A tájékozottság alapvető. Főleg manapság. Nem feltételes, hanem kötelező állapot! Ebből a szempontból is ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Bármerre nézek, a tájékozottság szembeötlő. És a tájékozottsággal egyenes arányban áll a közlés igénye is, jó hír ez nekem, mert ezzel mérsékelhetem a saját tájékozatlanságom mértékét.
Megmagyarázom. A tájékozottság olyan, mint a táguló világegyetem. Nem, csak rosszindulat, Kedves Olvasó, ha arra gondol, hogy sötét és hideg. Mert ha kellően tájékozott lenne, tudná, hogy az nem is sötét, és nem is hideg. Mármint a világűr. Most a tágulásra fókuszáljunk. És arra, hogy azzal együtt nő a tudatlanság, ergo a tudás igénye. Egyetlen gyógyír, kizárólagos hiánypótlás, ha a közlés szükségletét párosítjuk a befogadás kívánalmával. Kereslet, kínálat. És ezért mondom, hogy ez a világ így jó, ahogy van, mert mindkettőre van igény. És ez olyan rendszer, ami önmaga egyensúlyára törekedve tartja mozgásban saját magát: ha az egyik csökkenő tendenciát mutatna, a másik rögtön a növekedésével igyekszik elérni a mutató nullpontba állását, a kiegyenlített állapot elérését. Nincs szükség külső behatásra.
Tegyük fel, hogy lankad az érdeklődésem, léhaságom okán csökken a tudásszomjam. A „közlés” rögtön erősít. Ha lemegyek a postára vagy a boltba, szembe jön velem, megszólít. De, hála a technika töretlen fejlődésének, ki sem kell tennem a lábam. A processzorok, a bitek és bájtok utánam nyúlnak, nem hagynak a tudatlanság dágványában. Erre van a világháló, hogy kifogjon az unalom posványából, hogy felnyissa a szemem, hogy tájékozott legyek. Már kutatnom sem kell, egy helyen, a közösségi térben megkapom. Vélemények törnek elő a közlési vágy ingerére, és lesznek tényekké a befogadás igényének leple alatt.
Drága Olvasó, Barátom, hát nem csodás ez a világ? Vannak olyanok, és jó sokan, akik a dolgok biztos tudásával rendelkeznek. És a Természet, a Nagy Alkotó úgy rendezte, hogy a közlésvágy is ott buzogjon bennük. El sem tudom kerülni azt a rengeteg kinyilatkozást, posztot, ami a világ dolgairól értekezik. Mennyi csodás üzenet! Színes háttérre applikált betűk, amik a közjót szolgálják. Példát mutatva nevelnek, oktatnak, az erkölcs hegyeinek meghódítására bíztatnak. Bevallom, rám fér ez, mert gyenge és rest vagyok, magamtól nem másznék fel, így elég tetszikelni és megosztani, máris a részemmé válik.
Vagy rávilágítanak a gyengeségeinkre. Értünk haragszanak, nem ellenünk. Mert a világ azért teremtetett, hogy legyen min mérgelődnünk (Voltaire: Candide), és ők magukra vállalják ezt a nehéz terhet, felkutatják és megosztják velünk. Hogy nekünk már ne kelljen mérgelődni való után fürkészni, elég legyen csak a mérgelődésre összpontosítani. Mennyi időt spórolnak meg ezzel nekünk! A te örömöd az enyém is, a te mérged az enyém is, a miénk. Közösséggé alakulunk a tudások és a közlések tengerén.
A kétely itt nem perspektíva. Hisz amit a politika, a közjó tudománya is használ, az csak jó lehet. Az „oszd meg és uralkodj” attitűd új értelmet nyer minden oldalon: posztold ki és irányítsd a gondolatot. A közvetlenség ennek az igaz bája. Az, hogy olyan, mintha csak nekem, csak hozzám szólna. Érzelmeket vált ki belőlem. Nyomhatok rá egy hüvelykujjat. Vagy akár egy szivecskét is, olyan ölelőset. Vagy a morcos fejecskével jelezhetem nemtetszésem. Itt már a részvétel maga a hozzáértés.
Csak ebben a megosztható világban tágul a tájékozottság. Ami nem megosztható, az nincs is. Kedves Olvasó, Te sem olvasnád ezeket a sorokat, ha nem lenne megosztva a közösségi éterében. Ott, ahol a közlésvágy találkozik a tudásszomjjal.
Bevallom, engem megrémít ez a dömping. El lehet választani az ocsút a búzától? Mi a rendezési elv, ami ebben az áradatban eligazít? Megérthetem-e a világot az algoritmusokra hagyatkozva? Ismeretlenek döntik el, mit láthatok és mit nem, mit mondhatok és mit nem (a napokban két szerkesztő kollégánkat is korlátozott a Facebook, magyarázat nélkül csak a találgatás marad). Olybá tűnik időnként, hogy ezzel a tágasnak vélt rálátással beszűkül a világképem. Az értelem helyét az érzelmi reakciók veszik át: sírjak, nevessek, bosszankodjak, legyek dühös vagy örüljek. A hírfolyam leginkább egy érzelmi hullámvölgy. Azzal az állapotommal, az érzelmeimmel dolgoznak, ami a legkönnyebben befolyásolható.
Igyekszem tájékozott lenni. De némely rezignált pillanatomban úgy vagyok, olvasva a hírfolyamot, mint amit Menyhárt Jenő (Európa Kiadó) megénekelt: „A hírnök jön, és integet, Hírek már rég nincsenek”. Ilyenkor, és amúgy mindig is jó, hogy tudom az első, a legfontosabb hírt, amit olyan valaki adott, aki ismer, aki tud rólam, aki a javamat akarja. A hírt, ami az értelmemnek is szól, nem csupán az érzelmemnek. A hírt, ami soha nem kopik el, ami örök és megváltozhatatlan. A hírt, amit Pál apostol egy üzenetében így „posztolt” ki: „mert az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől” (Róm. 8,2). Isten kijelentette a lényeget: Ő a mindeneknek az Ura, aki Jézus Krisztusban megváltott minket. Ez az egyetlen mérce, nincs más viszonyítási pont. Csak Vele, csak Őáltala.
Mi teremtettük a közösségi médiát, és hagytuk túlnőni magunkon, engedtük, hogy megkerülhetetlen legyen. De ne faragjunk bálványt belőle, legyenek fenntartásaink az elénk tálalt tudásokkal. Zsinórmértékünk az egy igaz Isten, és az ő kinyilatkozása, Jézus Krisztus. Csak ez a járható út, csak ez van a javunkra. Mert nem megosztásra teremtettünk, hanem gyarapításra.
