Már írtam a szégyenről, talán többször is. Visszatérő elemek vannak benne. Szégyellem, és mond valamilyen közösséget, szimbólumot. A közösség valamely tagja tesz valamit, ami felháborítja őt és a társadalomban is okoz feszültséget. De leginkább felháborítónak azt tartja, hogy a közösség többi tagja nem neki tetszően reagál az általa elítélt cselekedetre.
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy szégyellem a kokárdát, mert Orbán Viktor azt mondta, hogy aki magyar az viseli. Ne mondja meg, hogy mit hordjak.
Szintén ismerős mondta, hogy szégyellem az egyházat, amikor Iványi Gábor lelkész valamelyik metodista ágban összeütközött a hatalommal, és a történelmi egyházak nem tüntettek mellette. Nem akar többé Isten közösségének a tagja lenni. Vagy keres másik közösséget.
Szégyellem, hogy református vagyok, mondta más, mert Balog Zoltán micsoda szerepet játszott a kegyelmi ügyben. Ugyanezzel a lendülettel elhagyta az istentiszteletet is.
Arra gondolok, hogy ilyenkor vajon mit gondol a többi magyarról, egyháztagról, reformátusról. Azokról, akik teszik tisztességgel a dolgukat, dolgoznak, akiknek nincs szava, szócsöve. Őket is szégyelli. Kinek akar tetszeni ezzel a szégyen vallomással. Biztosan vannak olyan barátai, akiknél elvárás az újabb szégyenkezés. Van egy mondás: „Egy fa kidől, messze hangzik, Nő az erdő, ki hallja?” Egyről megítélni mindent, elég merész. Nem intelligens, nem is emberséges.
„Ha az Egyház által ért sérelem miatt elveszíted a hited Istenben, akkor a hited emberekben volt, és nem Istenben.” A. W. Tozer
„És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa…” /részlet Tóth Árpád: Tetemrehívás/
Tóth Árpád féle szégyenlősséget ajánlanám azoknak, akik mindig csak a saját identitásukban találják meg a szégyellni valót. Mert van itt bőven, amiért perzselődnie kell a lelkünknek.
„Az Isten nélkül beállított életet, bármilyen szép szavakkal kendőzzék is, nem lehet kibírni. Isten kisemmizése a világból az ember világának a megsemmisülését jelenti.” /Márton Áron/
Lassan úgy élünk, mint Noé idejében az emberek. Az emberi gonoszság elhatalmasodott, az ember szívének szándéka és gondolata gonosz. A szép elvek csak díszítésnek vannak, és terelésnek. Ez egy összekavarodott, felbolydult világ. A családok, kapcsolatok széttörése napi rutin. A nők és férfiak szexuális tárgyként való használata már csak egy csuklómozdulat. A háborúban a másik katona megölése túl csúnyán hangzik, ezért a semlegesítés szót használják rá. Civilekre vadásznak pénzért. Ugyanúgy azokra a gyermekekre, akik még az anyaméhben vannak, de már nincs jövőjük, mert hivatalosan abortusznak nevezve semlegesítik őket, a legtöbb esetben lelkiismeret-furdalás nélkül. A hitükért embereket mészárolnak le, mert embercsoportokat dehumanizálnak. És ha egyszer már valaki elvesztette az ember státuszt, akkor a halála sem számít. Charlie Kirk halála láttán örömtáncot lejtettek emberek és örvendeztek. Hihetetlen erők, érdekek mozgatják a tőkét, profitot, rendezik be a világ színpadát a maguk hasznára és újabb véráldozatra Moloknak, akit a gyerekek vérével lehet csak kiengesztelni az ókori hiedelmek szerint. Volna mit bőven sorolni azokból a visszásságokból, amely szembe megy józan paraszti ész szerint is az emberi élettel, hát még Isten törvénye szerint.
Van mit szégyellni. Van mit megvallani. Eresszük el az omnipotencia vágyálmát és mondjuk ki, hogy az egyedüli Omnipotenst, Mindenhatót sikeresen kizártuk az életünk szinte minden területéről.
Ha nem érezzük jól magunkat ebben a társadalmi környezetben, és egyáltalán a megváltozó éghajlati környezetben az nem véletlenül van. Ez most nem embernek való vidék. Nincs is mentségünk ebben.
A 25. Zsoltár lelkületével állhatunk a Mindenható elé: 3 Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!
Tóth Árpád:
Tetemrehívás
Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szivem –
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.
Fejénél roppant arany lángok,
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.
Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.
Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.
És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hirnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.
Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.
Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
S én fölemelem arcomat,
És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa…
1926
