Ellenberger Csilla világjáró hegymászóval, vendéglátóssal, és nem mellesleg kaposmérői presbiterrel beszélgettünk gyüliházunkban gyerekkorának lelkipásztori hatásáról, betegség leküzdéséről, mászó küldetésről és a hit felvállalásáról. Karakterét talán jól megvilágítja egy, már-már a múlt ködébe vesző presbiteri gyűlés emléke: nézetkülönbség volt a parókia – gyülekezeti ház – templom – gyógyszertár négyszögben álló, a biztosító által jelzett veszélyes fa kivágását illetően. Főleg az idős presbiterek nem akarták kivágatni, mert ifjú koruk lelkipásztora ültette, ezért hiába sorolták eléjük az észérveket. Olybá tűnt, hogy eme tárgysorozati pont megrekedt. Akkor Ellenberger Csilla presbiter összeütötte a két kezét, és azt mondta: semmi gond, álljon itt továbbra is a fa, de javaslom, írjuk fel a jegyzőkönyvbe azoknak a presbitereknek a nevét, akik a biztosító helyett vállalják az anyagi felelősséget, bármely irányba is dől el a fa! Néma csönd lett, s lassanként mindenki támogatta a fa kivágását.
Mik a legfontosabb gyökereid, amikből táplálkozol?
Az én gyerekkoromban bár nem volt tiltott, de ugye nem is volt egy felkapott tevékenység a templomba járás Kadarkúton. Az egyik tanár úr anno megkérdezte édesanyámékat, hogy a gyerekek járnak-e templomba. Édesanyám pedig mondta, hogy „igen, és fognak is járni, függetlenül attól, hogy tetszik, vagy nem tetszik bárkinek az iskolában”. Ebből kifolyólag aztán nem lettünk kiközösítve, de csak ketten jártunk a bátyámmal gyerekistentiszteletre Farkas Jenő Tiszteletes Úrhoz. Számomra ő volt az a lelkész, akihez nagyon kötődtem. Hozzájuk nem csak gyerekistentiszteletre jártam, hanem almát szedni vagy bármit segíteni. Nagyon szerettek engem. Egyébként egy évvel előbb is konfirmáltam, pont azért, hogy nála konfirmálhassak még, mielőtt nyugdíjba megy. Emlékszem, tanultuk a kérdéseket, pontosabban ő tanította, mi pedig úgy mentünk el az egyik alkalommal, hogy nem tudtunk semmit. Kizavart bennünket az udvar különböző részeire, majd kikérdezett bennünket. A konfirmáció napján én voltam az utolsó, nem voltak előre lezsírozva, hogy ki mit tanuljon meg, de tudtam mindre a választ, ráadásul még egy olyan kérdést is feltett, ami nem volt a kérdéssorban, én pedig valamilyen csoda folytán tudtam rá válaszolni. Akkor odajött hozzám Farkas Tiszteletes Úr, kezet fogott velem a tele templom előtt. A mai napig úgy gondolok vissza rá, hogy az nekem egyrészt egy kitüntetés volt, másrészt büszke lehetett rám az egész református família. Szóval dióhéjban ő volt az, aki megalapozta és pallérozta a hitemet, és példát adott nekem feleségével és gyermekeivel együtt.
Az ő példájuk mellett volt hatással rád más is?
Az egész famíliám református, egyedül anyukám katolikus. Emlékeim szerint egyszer-egyszer volt olyan, hogy a bátyámmal nem értettünk egyet egy vasárnapi szünidei matiné miatt, amit szerettem volna megnézni, és ezért nyavalyogtam, ő pedig határozottan azt mondta, hogy nem, most indulunk a templomba. A tesóm sokkal tudatosabban kezelte a vallás témát. Nem mondom, hogy erősebb a hite, mint az enyém, csak ő ezt egész máshogy kezeli. A Bibliából pontosan tud idézni, gondnok is… mindig irigyeltem ezt a fajta hozzáállását, mert én ennél hebrencsebb vagyok. Azonban nem gondolom, hogy kisebb lenne a hitem, csak én mindezt máshogy élem meg.
Templomba jársz, adakozol, úrvacsorázol, több ciklus óta presbiterként szolgálsz. Ezek mellett a hétköznapokban hogyan éled meg a hitedet?
A hétköznapokban úgy, hogy másként látom a gondokat, például az egészségügyi problémámat. Öten voltunk egy szobában, ahol mindenkinél ugyanaz volt a diagnózis, mint nekem. Mindenki nagyon félt, most mi lesz, és én mondtam, nyugalom, semmi gond, minden rendben lesz. S milyen érdekes, mind a négynek megmaradt a melle, egyedül az enyém nem. De számomra ez is olyan Istenre mutató volt. Bár nőként az első pár napban nehezen éltem meg a helyzetet. Amikor hazajöttem, sírva ültem az ágy szélén, s a kezeimmel törölgettem a szememet… felnéztem… Uram, de jó, hogy nem a kezemet vagy a lábamat vágták le! Annyira örültem, és hálát adtam az Úr Istennek, hogy velem van és ennyivel megúsztam. Nyilván megvan mindig mindennek a miértje, aztán összeraktam a betegségem mentális eredetét, s tudtam, hogy ahogyan belevittem magam ebbe a betegségbe, úgy ki is fogok belőle lábalni. Meg is mondtam az orvosnak, hogy nekem nem kell sem a kemo, sem a sugár – amit utána még többször akart erőltetni. Csak annyit mondtam neki kicsit viccesen: „higgye el, ha ott fönt ki akarnak húzni a névsorból, ki fognak húzni függetlenül attól, hogy kapok kemót vagy nem, de úgy érzem, vagyok én annyira jó helyen, hogy majd a jó Isten eldönti, mi a célja velem”. Most évente egyszer megyek ellenőrzésre protokoll szerint, mert ha nem vagyok folyamatosan bent a rendszerben, akkor megvonnak valamilyen támogatást, ami röhej, hisz ettől az állapotom nem változik.
Visszatérve a hit kérdéséhez, a hitem az az egyetlen dolog, ami az életem során sztenderd, állandó.
Mert sok minden változott idő múltával benned és körülötted?
Igen, például húsz éve elváltam. Sokat gondolkodtam, és nagyon gáz ilyet kimondani, de én nem is akartam igazán férjhez menni. Nem azért, mert nem szerettem a férjemet, hanem mert kívülről voltak elvárások. Anyám: „ide jár ez a gyerek, mit mondanak a faluban!” – és tudod, engedtem a nyomásnak. Mert nem arról volt szó, hogy nem ő az igazi, de talán mégis… A jó Isten adott nekem tőle két gyönyörű gyereket, jóban vagyunk a mai napig is, azonban jelen helyzetemben én nagyon jól érzem magam így is. Nehéz döntés volt, főleg az elején nagyon küzdelmes volt, és egyedül a jó Isten állt mellettem meg a tesóm. Nyilván emberként életem során sok butaságot csináltam, de Ő volt az, akihez mindig fohászkodhattam, és meghallgatott.
Hasonló megtartatást élsz meg a hegymászáskor is?
Igen. Az egész mászás kezdete oda datálódik, amikor sírtam az ágyon és hálát adtam a kezeimért, lábaimért. Akkor ötlött a fejembe a Kilimandzsáró, ami gyerekkorom óta vágyott kép volt bennem. Eldöntöttem, hogy ha Isten megadta nekem, hogy megvannak a végtagjaim, akkor nekem oda el kell mennem. Öt év telt el, és sikerült! Csodás élmény volt. Fölmentem a csúcsra.
Hogyan, milyen edzéssel készültél fel a Kilimandzsáróra?
Képzeld, Bogi, sehogy! Elhiszed?
Abszolút elhiszem, hiszen amikor a Covid miatt bezártuk a templomot, nem egyszer a fél falunak te szórtad ki a postaládákba a gyülekezeti hírmondót pillanatok alatt!
Nem semmi az a napi tizenhat óra, amit az ember eltölt a vendéglátásban, és hazajőve még nekilát egy tortának. Úgy hidd el, sokszor szédülök. S akkor leülök, felsóhajtok Hozzá: Uram, ezt nekem még meg kell csinálnom, nincs mese! Felszívom magam, és nekilátok. Nyilván az a sok energia, ami bennem van, fentről jön. Ott a hegyen is, Tőle kapok meg minden szükségeset! Kérdezik: hogy nem félek? Mitől félnék, hiszen az Ő tudta nélkül a hajam szála sem eshet le a földre. Nekem ez óriási erőt ad mindenben. Már gyerekként is így volt, s nem csak azért, mert fizikálisan jó karban voltam, hanem mert ezáltal nem féltem semmitől.
Nemrég volt a Soron az az eset, amikor egy férfi leütött. Akkor is azt kérdezték: Csilla, nem féltél? Miért félnék? Szépen megfogtam a vállát, és elmondtam neki, János, már nem tudok neked italt hozni, mert zárunk. Elmondott mindennek. Én meg szépen folytattam tovább, hogy egyébként az ezerhatszáz forintos tartozásodat, amit egy éve nézegetek, mikor óhajtottad kifizetni. Láttam, hogy lefőtt nála a kávé, és folytattam, hogy nem baj, csak szeretnélek megkérni, ne írattassál föl ezután. Más emberek összerántják a bokájukat, mikor meglátják, hogy János, mit hozhatok… Nem! Ki ő ebben a világban, hogy azt csinál, amit akar? Hát álljunk már meg, ő is csak ugyanolyan ember, mint a többi. Ha senki nem mondja meg neki, hogy János, jó lenne visszavenni, mert ez így nincsen rendben, akkor nem is fog változni. Most aztán üldögélhet és gondolkodhat ott, ahova került. Nem azt mondom, hogy megérte az a két pofon, amit kaptam tőle, és tudom, hogy durvábban is alakulhatott volna a helyzet, ahogy estem, halálosan is beüthettem volna a fejemet, de nem az történt! Mert úgy gondolom, hogy van, AKI miatt ez nem történt meg. És hülyén hangzik, de nagyon szívesen beáldoztam magam, hogy egy ilyen ember kerüljön oda, ahova való. Szóval ennyit a félelemről. Nem, nem félek!
A temperamentumod és az erőd anyukádtól jön? Néha elnézem itt a templomkaptatón, hogy nyolcvan felé járva szinte szalad felfelé…
Valószínűleg anyukámtól, de édesapám is erős, megszakíthatatlan ember volt. A nagyszüleim is ilyenek voltak. Legvalószínűbb, hogy apai ágon a dédnagyanyámra üthettem, akit úgy hívtak ragadványnévvel, hogy Bika Lidi. Generációk alatt tevődött össze, aki én vagyok.
Mi kell a győzelemhez? Mi kell ahhoz, hogy legyőzd a betegséget, a szintkülönbségeket?
Akkor, amikor ott vagyunk a hegyen, és 3800-on van az alaptábor, akkor a pulzusod alapszinten 110-es, és amikor felmész az emeletes ágyra, rögtön felmegy 150-re. Egészen mások a körülmények. Erre mondaná édesapám, hogy édes lányom senki nem tart puskát a fejedhez, hogy ez kötelező! Feszegetem a határaimat? Nem tudom. Azt tudom, hogy én imádom, amikor felérek és belátom az „egész világot”. Másra nem nagyon költök, ez a hobbim.
Egyébként van szponzorod?
Sajnos nincs szponzorom, hanem teljesen magánjellegű ez a történet. Év közben erre rakok félre. Jövőre az Ararát a cél, ami nem mindennapi csoda, nem adatik meg mindenkinek az életben egy bibliai helyszínről körülnézni. Kérdésedhez visszatérve, a győzelemhez is hit kell. Folyamatosan imádkozom, de nem azért, hogy mindenképpen feljussunk. Először is megköszönöm, hogy ott lehetünk, hogy egészségesek vagyunk, és azután kérem, hogy rendben menjen a mászás. Nem azt, hogy érjünk a csúcsra, mert azt majd Ő eldönti, hogy megadja-e, hanem azt, hogy megtartassunk.
Milyen érzés a kaposvári Sor után az Elbruszon járni?
Az elején azt érzed, hogy totál le vagy savasodva, izgulsz és nehéz a lábad, nem fog ez így menni. Aztán ahogy haladunk felfelé, egyre nagyobb erő lesz úrrá rajtam. Nyilván nem az jár közben az agyamban, hogy nekem ez nem fog menni, hanem egész más. Körülnézek, gyönyörködöm, egy csoda az, ami ott van. Néha dudorászni szoktam – ami lehet, hogy a többieket idegesíti, de különösebben nem zavar –, egyházi énekek, AC/DC, LGT, vagy éppen a Micimackó fázik… Nagy a kontraszt! Nincs telefon, sárga csekk, sorban állás a pénztárnál, csak a mérhetetlen csend, nyugalom, és az érintetlen természet! Ahogy a csúcs felé haladunk, már a könnyeimmel küzdök. Leírhatatlan érzés!
Voltatok veszélyhelyzetben?
Az is egy csoda volt. Visszafelé fogytán volt a víz, az élelem, de mégis felmentünk a másik csúcsra és onnét vissza. Megcsináltuk! Ötezer-egynél volt egy kis gubanc, összekaptunk a társammal, mert azt mondta, jöjjünk le lánctalpas ratrakkal. Én meg azt mondtam, hogy nem megyek; úgy gondolom, ha megcsináltuk mind a két csúcs megmászását, akkor én ezt nem rontom el azzal, hogy nem gyalog megyek le. Voltak ellenérvek: hol marad a csapatjáték, és egyébként sincs vizünk és élelmünk! Mire én mondtam, hogy még nem ismerjük egymást, ha én azt mondtam, hogy gyalog fogok innét lemenni, akkor az úgy lesz! Ti menjetek le géppel, én lesétálok. Nyilván a túravezető nem teheti ezt meg, ő azért kapja a fizetését, hogy az utolsó centiméterig velem legyen.
És aztán rendben lejöttetek gyalog?
Lejöttünk gyalog. De hogyan? A túravezető úgy tángálódott, mint aki be van rúgva, annyira rossz állapotban volt. A vízhiány és a kimerültség játszott ebben közre, ugyanis nem számolt a második csúccsal. Na, a lefele út az szüntelen imádkozással telt. Egyfolytában azt mondtam, hogy Uram, ha neki valami baja lesz, akkor egy életen át ennek a terhét viselem magamon, mert az én önfejűségem miatt történik. Nem lett baja, és utána már a fiúk büszkén kezelték a gyalogos lejövetelt, de én abban a másfél órában egy kissé megőszültem.
Bocsánat, de ő egy túravezető, s nem bírta jobban, mint te?
Idén már több alkalommal teljesítette a túrát, de korábban még soha nem mászta meg a két csúcsot egyszerre. A nyeregben döntöttük el, hogy a másikra is megyünk. Ott már nem nagyon volt vizünk, ettük a havat, erősen tűzött a nap. Csakhogy annak a hideg hónak a felmelegítése sokkal több energiát vesz el a szervezettől, mint amennyit ad, ezért nem könnyű.
Egyébként túravezetőt hogyan szereztek?
Ott helyben. Most az Elbrus Tours nevű irodánál fizettünk be, és ők intézték. Annyi, hogy kértünk még egy embert pluszba, hogy ha a csapatból valaki előbb le akar jönni, akkor ne kelljen mindenkinek visszafordulni. S hamarosan így is lett, mert néhány száz méter szintkülönbség után egyik társunk fordult.
Korábban, ha lett volna két túravezetőtök, akkor te meg tudtad volna már csinálni eredményesen ezt a csúcstámadást. Végül is megéri akkor a plusz túravezetőt kifizetni, mintsem gyűjteni ismét ugyanarra a helyszínre.
Úgy érzem bennem ott volt akkor is a szükséges erő, csak plusz túravezető híján 5340-nél vissza kellett fordulni. Néha kérdezik a fiúk, hogy honnét van az energia? Én pedig elmondom, hogy ti, ateisták ezt valószínűleg soha nem fogjátok megérteni, hogy mit jelent az, érezni valakinek a gondviselését magamon. Egy kívülállónak, akinek nem szívügye, hogy félje az Istent, hiába is magyarázom, mert nem érti.
Van az Ararátos célod jövőre, és utána vannak még hegyek, amiket szeretnél megmászni? Amikor kapcsolatba kerültem a hegymászással, hamarosan megtaláltam a célomat is. Egy Reinhold Messner nevű úriember, aki amit csak lehetett rekordokkal teljesített, felállította a Seven Summits nevű kihívást. Ez a hét földrész hét legmagasabb csúcsának megmászása. Azért hét, mert Észak- és Dél- Amerikát külön veszi. Nekem az az álmom, hogy ezt megcsinálom. Van már két magyar, aki teljesítette, Németh Alexandra elsőként, és dr. Neszmélyi Emil másodikként.
Akkor az ötezer méteres magasságok, azaz Afrika és Európa már kipipálva!
Már csak öt van! Viszont ez nagyon sok pénz. A felszerelésem nagyjából megvan, de elutazni, ott finanszírozni mindent, az nagyon drága. Milliókkal kell számolni. De bárki azt mondaná, hogy itt van tizenötmillió forint, egyből rávágnám, hogy oké, irány az Everest! Már csak azért is az Everest, mert ötvenhárom éves vagyok, így nem hagyhatom a végére a legnehezebbet, a 8848 méter magas hegyet.
Az Everest már brutálabb lesz, ugye?
Minél magasabban vagyunk, annál kritikusabbak a körülmények. Az oxigénhiány és a nyomáscsökkenés ödémával jár, vagy vannak még komoly betegségek, amik bármikor az ember halálát okozhatják. Olyanok, amikről esetleg eddig nem is volt tudomásod, de ott aztán mindenki megmérettetik! De beszélhetünk gleccserszakadékokról, lavinákról, viharokról, amik pillanatok alatt változtatnak meg minden addigi körülményt. Vagy ott van nyolcezer méter felett a halálzóna, ami nem az ott pihenő közel háromszáz holttestről kapta a nevét, hanem hogy ott a szervezeted már minden percben haldoklik, függetlenül attól, hogy relatíve jól érzed magad vagy sem. Ha nem jutsz le huszonnégy órán belül, akkor nagy a baj. Ezért van az, hogy ha 14 órakor még nem vagy a csúcson, akkor bárhol tartasz, fordulj vissza, különben nem lesz időd visszaérni. Na, oda nem elég felkészültség, hogy napi tizenhat órát dolgozom vendéglátásban! Nem tudom, mindez mikor adatik meg, de nagyon szeretném kipróbálni.
A magas összegek általánosan jellemzőek a legmagasabb hegyek esetében?
Amikor a Kilimandzsárót másztuk meg, akkor csak azért fizettem háromszázezer forintot, hogy a nemzeti park területére beléphessek. Egy pillanatig sem sajnáltam, mert azok az emberek ebből élnek. Bízom benne, hogy nem megy el kézen-közön a pénz. Az is egy csodával felérő lecke és tapasztalat volt nekem ott Afrikában, ahogy a hordárokat megismertem. Én magam akartam vinni a saját csomagomat, és csak annyit mondtak, hogy ne vegyem el a munkájukat. Természetesen, akkor tessék, vidd! Azok az emberek mire mi felértünk egy-egy állomásra, némelyikük strandpapucsban, de már fent voltak a mi negyven-ötven kilós csomagjainkkal, és a felállított sátor előtt alázattal meghajolva álltak. És úgy tudtak örülni néhány dollárnak! Szinte az összes pénzemet nekik adtam, de nem is volt hiányom melegvízben.
A Kilimandzsáróhoz hasonló volt az Elbrusz?
Nem, az Elbrusz más volt. A Kilimandzsárón gyakorlatilag elindultunk a forró égövből, és öt napos túra keretében szerpentinszerűen mentünk felfelé, s közben változtak az égövek. Bizonyos szinteken vannak állomások, ahol sátorokban alszunk, és négyezer-hatszázról indult a csúcstámadás. Az Elbruszon viszont az alapszállásról megyünk felfele sílifttel háromezer-nyolcszázra. Saját magunk vittük a zsákunkat, ott nincsenek hordárok. Itt a túravezető személye jelentős, aki megmutatja, merre menjél a hegyen ahhoz, hogy ne essél bele egy szakadékba, illetve adott ponton eldönti, hogy mehetünk tovább, vagy nem mehetünk. Tehát nincs két egyforma hely. Az Everesten pedig a serpák melletted vannak, a szerepük a csúcstámadásnál még jelentősebbé válik.
Akkor a serpák valójában győztes Everest mászók. Miért nem őket ünnepeljük?
Hát ez az! Vannak nagyon híresek, akik húsznál is többször megmászták már az Everestet, tehát sokkal nagyobb teljesítményt nyújtottak. De azt is figyelembe kell venni, hogy azok az emberek ott élnek, nekik úgy alakult ki az érhálózat a testükben, hogy erre vannak felvértezve, ahogy az afrikaiak jobban bírják az ötven fokot, mint a skandinávok. Egyébként, amikor van egy győztes csúcstámadás, akkor a serpák nevét is megemlítik. Kissé zárójelben ugyan, de számon tartják.
A mászás során mi mérettetik meg benned?
A szervezetem, a lelki erőm, a kitartásom. A mászás után, amikor leültem, egyből az volt az első, hogy Uram! Szóval hálát adtam. Nyilván nagyon jó érzés, hogy ennyi idősen, nőként, jóval fiatalabbakkal meg tudtam ezt az eredményt csinálni. Végiggondoltam az egész utat: akkora erő és energia összpontosult bennem végig, hogy még izomlázam se nagyon volt. Ez úgy megmérettetés, hogy kiderül, alkalmas vagyok erre. Főleg a két évvel korábbi sikertelen csúcstámadás után, amikor itthon kaptam az ívet, hogy ne gondold azt, hogy oda csak úgy elmész, aztán majd minden sikerül neked. Én akkor is tudtam, hogy elsősorban nem rajtam múlt.
Annak ellenére, hogy nem haragudtál azokra, akik miatt akkor nem sikerült a csúcstámadás, azért valamiféle engesztelődésen keresztül kellett menned?
Képzeld el, hogy a Kazbeken hasmenésem volt, és nem vittem megfelelő tablettát. Miért nem? Itthon mondtam is még, hogy be kell mennem a gyógyszertárba, de elfelejtettem. Majd a repülőtéren! Szerinted? Ott sem mentem be. Hiába volt nálam lémegkötő por, nem lett jobb. Felfelé menet végig satufékben volt a fenekem, és száz méterrel a csúcs előtt nem bírtam már tovább. Ráadásul olyan hó volt, ami kifutott a lábunk alól, szinte egy helyben topogtunk. S akkor ott utolsó pillanatban a lányom jutott eszembe, aki nagyon sírt, amikor elmentünk, és azt mondta, hogy „anya, ugye visszajössz”; hát mit csinálnék ott szerinted, nyitok egy vendéglátóhelyet – nyilván elpoénkodtam. Tudtam én, hogy mire érti! Na, és ott száz méterrel a csúcs előtt azt mondtam, hogy nem megy tovább. És az a két fiú, aki miatt visszafordultunk az Elbruszon, azt mondta, hogy jó, Csilla, mi megyünk veled vissza. Pedig szerintem bennük még volt annyi, hogy feljutottak volna a csúcsra. A túravezető szerint örültek neki, hogy visszafordulhattak. Szerintem nem. Ha én nem fordulok vissza, ők sem. Itt, a Kazbeken elszégyelltem magam.
Én nem haragudtam rájuk az Elbruszon, csak ott kijött belőlem nagy sírással a csalódottság. De a jó Isten a Kazbeken megtanított rá, hogy vegyek vissza az agarakkal egy kicsit, mert velem is bármikor előfordulhat, hogy miattam kell visszafordulni, és pont az a két ember jött vissza velem. Slusszpoén: lefelé Robi megtalálta azt a tablettát, amit végig keresett nekem felfele; bevettem, és mint akit kicseréltek, szinte szaladtam a szállásig. Szóval ez tényleg Isten főre koppintása volt. Nem megbocsátáson, hanem szégyenkezésen mentem keresztül, hogy belássam, én is sebezhető vagyok.
Csapatsport a hegymászás, de azért van benne valamiféle versengés is?
Nem versenysport, maximum önmagunk legyőzése jelenik meg benne. Jó, megjelent most egy ilyen oldal, hogy Magyarok 5000 méter feletti csúcsokon, és oda büszkeség felkerülni. Itt le is írták, hogy 2016 óta nem volt a magyar mászók között olyan, aki azt a teljesítményt hozta, hogy az Elbrusz nyugati és keleti ormára is feljutott volna ugyanazon a napon. Nyilván ez egy jóleső érzés, hogy mi megcsináltuk 2021-ben, de nem verseny.
Milyen karakterű emberekkel mászol?
Akivel ezt a teljesítményt megcsináltuk az Elbruszon, dr. Tímár András, ő ügyvéd. Nagyon racionális, mindent előre kiszámol, megtervez. Én indulás előtti este pakoltam össze, itthon hagytam a kulacsomat, és igaza volt, amikor szóvá tette, hogy ezt így nem lehet. Igen, ezt egy kicsit komolyabban kell venni. Aztán ott van az építési vállalkozó, Antal Tamás, aki nagyon jó szívű és a leginkább jártas ebben, mert rengeteg csúcson volt már. S látod mégis kiállt százötven méter után, mert kezdődő tüdőgyulladása volt. Aztán a Kazbeken volt még velünk egy hölgy, aki ultramaratonista és helikopteres mentőorvos, meg egy étterem-tulajdonos srác, és egy tanár is, szóval elég színes a felhozatal.
Ők a hegycsúcsok alatt, azaz a civil életben a barátaid?
Csak a mászás hoz össze bennünket, nem találkozunk máskor. Mindenkinek megvan a saját dolga, legfeljebb itthoni hegyi túrákra jövünk össze. Annyi van még, hogy Andrásnak én csináltam az esküvői tortáját.
A torta volt előbb, vagy a mászás a hobbijaid közül?
A torta egy évvel megelőzte a mászást. A cukrászkodás úgy jött, hogy Bálint fiam érettségi után nem ment egyetemre. Miért nem? Talán miattam, mert mondtam neki, hogy ha van konkrét elképzelése, akkor nagyon szívesen támogatom, de egyedül dotálom ezt a fajta dolgot szülőként, így a felsőoktatási vakaródzást, ami alatt majd eldönti még, hogy mit szeretne, azt nem. Akkor ő elment szakácsnak, és három hónap után, amikor hajlandó volt arról beszélni, hogy mi van az iskolában, mert amúgy ott soha nem történik semmi, szóval akkor kiderült, hogy cukrászok is vannak. S rákövetkező héten már benn ültem az iskolapadban. Egyébként azért gondolkodtam a cukrászkodáson, mert fiatalként, amikor bementem egy vendéglátóhelyre és megláttam a kivénhedt pincéreket és pultosokat, azt nagyon gáznak éreztem. Nemcsak az öltözékük miatt, hanem a stílusuk és habitusuk miatt is. Én nem szeretnék csalódást okozni ezen a téren.
Szerintem a te esetedben nem ez az élményük a fiataloknak.
Valóban, a visszajelzés nem ez, mert én nagyon jól egy húron tudok pendülni mindenkivel, mégis úgy gondolom, hogy a helyet már lassan át kell adni az ifjúságnak. Ezért többnyire délelőtt vagyok. A Covid óta azonban nincs ember, ezért sokszor dolgozom éjszaka is. Tényleg menekülő útvonalnak szántam a cukrászkodást, mivel azt lehet a színfalak mögött is jól csinálni, és nem kell ott állni a kirakatban. Egyfajta önmegvalósítás és kibontakozás a mászás és a cukrászkodás is. Most például cukorvirágokat gyártok Mátéék esküvőjére (szerk. megj. unokaöccse), amiről pár éve nem is gondoltam, hogy ennyire megy nekem. Gyerekkoromban is bátran fogtam bele ilyen dolgokba. Nem az, hogy szegények voltunk, de más világ volt, ezért ha olyan ruhát szerettem volna, mint a divatlapokban, akkor meg kellett tanulnom varrni. Amit beveszek a fejembe, azt általában végre szoktam hajtani. Nagyon ritka dolog az, amire azt mondom, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Van egy belső tűz bennem a hitem miatt, hogy nincs lehetetlen a számomra.
Van olyan dolog, amit viszel magaddal, ha útra kelsz?
Nincs szertartásom. Egy zászlót elvittem, de a csúcson nem vettem elő, mert ahhoz, hogy előkotorjam, le kell venni a kesztyűmet, és fázott volna a kezem. András meg amúgy is elővette, így azzal fotózkodtunk. András a gyerekeinek egy-egy plüssét hozza, a csúcson kiteszi őket, lefotózza, neki ez olyan érzés, hogy vele vannak a gyerekei. Nekem itt van Ő belül! Mit vigyek? Hozni is csak egy követ hozok fentről, vagy egy hűtőmágnest azért, hogy ránézve eszembe jusson, hogy jártam ott, és hála érte. A srácok szépen be szoktak vásárolni. Lehet azért, mert fiatalabbak. Én már kinőttem abból, hogy össze-vissza vásárolgassak olyan holmit, ami pillanatnyilag jónak tűnik, de úgyis csak egy kacattal több.
A gyermekeid vágynak veled együtt mászni?
Voltunk velük a Dolomitokban, itt-ott, és nagyon tetszett nekik, de az egészen más kétezer-ötszáz méteren, ahol nincsenek extra veszélyeknek kitéve. Illetve azért ennek van anyagi vonzata, amit elő kell teremteni. Egyébként Lilla inkább félt, Bálint pedig nem az a szószátyár, hiszen ismered, nem az a típusú srác, aki az érzéseit vagy pillanatnyi mondandóját kimondaná, ő annyival nyugtázta, hogy hajrá anya, ügyes vagy!
Édesanyád hogyan szemléli a hegymászásodat?
„Mér’ nem jött a hegyre velem DOLGOZNI?” – ennyi!
Végül is tényleg van Mérőben hegy, igaz csak domb, de ott legalább hasznosan telik az idő…
Igen, ő úgy gondolja, hogy azt az energiát, amit a hegycsúcsok megmászására fordítok, oda is fektethetném, mondjuk egy krumpliszedésbe. Nyilván nem beszél bele az életembe, mert ebből már kinőttünk. Volt idő, amikor igen, de szerintem ő is rájött, hogy annyira rövid az élet, hogy nem éri meg az állandó ostromlás. Meg szerintem belátta, hogy felesleges is. Gyerekkoromban is tudtam, mi az a dolog, nyolcévesen kimostam tárcsás mosógéppel, mire ő hazajött, de amit én akartam, azt akkor is véghez vittem.
2015-ös betegséged hatására nagy döntést hoztál, ami a hegymászást eredményezte. Korábbi évtizedekben is volt olyan dolog, ami jelentős változást hozott?
Egy dolog van, amire nagyon sokszor visszaemlékezem. Nem törésnek nevezném, de változást hozott. Rengeteg időt töltöttem a nagyszüleimnél, többek közt azért, mert nekik volt fürdőszobájuk, otthon a bakterházban meg nem, és tizenévesen az ember már jobban odafigyel a higiéniára. Amikor 1988-ban meghalt nagyapám, akkor ezt nagymama nagyon nehezen viselte. Rettenetesen sajnálom, hogy akkor nem töltöttem vele több időt, mert úgy érzem nem tudtam eléggé honorálni azt, amit tőlük kaptam. Jelenleg 3-4 olyan korosabb ember is van, akiknek gondját viselem. Ez egy olyan mérföldkő, amit a jó Isten azért adott, hogy most gondoskodjak az idős emberekről.
Nem világhírnév még, amit a mászás kapcsán szereztél, de azért már az interneten kering rólad híradás. Milyenek a tapasztalataid?
Gratulálnak persze, de ami érdekes, hogy többen rácsodálkoztak, hogy „ennyire vallásos vagy”, illetve hangot adtak annak, hogy „nem így ismerünk, hogy Mindenhatóról beszélsz”! S mondtam, gyerekek, az, hogy nem állt módomban erről nyilvánosan beszélni, vagy ahogy én kijelentettem ezt a hétköznapokban, azt ti nem olvastátok ki a sorok közül, attól ez még bennem volt és van, és végigkíséri az életemet. Nem szégyellem a hitemet, ha kérdeznek róla. Ahogy a mászótársaimnak is elmondom, hogy a hit bármiben rettentő erőt tud adni. Adott esetben a hegymászásban. Tudom, hogy velem van, és minden rendben lesz. Ha nem, akkor meg (csettint egyet, és folytatja) ennek így kellett történni!
Vagy így, vagy úgy. Vagy-vagy. Ehhez kapcsolódva: játszanál velem egy villám-választásost?
Persze!
Napszemcsi vagy síruha? Napszemcsi.
Egyes vagy ötszáztizenkettes? 512.
Fel vagy le? Fel.
Lépés vagy futás? Lépés.
Egyéni feladat vagy csapatmunka? Egyéni feladat.
Epres vagy málnás? Málnás.
József vagy Mózes? József.
Tél vagy ősz? Tél.
Előre tudás vagy váratlanság? Váratlanság.
Fény vagy illat? Fény.
Távcső vagy iránytű? Iránytű.
Köszönöm a válaszokat, és kívánom, hogy legyen eredményes minden csúcstámadásod!