Reformátusként ódzkodom a feszületektől. Most mégis elém került kettő is, ami sokat segített megértenem a teológai hátterükből, és reflektálni kicsit a saját ódzkodásomra is.
A cseszneki vár egyik falára a bakonybéli bencések készítettek egy méretes feszületet, erről faggattam az egyik atyát. Elmondta, hogy egy hetedik és tizenkettedik század közötti Krisztus-ábrázolás van a kereszten, amiben az az érdekes, hogy nem a szenvedés és halál ábrázolódik ki, hanem a diadal és dicsőség. A szokásos útmenti kereszteken a barokk negédességével ábrázolt hanyatló, félholt Jézus-ábrázolásokból sokat látni, és most az általam megismert régebbi korpuszok segítségével jövök rá, mi zavart bennük saját koruk stílusjegyein túl. Legalább úgy kimerevítenek egy pillanatot az üdvtörténetből, mint a “karácsonyisták”, akik számára a legfőbb ünnep a soha meg nem növő Kisjézuska születése, és többet nem is látjuk őket egész évben templomban. Mi reformátusok ugyan mondjuk, hogy nagypéntek a legfőbb ünnepünk, hiszen akkor történik meg a bűneinkért való elégtétel, ugyanakkor erről mit sem tudnánk, ha nem lenne tovább, ha nem történik meg húsvétvasárnap csodája. Ráadásul úgy próbálnak szépek lenni, hogy szenvedést ábrázolnak, ezzel egyszersmind hiteltelenek. A szenvedés nem kell, hogy szép legyen, ha van esztétikája, az valami egészen más szinten értelmeződik.
Az említett hetedik és tizenkettedik század közötti feszületek viszont a gyönyörű és súlyos ellentmondást örökítik meg: átszegezett kézzel a kereszten egy győztes diadalmas király, sokszor papi ruhában és koronával ábrázolva, nyitott szemmel.
A megtöretett és megdicsőült egyben, ember és Isten együtt Krisztusban. Bár még a kereszten, de örök királyságára és uralmára mutatva, aminél nagyobb reménység nincs ebben a reményéhes korban. Ablakot nyit az eszkatonra, az eljövendőre.
Ha már egyáltalán ábrázolás, akkor sokkal inkább így, mint mímelt barokkos elalélással. Győztes Krisztust a keresztekre! Mert nem a szenvedést dicsőítjük, hanem a meghalt és feltámadt Urat.
