Puha volt nagyanyám tollpaplana, és könnyű, mint a sóhaj. Rajta a kerti teregetőn száradt, damaszt ágyruha napsugár illatba burkolta az álmaimat. Az éjjeli lámpa fénye sárgásra színezte a váróterem méretű szobát, miközben a Gecsemáné kertben imádkozó Jézus a kezében tartotta a fájdalom keserű poharát, a fejem feletti, hatalmas festményen. Vártam. Hogy elpakoljon a konyhában, bezárja a házat, bejöjjön a szobába, és végre odabújhassak mellé.
– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy – kezdte. Én meg mondtam tovább. – Meglásd, pap leszel! – arrafelé papnak mondták akkoriban a reformátusok is. Református pap.
– De hát lány vagyok.
– Az mindegy. Aludjunk!
Nagyanyám szerint nem problémák voltak, hanem feladatok, és nem hibák, hanem tanulságos esetek. Két fiút nevelt fel özvegyen, aztán két fiú unokát őrizgetett nyaranta, meg engem. Nem volt különbség köztünk, amikor a kukoricát hordtuk fel a padlásra, jutott zsák mindegyikünknek. De a szabadságot, a jogokat és a pénzt is egyformán mérte.
Amikor apámnak bejelentettem, hogy teológiára akarok menni, bevetett minden apai erőt, hogy eltántorítson. Féltett. Nagyapámnak, éjjelente, miközben a bőrkabátosok autója előtt kellett futnia a temetőben, töltött fegyverrel a kezükben azt ordították, hogy “Tagadd meg az Istent, kulák!” Most nem térek ki a nagyapámra. Elég annyi, hogy ezeket a futásokat nem sokáig bírta a szíve, apám pedig nem akart engem is ilyen futásban látni.
Persze teológiára mentem. Mondhatnám, jól hangzana, hogy hiszen megmondta nagyanyám, de nem mondom. Talán ráérzett. Talán ezt következtette ki egyszer, ahogy olvasta a Bibliát. Vagy csak úgy mondta, ahogy annyi mindent mond az ember. Nem tudhatom. De az egészen bizonyos, hogy ott, az imádkozó Jézus embernagyságú képe alatt, ahogy elmondtuk együtt minden este az Úrtól tanult imádság szavait, nem csak a sóhajkönnyű tollpaplan borított be.
Nagyanyám egyébként nem volt szenteskedő asszony. Szerette a bálokat, szeretett táncolni, jókat enni, és olyan jóízűen tudott nevetni, hogy a legügyetlenebb vicc is kiválónak tűnt, ha ő hallgatta. Az, hogy vasárnaponként templomba mentünk, ugyanúgy természetes része volt a hetünknek, mint az esténként elmondott imádság. Természetes volt, hogy nem csak annyi a világ, amit látok, hanem van valami hatalmas, láthatatlan része is, ahova például a dédi ment, meg ahol a nagypapa is van, akit én nem ismerhettem. Így mondták. Mint azt is, hogy Isten hozott, meg Isten áldjon, meg Isten éltessen. Természetes volt, hogy beszélek Istenhez, aki mindannyiunk apukája és a mennyben lakik. A világnak azon a részén, amit a szemünkkel nem látunk. És a Mamával, mert így hívtuk nagyanyánkat, esténként együtt mondjuk neki, hogy „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy …”
Nem tudhatod, és nem tudhatom én se, mert ésszel felfoghatatlan, hogy milyen hatalmas erőt adsz át, milyen csodálatos útra mutatsz rá, és milyen be nem záruló kapunak nyitod szélesre a szárnyait, amikor beleviszed valaki életébe, hogy azt tudja mondani: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy …” Amikor becsatornázod őt a legnagyobb hatalomhoz, a legtökéletesebb szeretethez! A forráshoz, ahonnan származik! Adhatsz-e vajon ennél többet?
És nem tudhatod azt se, hogy mit vonsz meg tőle, amikor ezt nem adod meg neki.
Sokan kérdezték már, hogy miért lettem pap. A családból senki se lett az, én se vagyok valami papos. Lehettem volna más is. Énekes, fizika tanár vagy üzletasszony. De pap? – Mit is mondhatnék? Hogy mert már nagyanyám is megmondta? Ez kicsit vicces válasz lenne. Vagy, hogy mert Isten elhívott? Ez, mondjuk, igaz. De leginkább azt mondanám, ha most megkérdezne valaki, hogy azért, mert a legtöbbet szeretném adni neked. Azt, hogy teljesen természetes legyen számodra, hogy beszélsz a mennyei apukádhoz. Azt, hogy úgy ébredj fel reggelente, hogy tudod, hogy az ő gyereke vagy. És azt, hogy úgy élj, hogy tudod, hogy örökké élsz!
Hogy kell-e neked, hogy elfogadod-e, hogy élsz-e vele, azt nem tudhatom. De akkor is.
