Gyerekekkel foglalkozni nem könnyű. Mondhatnám embert próbáló feladat. A hittanórák és iskolai oktatás tapasztalatai alapján kicsit feszülten vártam a hittantáborunkat. Az ottalvóst. Általában jól szokott sikerülni, de azért vannak benne előre nem látható rejtett csapdák. Ha ismeretlenül érkeznek gyerekek, vagy olyan gyerek, akiknek ismerem a szüleit is, és mind a szülők, mind a gyerekek nehéz esetnek számítanak. Ráadásul már nem vagyok fiatal, és a rutin inkább előtérbe kerül a megoldási folyamatban, mint a lazaság, rugalmasság. A szolgáló társak lelkiállapota sem közömbös tényező. Így együtt, közösen adjuk meg a tábor karakterét.
Alapvetően az új szabályozás idén plusz munkát is adott. A tavaszon már erkölcsi bizonyítványt kellett kérni, hogy bemehessünk egyáltalán az iskolába tanítani. Először rosszat kértem. Kiküldték. Majd egy speciálisat kértem, azt is kiküldték. Kiderült, hogy a táborozáshoz is kell speciális erkölcsi bizonyítvány. De nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki részt vesz a táborban nevelőként, segítőként, vagy akár fél napra jön túrát vezetni, vagy mesét előadni. De nem jó az, ami az iskolai hitoktatáshoz kaptam. De az semmi, mert az iskolai pedagógusnak sem jó az erkölcsi bizonyítványa a nyári táborhoz. Neki is meg kell kérnie a speciálisat. Mert az iskola által szervezett táborra jó lenne. De főleg az iskola tanulóiból álló más szervezésű táborra már nem jó. Mindenki némi izgalommal igényelte meg ezt, és ez azonnal közös nevezőre hozott minket. Pedig évek óta összeszokott segítő csapat szervezi és vezeti végig a tábort. Hamar megjöttek.
Annak idején már volt élményünk a hivatalos papírokkal. Amikor először bevezették a szülői igazolást az orvosi helyett, amelyben kijelenti, hogy a gyerek közösségbe mehet és tudomása szerint nem tetves, nem skarlátos, nincs vérhas és megannyi vírus, vagy bakteriális fertőzés sem támadta meg a kis szervezetét. Az első ilyen évben, amikor kérték, azt gondoltam, ezt nem kell komolyan venni. De azért kértük a szülőket, fénymásoltunk és legkésőbb induláskor alá is írattuk velük. Pont a sajátoknak nem volt. De legalább volt üres nyomtatványunk. És kaptunk Nébih, akkor ÁNTSZ ellenőrzést. És kérték. És oda tudtam adni.
Ezt egy kicsit még megfejelték nem is olyan régen a GDPR-rel. Az adatok megfelelő kezeléséről való tájékoztatással és a szülők olyan nyilatkozatával, hogy tisztában vannak mindezzel és elfogadják, hogy kezeljük az adataikat és korrektül a különböző felvételeket, címeket, egészségügyi adatokat.
Mindezek után jöhetnek csak a lelki, tárgyi szervezések, beszerzések, helyszíni szemle és minden ami fontos. Hány autó, mennyi pénz, ki minek a felelőse.
A gyerekekkel, fiatalokkal való foglalkozás, hogy csapkodják az ajtót, felordítják a már alvót, ijesztgetik egymást, félelmetes történeteket mesélnek, pazarolják a vizet és az ételt, szórakoztatják magukat a foglalkozásokon, látványosan unják magukat már szinte felüdülésnek számított a hivatalos dolgok után.
De nem, idén nem volt ennyire feszített. Egy új kis csapat verődött össze. Kedvesek, szeretnek énekelni, és viszonylag szabálykövető fiatalok. Kevés mobilozással, több közösségi igénnyel, kreativitással, játék és túrakedvvel. Persze megvolt minden napszaknak a maga izgalma, belerázódása, de nem kirívóan. Csak a szokásos.
Idén hoztak olyan kisebb gyermekeket is, akik nem akartak ott aludni, és mivel nem voltunk túl messze, ezért megengedtük, hogy mintegy napközibe hordják őket a szülők. Voltak a szervezők között rokonok is.
Egy kislány társaságban beszélgetett a többiekkel, ki mennyi zsebpénzt kapott. Igazán nem volt hol elkölteniük, mert olyan helyen laktunk, hogy nincs semmi a közelben, csak kiránduláskor, vagy a strandon tudtak némi pénzt elszórni. Mindenki elmondta, hogy mennyi az annyi. A kislánynak nem volt fagyipénze. De a szervezők között ott volt egy rokon. Annyit mondott, hogy nekem a Kati* a pénztárcám. (*a neveket megváltoztattam)
Vagy az éjszakai kakilgatás a kisebbeknek, amikor éjjel három órakor jelzi, hogy bizony segítség kell. Olyan bátran közlekedtek ki be a felnőttek szobájába, vagy a velük alvókhoz olyan bátran fordultak, mint a szüleikhez. Éjjel az alvó felnőtt feje fölé állva közli, hogy itt az alkalom és az idő. Most vagy soha, vagy a gatyába. Majd az ajtó felől visszafordulva még int, hogy gyerünk. Majd amikor végeztek, a felnőtt féltő kérdésére, hogy vissza tud-e menni, csak megrántja a vállát, hát persze és el is tudok aludni.
Idén viszonylag keveset pazaroltunk az ételből. Minden évben visszatérő jelenség, hogy többet kérnek elsőre, mint amit meg tudnak enni, és utána rossz érzés a moslék gyűjtés. Nagyon tudatosan étkeztek. Nem volt nagyobb szemük, mint a szájuk. Idén mi felnőttek is több zöldséget ettünk, és jó pár fiatal szintén. Több salátát, hagymát, sárgarépát, paradicsomot, paprikát és kevesebb húst. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a személyreszabott zöldségek milyen sikert arattak, még azok is ették, akik otthon nem is szokták. Bár szinte mindenből volt elég, de még hozni kellett belőle.
Meglepően bátrak voltak. Volt olyan kislány, aki most megy iskolába, aki nem minket keresett, mert felriadt és nem tudott aludni, hanem a frissen megismert szobatársa mellé felkuckózott az emeleteságyra. Reggel csak azt láttuk, hogy két fej néz ki a takaró mögül.
Volt egy kisfiú, aki tavaly még nem tudta megoldani, hogy a lépcsőn felmenjen az iskola emeletére. Most pedig lassan, többszöri nekirugaszkodással, visszaereszkedéssel és újbóli mászással felment egy 30 méteres kilátóra. Vagy az a kisfiú, aki az úszásoktatási programban félt a víztől, most pedig pár perc múlva már együtt ugrándozott, fröcskölt a többiekkel és élvezte a vizet.
Arról nem beszélve, amikor egymás után kérik az énekeket és csilingelő hangon dalolnak. Együtt imádkozzuk a reggeli és esti kötött imát és kérjük, várjuk az áldást. Az előadások alatt a beszélgetésekben partnerek és megszólalnak, kérdeznek.
Bevallom, néha azt gondoltam, hogy nehéz volt. Néha ingerült és türelmetlenebb lettem. Azt gondoltam, hogy lehetett volna jobb. De hazaérkeztem. Ekkor szembesültem ismét a hírekkel a faluból, halálról, betegségről, de egyáltalán a társadalmunk híreiről, belpolitikáról, külpolitikáról, mindenről, ami annyira zaklató. Visszamennék. Jó volt a gyerekekkel, a többiekkel. Jó helyen voltunk, jó időben. Csodákat éltünk meg, szinte gondtalanul. Soli Deo Gloria!
