok helyet adni. Még nem tudják az emberek, hogy biztosan lehet-e majd együtt szilveszterezni, de már teltházunk van. Nagyon sok pozitív visszajelzés jön a munkánkkal kapcsolatban.
Az építőipari cégünk egymás után háromszor kapott építészeti nívó díjat. Azt a területet a férjem viszi, de valahol ő is úgy csinálja azt, ahogy én ezt. Ő is kitalálja a dolgokat, és ő sem fél az újtól. Legutóbb a kinti eskető helyet építettük meg. Nem riadunk meg, mert a tarsolyunkban mindig van valami tartalék ötlet megoldásnak. Nagyberuházásokon dolgoznak, szívesen mennénk református egyházi vonalra is, mert a profilunkba ez is belefér. Az egyik munkánk, amiért építészeti nívó díjat kaptunk, az a szombathelyi római katolikus Brenner János Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium területének köves munkája volt.
Mi tölt fel?
Az elismerés és a siker. Meg az, ha szeretnek, mert nem bírom elviselni, ha nem szeretnek. Addig küzdök, amíg legalább elfogadnak, ha nem is szeretnek. Nem szeretem a képmutató embereket, az idő pedig kiszűri azokat, akik nem a valódi arcukat mutatják. Egyébként a siker nekem az elégedett vendég elismerő szava. Többet ér, mint a pénz. Jó lenne még egy kis egészség is hozzá, mert ahogy öregszem, úgy fizikailag elfáradok már. Pedig szellemileg olyan rugalmasnak érzem magam! Néha magam is csodálkozom azon, hogy mennyi mindent elbír az agyam.
Annak ellenére, hogy a rendezvények száma nálad nem csökkent, azért érzékelsz olyat, hogy Covid előtt és Covid után?
Sokkal türelmetlenebbek az emberek. Tudod mi a jó szó rájuk? Arrogánsak. Sokkal arrogánsabbak lettek. Nekem hiába mondják az emberek, hogy nincs pénz! De van pénz, és igények is vannak! Ha pedig valami nem úgy van, ahogy ők elképzelték vagy megálmodták, akkor nem tudnak intelligens, disztingvált módon lapozni. Hanem ugyanúgy, amint most a politikában látod, megy a fröcskölés és a köpködés. Na ez az, amit gyűlölök. Én nem fröcsögök vissza. Távol áll tőlem, hogy politikát vigyek bele a beszélgetésünkbe, de vállalom, hogy Orbán Viktoron kívül nem szavaztam senki másra, mert azzal az értékrenddel tudtam azonosulni, amit képviselt. Azonban, ha a velem szembe lévő mást gondol, azt én tiszteletben tartom. Láthatja másban a megoldás kulcsát, az az ő dolga; a jó Isten úgyis eldönti, hogy miként lesz hosszú távon.
Te nem vagy irigy. Téged azonban irigyelnek?
Igen, érzékelem. Csoknyáról jön az is, amiért irigykednek rám: Járfás papa, aki kisgazdás volt, felment Budapestre, s elmondta nekem, hogy „képzeld el lyányom, olyan ótóval vittek engem ottan, hogy nem volt teteje; mint az urak, úgy ültem a meseótóban”. S én tudom, hogy a szüleim mennyit dolgoztak azért, hogy egy zsigulijuk legyen, mi pedig itt vagyunk, és megtehetjük, hogy jobb autókkal közlekedünk. Számomra egyébként nem az a fontos, hogy milyen márkájú, hanem hogy üzembiztos legyen az autó. Szóval a férjem egyszer mondta, hogy annyit dolgozunk, kényeztessük kicsit magunkat, és vegyünk egy kabriót a használtautó.hu-ról, és ajánlott egy slk-s Mercedest, amire én azt mondtam, hogy nekem az nem kellene. Erre ő megkérdezte, hogy miért, ha te választhatnál, akkor milyen autót szeretnél, s én mondtam, hogy egy Morgant. Kiejtette a tollat a kezéből! Morgant? Morgan csak a filmekben van! De a nagypapám azt mondta, hogy egy olyannal ment az Andrássy úton! És képzeld el, az én férjem három év múlva talált egy Morgant Firenzében. Amikor először ültem benn’, azt mondtam: Feri, ha most a nagyapám lát bennünket, akkor biztos megköszöni az Úr Istennek, hogy énnekem is van egy ilyen meseautóm. Áll a garázsban, néha leporoljuk, és a somogybabodi fordulóig elmegyünk meg vissza – körülbelül ennyi, mert többre nincs időnk, dolgozunk.
S van, aki ezt irigyeli! De Bogi, én nem szívtam el egy szál cigarettát, nem költöttem narkóra, nem járok kocsmába, kőkeményen dolgozok érte. S nekem az az öröm, hogy akárhányszor beleülök a meseautóba, akkor a nagypapám jut eszembe róla. Nekem ezért fontos ez!
Ahogy a barátságok közül is a régi, kipróbált barátságok fontosak. A barátnőm, akinek a gyerekei úgy hívnak engem, hogy mama, pedig semmiféle rokoni fokozat nincs közöttünk. Apáink voltak együtt katonák. Tartjuk és ápoljuk a kapcsolatot, és a hatvanadik születésnapomra egy olyan Bibliát kaptam tőlük, hogy csak na, kötésben és magyarázatban egyaránt.
Ha távlatokban gondolkodsz, és belekalkulálod az emberi oldaladat, akkor szerinted meddig lehet csinálni ezt a vendéglátózást?
Nagyon szeretném még öt évig csinálni, de az már kihívás.
Azt gondoltam, legalább tíz-tizenöt évet mondasz majd, mert olyan pörgős, energiadús és tettre kész ember vagy!
Annyira elfáradok, hogy öt évért nagyon hálás leszek, és remélem, hogy valakinek át tudom adni. A gyerekeim nem akarják ezt csinálni, úgyhogy keressük a férjemmel, hogy hogyan tovább. Szívesen átadnám a Petinek, de ehhez kell egy pörgős temperamentum, ami inkább a kicsi lányunokámban van meg.
Eladható ma egy ilyen vállalkozás?
Igen, de nem könnyű. Meg kell találni azt a személyt, aki látja benne és kihozza belőle az értéket. Úgy biztosan kihozható belőle, hogy ha nem húz le senkit, és ár-érték arányban korrekt. Nálam minden számolható, követhető. Hibázhatok, de szándékosan nem ártok. Éppen ezért visszajárók a vendégeim.
Akkor te nem is reklámozol?
Nem, mert az a legjobb reklám, ha a vendégem ajánl. Annál nincs jobb ajánlólevél. Pont ma délelőtt hívott egy vőlegény, hogy a választott vőfélyük ajánlott engem. Visszakérdeztem, hogy hányadiknak ajánlott minket, mire azt válaszolta: elsőnek és egyetlennek. Ez azért megtisztelő, mert a vőfély egy szolgáltató, aki millió helyen megfordul megye- és régiószerte, úgyhogy van rálátása és összehasonlítási alapja.
A vendéglátós világban sokféle módon kell megfelelnünk, és ha valahol falba ütközünk, gyorsan meg kell találnunk a lehetőséget, hogy továbbmenjünk.
Te így kapartad ki magadat a kórházi ágyból is, ugye?
Az orvosi műhiba után nagyon-nagy lelki erő kellett hozzá. Azt gondoltam, nem jövök ki a gödörből, de kijöttem! Visszatérve Józsika elvesztéséhez, ne tudd meg, hogy hányszor gondolkodtam azon, hogy kinyírom magam. Újra és újra végigcikázott az agyamban, hogy Kaposfürednél nincs sorompó, és ott fogok a sínekre hajtani. De mindig az józanított ki, hogy ilyet hívő ember nem csinál, és ott a Péter fiam, akit ha itt hagyok, akkor az Úr Isten eltaszít. Aztán azon rágódtam, hogy mi volt Istennek a célja azzal, hogy ez történt. Mindig az lett a válasz, hogy Rózsa nem figyeltél oda, de Isten figyelmeztetett, és megváltoztat téged, egy más ember leszel. Akkor nem értettem még, de így történt. Tanár voltam, de többé nem mentem gyerekek közé tanítani. Abban a munkában volt idő gondolkodni, ez a vendéglátás pörgős. Harcos vagyok, nem adom fel. Képzem magam.
Az önképzést évek óta nyomon követem itt nálad, mindig van újítás a vendégül látásodban.
Sok mindent látok, ami tippet ad. Nem másolok, mert ugyanazt a hely adottsága és a saját egyéniségem miatt úgysem tudom megcsinálni, viszont továbbgondolva megvalósul a saját álmom. A férjemmel nagyon együtt tudunk pendülni a „de jó lenne” gondolatokban, ami aztán javarészt megvalósul.
Válogatsz jegyespárok között?
Nem, mert nem visz rá a lélek, hogy elutasítsak egy jegyespárt. Ahogy arra sem, hogy becsapjak bárkit.
Ha azonos nemű párok jelentkeznének, akkor abba a sodrásba beleállnál?
Nem. Tudomásul veszem, megtűröm, de ez nem az a hely.
Van olyan dolog a rendezvényházzal kapcsolatban, amit megbántál?
Nincs. Olyan van, amin változtatni lehet, és megfontolandó, hogy kell is. Én például nem kérek foglalót, mert úgy gondolom, hogy ha megbeszélünk valamit, akkor ahhoz tartjuk magunkat. Viszont belefutottam egy visszamondásba, ami teljes bukta. Igaza lett a férjemnek abban, hogy nem szabad mindenkiben megbízni. Úgyhogy most már hajlok a minimum 10%-os foglalóra. De nem azért, mert nekem annyira kell a pénz, hanem azért, mert az alkalmazottjaim fizetéséért felelősséggel tartozom. Nem szeretném bajba sodorni őket, sőt inkább még többeken szeretnék segíteni. Tudod, hogy én nem verem a mellem, és nem hirdetem magamról kérkedve, hogy egyszer-egyszer adományként főzök az anyaotthonnak, a mentősöknek, és télen hajléktalanokat etetek. Most sem hivalkodásként mondom el, hanem a hit megmutatkozásaként. Áldásként visszakapom ezeknek az „árát”. A munkatársi csapattagok közé is olyanokat veszek fel elsőrenden, akiknek nagyon kell a felkarolás. Szinte csak hátrányos helyzetű gyerekeket foglalkoztatok, mert tudom, hogy kell nekik a pénz. Az egyiket négy gyerekkel hagyta ott az apjuk, aki havi egymilliót keres, gyerektartásként alig ad. A másiknak is van három testvére, apa egy sincs, anya nem dolgozik, de ő nagyon szorgalmas. A harmadiknak az a mákja, hogy a skizo anya helyett a nagypapa nevelte fel. Hát persze, hogy pártolom őket, ha akarat és szorgalom van bennük!
Akarat és szorgalom mellett jellemző a csapatodra a hit, remény, szeretet mentén való gondolkodás?
A kollegáim kilencven százaléka ilyen, és nem is marad meg az, aki nem ilyen lelkülettel van. Nem vagyunk hibátlanok, én is tele vagyok sok apró tüskével, de próbál az ember mindent szeretetre átfordítani. A férjem gyermekei nagyon nehezen fogadtak el, mert ők egy tök más szemlélet, ott nincsen jó Isten. És tudod, én győztem! Ma már tisztelnek azért, amiért korábban követ dobtak volna rám. S remélem az ottani unokámnál is az lesz majd, ami a menyem testvérénél, hogy egyszer csak magától mondta azt: mi lenne, ha református templomban esküdnénk, és a gyerekeink is reformátusok lennének, mert akkor mégiscsak egy, családon belül azonos vallásúak lennének majd a gyermekeink. Ha ennyit értem el az egész életemben, akkor már megérte!
Van kedvenc bibliai szakaszod és éneked?
Több olyan van, ami kedves a szívemnek. Két hete egyfolytában a Hinni taníts van a fejemben, de számtalan kedves énekem van. Az Isten Bárányára, Ó, Jézus árva csendben, Utaid Uram mutasd meg. Soha nem felejtem el, amikor Józsika meghalt, és Tóth Győző volt a lelkipásztorunk, ő nem kérdezte, hogy milyen igét vagy éneket kérünk, de én mondtam neki, hogy a koporsónál azt énekeljük, hogy Szívemet hozzád emelem, és benned bízom Uram. Azt mondta, hogy azt nem lehet, mert nem szoktunk ilyet temetéskor énekelni. S elmondtam neki, hogy én a fiam temetésén is magasztalom az Urat, és megköszönök mindent neki, és igenis a szívemet Hozzá emelem, és csakis benne bízok, mert nincs más megoldás.
Bibliai részek között sem tudok egyet kiválasztani, hiszen mindegyik másért kedves vagy fontos. Akár Ószövetség, akár Újszövetség, akár olvasod, akár értelmezéssel együtt hallod egy lelkipásztortól. Prédikációkor pedig az igehirdető személye, stílusa is nagyban hozzájárul, hogy mi ragad meg. Sokat tanultunk tőled, annak előtte Krisztától (szerk. megj. Dr. Michna Krisztina), még korábban Varga Tiszteletes Úrtól (szerk. megj. Varga István). Például soha nem felejtem el azt, ahogy ő elköszönt a gyülekezettől. Most is itt hallom a hangját, ahogy mondja: „búcsúzom a padoktól”.
Gyerekkorod gyülekezetképe nagyban megváltozott.
Minden, minden más. Sokan voltunk és a templomra időt szántak az emberek. Gyerekként fent ültünk a karban, és csak konfirmálkodás után ülhettünk lent a nagyokkal. Ma minden más, mert a világ más, hiszen interneten keresztül szinte ott ülhetünk bármelyik a templomban.
Annak ellenére, hogy már csak a testvéred él ott a faluban, nektek nem macera úgy szervezni esküvőt és keresztelőt, hogy 20 km-re van a lakodalom illetve keresztelői ebéd helyszínétől.
Hát persze, hogy nem, hiszen az a gyökerünk. Mindegy, hogy hol éljük a hétköznapjainkat. Peti fiam oda jár templomba, ott presbiter, pedig kaposfüredi lakos. Nekünk az a templomunk, és az is marad. Próbáljuk ezt családon belül is tartani. De tudod azok a családi kapcsolatok maradtak meg erősen, ahol él a hit! Ahol nincs hit, ott nincs kapcsolódás. Más értékrendet képviselnek, és lelki közelség hiányában nem működik szoros kapcsolat.
Mondod, hogy az a jó, ha ajánlanak titeket. Havonta több száz ember megfordul itt, sokan tudnak ajánlani. Azonban a kezdetkor, a vállalkozás beindításához csak kellett valamiféle reklám!
Nem fizettem soha reklámért, én voltam a reklám. Az, ahogy mindig is csináltam: szemedbe nézek, megbeszéljük, és tartom magam ahhoz, amiben megegyeztünk. Szájról-szájra terjedt a hírem az elejétől fogva. Sokat kell tenni érte, de Isten áldásával eredménye van. Hálás vagyok Istennek, nem csak azért, mert megy az üzlet, hanem azért, mert a szüleimet választotta ki nekem.
Tudod Bogi, majdnem zárszónak is szánom ezt, amit most mondok. Amikor már a nagypapa meg apu sem volt képben a demencia miatt, és már nem tudták, hogy ki kicsoda, olyan érdekes módon kaptam áldást tőlük. Nagypapa kórházban volt, és minden hajnalban mentem hozzá, megborotváltam; abban a napban halt meg, és Zalaegerszegre kellett mennem, ezért fél órával előbb keltem és mentem hozzá. Megborotváltam, szívószállal kis almalevet itattam vele, megfogta a kezem, és azt mondta: drága, aranyos, nagyságos főorvos asszony, a nagy Úr Isten áldja meg magát azért, amit énértem tesz. Megöleltem, megpusziltam, és éreztem, tudja, ki vagyok. Mire délután mentem, már a nővérek szedték szét az ágyát. Apu sok-sok évvel később otthonba került, mert nem lehetett egyedül hagyni már pici időre sem. Minden nap mentem, már alig ismerte meg a családtagokat, de engem mindig megismert. Röviden beszélgettünk, aztán nézte a tévét, én pedig manikűröztem a körmét. Potyogtak a könnyeim, és ráesett egy csepp a kezére, s azt mondta: Ne sírj, drága lányom, a nagy Úr Isten megjutalmaz azért, amit énértem teszel, nekem itt jó helyem van, csak amikor tudsz, gyere. Mind a kettő ugyanazt a kifejezést használta – a nagy Úr Isten –, és áldást, jutalmat ígért. Na, ezt érzem én minden nap beteljesülni rajtam.
Legyen ez a zárszó, mert ehhez többet hozzátenni nem is érdemes! Nagyon köszönöm a gondolataidat! Levezetésként játszhatunk egy villámválasztásost?
Igen, jó!
Torta vagy rántott hús? Rántott hús.
Galamb vagy tűz? Galamb.
Fiú vagy lány? Fiú.
Mária vagy Márta? Mária.
Futás vagy bringa? Bringa.
Márvány vagy gránit? Gránit.
A Sionnak hegyén vagy Kis kece lányom? Sionnak hegyén.
Barlang vagy tenger? Tenger.
Éjfél vagy dél? Éjfél.
Kálvin vagy Luther? Kálvin.
Áttetsző vagy csillogó? Áttetsző.
Nem tudom, mik lettek volna a jó válaszok, én a szívemből mondtam. Az áttetsző vagy csillogónál ötven-ötven, de mégis inkább az áttetsző, mintsem a csillogás.
Itt nincsenek is jó válaszok, csak téged tükröző válaszok vannak, és az a jó, hogy szívből válaszoltál, nem agyaltál. Kívánom, hogy mindig a nagy szívedből szólj és szíved szerint cselekedj, legfőképpen pedig, hogy ünnepelhesd a nagy Úr Istent majdan a fiaiddal együtt az örökkévalóságban!
