Margó

Nem jár templomba, de keresztény, istenfélő ember…

Jóravaló emberekről szokták ezt mondani, ezek a jóravaló emberek akár saját magukról is kijelentik ezt. Legutóbb éppen az a vállalkozó, aki a Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozó Nagy-Szénás hegytetőn saját maga, akár a törvény ellenében is, állította fel újra a keresztet. Dicséretes ez a kiállás, de kár ezért a mondatért…

Ahogy sajnálattal hallom, ahogy nyilatkoznak egyre-másra híres és hírtelen emberek: én hívő vagyok, de nem tartozom semmilyen egyházhoz, felekezethez sem. Avagy: hívő vagyok a magam módján, nem kell ahhoz a pap, hogy megmondja…

A hit kérdése valóban nem csak egyházfüggő. Bárhol és bármikor szólhatunk Istenhez. És Isten is szólhat hozzánk bárhol és bármikor. De ha megindul ez a szent disputa, előbb-utóbb mégis a templomban kötünk ki.

A miértről a teológia szolgáltat jónéhány alapvetést, én nem is ismerem mindet. Szól Isten népéről, akiket összegyűjt, akik egy család Őbenne és egy jó családnak vannak közös programjai, vagy arról a szakrális „élményről”, amit közösségben, egymás hite által erősödve élhetünk meg. Az Evangélium kinyilatkozza, hogy az egyház Krisztus teste, tehát jelenlétünkkel Krisztus testét építjük, és mi más feladata lehet egy keresztyénnek? Elé járulni az Ő egyházában, és másokat is odavezetni Ő elé. Semmiképpen nem büszkélkedni a Krisztus testének nélkülözésével, és pláne nem lebeszélni róla másokat.

De tudománytalanul is meg lehet élni, hogy templomba járni jó. Mert ott az egyetlen igazán Jóról, Istenről lehet hallani. Mégpedig úgy, hogy csak Őrá figyelhetünk, kilépve, kiszakadva a világból arra a kis időre, minden csábító, zavaró, elterelő körülményt kint hagyva. Elengedni a világi problémákat, kiszakadni a mókuskerékből. Az odaszánt időben tényleg nincs más dolgunk, mint az Igén keresztül Krisztusra figyelni, erőt meríteni belőle. Gondjaink, bajaink nem tűnnek el, megvárnak az ajtóban, de egy óra múlva újult erővel nézhetünk a szemük közé. Arról már nem is szólva, hogy a Biblia nehéz olvasmány, s bár javallott nap mint nap olvasni, de közel kerülni hozzá, megérteni a nehéz igéket igazán csak az arra elhívott, szentlelkes igehirdető segítségével lehet. Hogy ne a magunk értelmezése hatalmasodjon el, ne a „vak vezet világtalant” elv érvényesüljön.
És egyre inkább az is szempont, hogy a templomba, istentiszteletre járás kiállás az Ő ügye mellett. Kvázi demonstráció a napjainkban feltűnő hitélet egyháztalanítási szándéka ellen. A „kivagyiság” kérdésére válasz: Jézus barátja vagyok, minden vasárnap összejövünk. Hogy én ne legyek muníciója a keresztyénellenes ateistáknak.

Hitben épülni, ápolni a kapcsolatot Ővele, tudásban gyarapodni, kiállni mellette. Tevőlegesen azzal, hogy Őrá szánom az időmet. Hogy közösségben magasztalom a nevét. Valós közösségben, és nem az online álközösségben. Az nem ugyanaz.

És akad még egy ok a templomba járásra. Az, hogy Isten örül neki, ha ott találkozik velünk. Szóval, ha magadért nem is tennéd meg kedves jóravaló ember, tedd meg Őérte, aki annyi mindent megtett már érted. Nem az egyházért, nem a lelkészért, hanem tedd meg Istenért. Nem nagy áldozat vasárnap egy órát rászánni arra, aki a legnagyobb áldozatot már meghozta értünk.

A szerző

Írások

A folyvást változó közegben a mulandó dolgok közt megtalálni az örökölt örökérvényűt és le nem venni róla a szemünket. Az ideológiák kusza terén ebben az avítt konzervativizmusban radikalizálódik lázadó lényem.