Site icon Meg van írva

„Nem tudjuk, hogy milyen formában, de az öröklétben is együtt.”

Simon Csaba tengerészkapitány és felesége, Simonné dr. Pallós Piroska ny. egyetemi docens otthonában beszélgettünk advent idején hitről, kutatásról, millenniumi féregről, tengeri helyzetszámításról, thaiföldi kínai keresztyén mezőgazdászról, Csépánokról, anatóliai tapasztalatokról, Betlehemről, örökéletről. Nem szokványos otthon az övék, inkább személyiségükből fakadóan a derű háza és egyben életük visszafogott múzeuma, a szó legmélyebb értelmében. Értékek, szépségek és eredeti dolgok a világ számos pontjáról, megannyi egyéni és közös emlék, pont ahogy az életüket is hol együtt, hol külön élték. No, nem csapodárság okán, hanem a tengerészhivatás miatt. Nyugdíjas napjaikat örömmel és mozgalmasan élik, számukra nem megpróbáltatás együtt lenni, hanem nagyra értékelt kiváltság, hiszen számtalan családi- és nagyünnepet töltöttek külön a korábbi évtizedekben.

Ha élhetek a gyanúperrel, akkor azt feltételezem, hogy nektek nem voltak mindig közös nagyünnepeitek.

Simon Csaba: Valóban, nagyon-nagyon sok ünnepet külön töltöttünk. Sokszor úgy, hogy én a trópusi nagy melegben hajózva fehér karácsonyt nem élhettem meg. Piroska sajnos sokat volt idehaza egyedül a gyerekekkel nélkülem, mert én esetleg csak kikötői látogatásra jöttem haza.

Hol ismerkedett meg a hetvenes években egy tengerész és egy tanár?

Simonné dr. Pallós Piroska: Ez egy nagyon vicces, szinte már filmbe illő jelenet. Csaba jákói, és az én Édesanyám testvére Jákóban lakott. Én mint nyelvszakos mentem ki tanulni Szovjetunióba, és elmentem a nagynénémhez elköszönni. Emlékszem, hogy a fél hetes vonattal jöttem vissza Jákóból. Megállt a vonat, Csaba szállt le – Gyékényesről jött haza az Édesapjával –, én szálltam volna föl, ő rám nézett, és azt mondta az Édesapjának, hogy „Édesapám, én most visszaszállok”. Ez negyvenhét éve történt, és azóta együtt „vonatozunk”.

Csaba: Piroska rögtön elment félévre, és mire visszajött, én már katona voltam. Egy eltávozáskor Kaposváron a Donnerban, a Géza utcában sétáltunk, és megkértem a kezét. Nem sok volt addig a közös együttlétünk, de azt hiszem, rácáfolt ez a negyvenhét év. Jól tettem akkor januárban, hogy egy donneri csatorna partján megkértem a kezét.

Piroska: Júniusban pedig összeházasodtunk. Én akkor fejeztem be a harmadévet a főiskolán, Csaba már elvégezte a tengerésztiszti iskolát, sorkatonai szolgálatát töltötte. Leszerelés után egy hónap múlva behajózott, és a gyermekek születésekor sem volt idehaza. 1976-ban megszültem első fiunkat, Csabát, majd 1978-ban a második fiunkat, Pétert.

Csaba: Ez sajnos a szakmámmal járt. Amikor Csaba született, akkor Irakban voltam, amikor pedig Péter született, Malajziánál hajóztam. Az iraki ráadásul titkos küldetés volt, mert az Iránnal hadban álló Szaddám Huszeinnek vittünk hadianyagot, és nem volt szabad kapcsolatot tartani az itthoniakkal sem levélben, sem rádiótelefonon. Kirakodtuk a szállítmányt Bászrában, ami felett a Tigris és az Eufrátesz összefolyása van, és onnét már a közös összefolyáson, a Shatt al-Arab folyón hajóztunk lefelé. A révkalauz irányításával én kormányoztam le a hajót, és nagyon nyugtalan voltam, mert nem volt hír a családom felől. Amikor szólt az elsőtisztünk, hogy fel vagyunk szabadítva, már lehet táviratozni, alighogy elküldtem Piroskának a táviratot, már érkezett is Édesapám távirata, hogy „Fiad született”. Szóval nekem Csaba a Shatt al-Arabon született, Péter pedig Kuantanban, ami egy maláj kikötő. Az nem volt titkos küldetés, tudtam kapcsolatot tartani, és minden elő is volt készítve a hajón Péter fiam születésének megünneplésére.

Piroska, te hogyan élted meg ezt a különös feleség és anya szerepet?

Piroska: Kettős dolog ez. Egyik oldalon nehezen, mert minden rám hárult – akár lakásvásárlás, később házépítés, de én voltam a fiaink apja is, ha kellett; a másik oldalon örömmel, mert a távolság ellenére támogattuk egymást. Haza tudtam volna sírni, de akkor egy boldogtalan emberrel éltem volna nap-nap után, s végigkínlódtuk volna csak ezt az életet. A távolság ellenére összhang volt az életünkben: volt, amikor ő lépett visszább, és az én szakmai utam haladt előrébb, s volt, amikor én léptem visszább, és az ő szakmai karrierje ment előrébb. Így végeztem el az ELTÉ-t, így doktoráltam; ő pedig így csinálta meg a másodosztályú kapitányit és a hosszújáratú tengerészkapitányi vizsgákat. Kedvenc közös fotónk Marmarisban készült, s talán ez jellemzi legjobban az életünket: előre, hátra, előre, hátra – attól függ, kinek az életében jött elő olyan lehetőség, amit a másik hátulról segített és támogatott. Olyan bizalom van közöttünk, ami soha nem rendült meg. S máig úgy fogadtuk és fogadjuk el egymást, amilyenek vagyunk. Ezért is tudunk jókat nevetni.

Csaba, a magyarországi évek alatt, amikor kicsik voltak a gyermekeitek, vágytál vissza a tengerre?

Csaba: Én tudtam, hogy visszamegyek, és nem maradok a megyei hajózásfelügyeletnél. Öt évet nőttek a gyerekek, iskolába jártak már, és Piroska nem mondott ellent, pedig akkor még hat, nyolc, kilenc hónapra mentem el. Amikor a ranglétrán már feljebb voltam, akkor a távollétem négy, három hónapra redukálódott. A hajózásfelügyelettől visszamentem a MAHART-hoz, egyetlen behajózást csináltam a Kapos tengerjáróval, s utána rögtön elszegődtem külföldi gazdákhoz, mert nyitottá vált a világ. Hét évig dolgoztam egy olasz társaságnál, majd egy kínai tulajdonosnál, s végül tizenhét évet egy angol társaságnál. Amikor az olasznál dolgoztam, akkor sokat jöttek velem a gyerekek és Piroska. De volt olyan is, hogy elköszöntem tőlük Antwerpenben, aztán két hétre rá vártak rám Civitavecchián.

Piroska: Ez az időszak gazdagító volt, mert nagyon korán elkezdték megismerni a világot a gyerekek, és valószínűleg ezért van bennük nyitottság.

A magyar hajózástól tudatosan vagy kalandvágyból váltál meg?

Csaba: Nem vártam meg, hogy kimenjen alólam a magyar hajózás. Tudtam, hogy hajózni akarok továbbra is, és ezért mentem külföldre. Mindig úgy léptem, hogy hajózni tudjak, például az angol vállalat egyre nagyobb hajókat vett, amikre az én másodosztályú tengerészkapitányi végzettségem már nem volt elég, ezért végeztem el a Gdyniai Tengerészeti Egyetemen a hosszújáratú tengerészkapitányi képzést. Így parancsnok maradhattam.

Jákó nem egy kikötőváros, te mégis tengerészkapitány lettél. Miként történt ez?

Csaba: Testvérbátyám tengerész volt. Annak pedig az az előzménye, hogy az 1920-as években a jákói Hangya Szövetkezet boltjának, ami a református egyház épületében működött, volt egy tengert járt hajószakács boltosa. Nagyapám állítólag a boltban hallgatta a tengert járt szakács nagyotmondásait, és továbbadta a hallott meséket. Ezek hatására a bátyám elment tengerésznek. Amikor a bátyám 1958-ban az első hajóútjáról visszajött Csepelre a Tisza nevű Duna-tengerjáró hajóval, miután megjárta Isztambult, Bejrútot, Haifát és Alexandriát, a rakparton ott álltam hétévesen a szüleim kezét fogva. Lenyűgöző volt a „hatalmas tengerjáró”, és ott eldöntöttem, hogy tengerész leszek. Az lettem, és most már tudom, hogy mi tengerészek jól tudunk mesélni, és nem nagyot mondunk, hanem inkább néha még kevesebbet, mint ami valójában történik a tengeren. Akár egy vesztegzár, akár egy kalóztámadás kapcsán.

Kiskorodtól kezdve tudtad te is, Piroska, hogy mi leszel, ha nagy leszel?

Piroska: Én tanító szerettem volna lenni. Magát a szót is nagyon szeretem: t a n í t ó. Először arról ábrándoztam, hogy kisiskolásokat tanítok majd. Fiatalon még nem volt merszem messzire menni, ezért Pécsen végeztem történelem-orosz szakon. Érdekes módon orosz nyelvet idehaza soha nem tanítottam, csak Törökországban. Amikor a gyerekeink már megvoltak, és Kaposváron laktunk, Csaba pedig hajózott a világban, akkor elmentem a múzeumba dolgozni. Hat év alatt rengeteget olvastam és rengeteg ismeretet gyűjtöttem. Volt lehetőségem önképzésre, és ez idő alatt végeztem el az egyetemet. Utána pedig, amikor a főiskolákon bevezették a magyar történelem tanítását, akkor megpályáztam a tanítóképzőn az állást, és így kerültem a kaposvári felsőoktatásba. 1990-ben doktoráltam Somogy vármegye nemzetiségi oktatáspolitikájából, és készültem a folytatásra. Aztán eltörölték azt a fajta doktori rendszert, és az elért eredményem semmivé lett. Helyette elindult a PhD képzés, és Polányi Imre motiválására elkezdtem azt. Ő volt a témavezetőm, de közben meghalt, s nekem az kedvem szegte. Férjem időről-időre noszogatott, hogy ne hagyjam kárba menni, amit már megcsináltam, s végül újra belevágtam. Csaba javaslatára a fiumei Tengerészeti Akadémiával kezdtem foglalkozni. Beültünk az autóba, lementünk Fiuméba, becsöngettünk a levéltárba. Mondták, hogy menjünk vissza másnap, mert akkor lesz magyar levéltáros. Másnap Dolinar Erzsébet levéltárossal találkoztunk. Terveim hallattán azt mondta, hogy a Tengerészeti Akadémia anyaga kicsi egy doktori dolgozathoz, kutassam inkább a fiumei magyar iskolák történetét. Így jutottam el ismét egy kisebbségi témához, amihez elengedhetetlen volt az olasz és a horvát nyelv ismerete. Ennek a történetnek igazán a folytatása csodálatos, tudniillik megjelentek a fiatal kutatók, akik azóta is foglalkoznak Fiume magyar múltjával. És kaptam egy csodálatos barátot. Most már 21 éves a barátságunk Erzsébettel, vagy ahogy mi hívjuk, Ellyvel.

Csaba: S amikor 2004-ben doktorrá avatták Piroskát, akkor én éppen hajóztam be a Gibraltári-szoroson.

Nem is gondoltam, hogy te itthon voltál egy ilyen jeles alkalomkor, Csaba! Csak egy doktori avatás volt, és tulajdonképpen mi az a tengerjáráshoz képest! Nem volt köztetek ebből feszültség?

Piroska: Elfogadtuk egymás pályáját, és nem engedtük meg, hogy ez éket verjen közénk, vagy összekuszáljon minket. A fiainkkal mentem el a doktorrá avatásomra.

Csaba: Mint ahogy az sem jelentett közöttünk problémát, hogy Piroska katolikus, én pedig református vagyok. Fiainkat reformátusnak kereszteltettük, konfirmáltak is. Volt, amikor én mentem el vele misére, s volt, amikor ő kísért el istentiszteletre. Aztán most már nem járunk katolikus templomba, hanem Piroska jár hozzánk. Nekem a szüleim is vegyes vallásúak voltak, de soha nem volt ebből probléma közöttük. Édesanyám volt a református, édesapám a katolikus, de végül barátja, Paizs József református lelkipásztor temette.

Kalandokkal és kihívásokkal teli életetek során éreztétek Isten vezetését, és tapasztaltátok az Ő gondviselését?

Csaba: Mindig éreztük, hogy bennünket segít. A munkámban, itthoni problémában, gyereknevelésben. A döntéseinket követően mindig ott volt annak a felismerése, hogy ezt nem is én hoztam, hanem sugallta nekem. A hajón nem egyszer átéltem, hogy az embereim nyugodtak voltak, mert ott a barba, azaz a parancsnok, ő tudja a megoldást, ellenben én tudtam magamról, hogy nincs a birtokomban a megoldás. Egyszer csak Isten súgott: megkérdeztem, ki mit tenne, és vagy annak nyomán gondoltam tovább, vagy a beosztottjaim mondtak jobbat annál, mint amire magamtól jutottam volna. A gyereknevelésben is segített minket Isten, bár abban Piroskának jutott a nehezebb rész, hiszen én hazaérve elrontottam a gyerekeket. Azonban a problémákon túljutottunk Isten segítségével. Néha nem is értettem miért, mert nem érdemeltük ki.

Piroska: Felettünk van, terel minket, még ha nehezebb szakaszokra is vezetett, de a vége jó lett.

Tengereket szelve, kikötőről-kikötőre járva hogyan élted meg a hitedet?

Csaba: Ökumenikus módon. Amilyen templom útba esett, én olyan templomba mentem. Anglikán, római katolikus, evangélikus és bármilyen templomba bementem. Egy dolgot biztosan értettem a liturgiákból, a Mi Atyánkot. Ők mondták a saját nyelvükön, én meg magyarul. Így éltem meg egy húsvétot Rostockban az evangélikus templomban. A kedvenc kikötőmben, Leixoesben úrnapján nem dolgoznak, és a román elsőtisztemmel szoktam elmenni templomba. Kart karba nem tettünk, de mindig együtt mentünk. A különbség annyi volt, hogy a mise után én hazamentem a hajóra, ő meg még maradt, mert hosszabb miséhez szokott az ortodox templomban, és még egy-két órát eltöltött ott.

A gyászban is a hitem segített. Nehéz volt elgyászolni a szüleimet, távol a tengeren. Édesapám temetése napján Vóloszban egy görög ortodox templomban háromórás istentiszteleten voltam, ott temettem el. Még most is érzem, milyen nehéz volt úgy meggyászolni, hogy nem tudtam hazajönni a temetésre. Ugyanígy Anyám temetésén sem tudtam itthon lenni, mert akkor Amerikában voltam. Ott egy baptista templomba mentem el, mert az volt a kikötőhöz közel. A legkülönlegesebb közös húsvétunkat, Piroska mondd el te, kérlek!

Piroska: Egy évet dolgoztam Törökországban, ahol egy nagyon különleges húsvétot éltünk meg. Elkezdtünk előkészíteni a tojásfestést, és sonkát meg tormát is akartunk szerezni. Két probléma volt csupán: a tormát nem ismerik, a sonka pedig muszlim ország lévén hiánycikk. A város, ahol éltünk, valaha nagy görög lakossággal bírt, és mindenki igyekezett tippet adni, hogy hol tudunk sonkát szerezni. Érdekes, hogy a piacon, ahol hagymahéjat kértem az árusoktól, mindenki tudta, hogy nekem tojásfestésre kell. Nagypénteken idehaza el szoktam menni keresztútra a Donnerba, ott ehelyett egy dzsámiba mentünk el. Ott felismertek, – a városban úgy hívtak, hogy az idegen- tudták, hogy milyen alkalom miatt mentünk el aznap a dzsámiba. Nem kérdeztek semmit, csak annyit mondtak, hogy Csaba a férfiak részére, én pedig a nők részére menjek. Akik bent voltak, mind kimentek, és hagytak bennünket magunkban imádkozni félórát. Mély emberi élmények voltak ezek. A karácsonyt viszont nem éltük ott meg, mert arra nagyon igyekeztünk haza, és december 23-án haza is értünk a gyerekekhez.

Törökországi hallgatóimtól nagyon sok szeretetet kaptam. Egy kurd tanítványom, Turgut Gümüs ösztöndíjat nyert Magyarországra. Boldogan rontott be tanszéki szobámba, ugrált, táncolt örömében. Másnap jött hozzám, hogy visszaadta a papírokat, hiszen nincs pénze vízumra, útlevélre, és rendes ruhája sincs. Elindítottunk egy borítékot a karon, pár óra alatt összejött a szükséges összeg. Elérzékenyülök, ha a diákokra gondolok. Sok szép emléket őrzök róluk. Azóta is megtalálják a törökök a hozzám vezető utat, most éppen egy doktorandusz magyarországi kutatásait egyengetem.

Sokfelé megfordultatok munkátok kapcsán. Szabadidőtökben is utaztok?

Piroska: Én azt vallom, hogy két dologból lehet a legtöbbet tanulni, az egyik az olvasás, a másik az utazás. Ezért természetesen sokat utazunk. Ahogy egy perzsa versben áll: „Menj utazni s meglásd, mit elhagytál érte, / Kárpótlásul másutt megtérül a bére. / Menj világot látni; mert az égbolt alatt / Igaz gyönyör csak az utazásból fakad.” Utazásaim közül a legnagyobb lelki élményt Izrael jelentette. Hitéletemben fordulatot hozott, mert annyira megérintett. Csaba sajnos lemaradt róla, mert a váltó kollégája nem érkezett meg, így hiába volt meg a repülőjegye, neki tovább kellett mennie a lengyel kapitány helyett a következő kikötőbe.

Csaba: Jártam Izráelben többször, de nem a feleségemmel együtt, és nem úgy, mint egy turista. Az egyik legemlékezetesebb, amikor egy szombati napon nem dolgozott a kikötő, és én ezt kihasználtam arra, hogy valamit lássak a Szentföldből. Kimentem Haifába sétálni, és a legelső, amit a jó Isten oda tett elém, egy názáreti busz volt. Egy arab sofőrrel elbuszoztam Názáretbe, ahol egyik bibliai helyszín érte a másikat. A hagyomány szerint számon tartott épületeket sorra jártam – Mária szülői grottója, és felette a hatalmas katedrális, közvetlen mellette a zarándokok szállása, József háza, a kút. Este pedig ugyanazzal a busszal visszamentem Haifába. Piroskának ennél jóval több a szentföldi élménye.

Piroska: Jóval több, mert szinte az egész Szentföldet bejártam. Csoda volt az is, hogy Kis-Ázsiát bejárhattuk együtt. Vittük magunkkal a Szentírást, és azokról a helyszínekről olvastunk, amiket felkerestünk.

Csaba: Vallásom gyakorlása szempontjából utóbbi években a kaposmérői közösség fontossá vált. Nagyon-nagyon odaszoktunk, és még ha nem is vagyunk sokat jelen, a kis tableten online hallgatom az istentiszteletet. Ha Petike itt van, akkor ő is velem együtt hallgatja. Jobb a templom, de a vírusos időszakokban ezt biztonságosabbnak érzem, és ennek is örülök.

Piroska: Látod, ott van a Biblia, énekeskönyv, magyarázatok, s ez nem kirakat, hanem azoknak ott van a helyük kézközelben. Az az összekötözött, megragasztott, az Csaba úti Bibliája, az végig járta vele a világot.

A hajók személyzetei mind keresztyének voltak?

Csaba: Egy hajó személyzete nemzeti és vallási szempontból is nagyon kevert. Az utolsó tizenhét évben nem is dolgoztam együtt magyarral. A munkatársaim is éltek hitéletet, de ők nem hagyhatták ott a hajót úgy, mint én, beosztásomnál fogva. Ők nem tehették meg, hogy elmenjenek vasárnap templomba, ahogy én. Indiaiak is voltak velem, akik éltek hitéletet. Sőt, nagyon sok indiai tisztjelöltet vittem el addig, hogy tiszt lett belőlük. Aztán nagyon sok zöld-foki fiú volt, főleg matrózok és gépészek. Dolgoztam együtt skóttal, írrel, románnal. A román szakácsokat nagyon szerettem, mert nem egynek nagyanyja, édesanyja Erdélyből került Konstancára, és továbbadták a magyar ízeket. Ha magyarul nem is tudtak a román szakácsok, de főzni magyarul is főztek.

Ennyi nációt hogyan tudtál összetartani?

Csaba: Nem vagyok rasszista, nem is lehettem rasszista, mert nekem békességet, fegyelmet kellett tartanom. Főleg úgy, hogy az egykori Szovjetunió területéről is jöttek nagy orosz öntudatú emberek, és voltak az egykor megszállt területekről is, s ha feszültség volt, akkor meg kellett akadályoznom, hogy az a tettlegességig fajuljon. A mai hajók a technika miatt kis létszámmal működnek. Öt-hat ember szolgál egy öt-hatezer tonnás hajón. A Geja C, amin tíz behajózást töltöttem, egy tizenegyezer tonnás hajó, már csak tizenhárom fős legénységgel bírt. Fele annyian sem voltunk, mint két évtizeddel korábban. Nyilván kis létszámú csoportban is lehetnek feszültségek. Volt olyan hajóm, ahol mindenki más nemzetiségű volt: én, a kapitány voltam magyar, az elsőtisztem horvát, a második ír, a főmérnököm holland, a szakács az portugál, a két matróz pedig román és zöld-foki volt.

A munkám legnehezebb része a fegyelmezés volt. Bizony számon kellett kérnem, ha alkoholizáltak, és azokat a munkatársakat el kellett tanácsolnom a vállalattól. Mivel én nem ittam, így volt erkölcsi alapom számon kérni az embereimet. Nem a hajóbiztonsági kérdések, nem a manőverek, hanem az emberekkel kapcsolatos kérdések jelentettek fejtörést. Olyankor felhívtam Piroskát, és elmondtam neki a nehézséget. Amikor az egyik emberem öngyilkos lett, akkor a vállalatom értesítése után az első dolgom az volt, hogy a feleségemnek telefonáltam. Az egész hajózási időszakom alatt az volt a legnehezebb utam, az Angol-csatornától Newcastleig, ahol a rendőrhatóság és halottkém már várt bennünket. A vállalatom a rendeltetési kikötőbe való visszaútunk során, amikor a bolgár társunk holttestét vittük magunkkal, felajánlotta a hitünk szerinti lelkigondozó biztosítását és pszichológus segítségét. A mai napig erős nyoma van bennem egy kérdésnek: látnom kellett volna, hogy mire készül, és tudtam volna valamit tenni ez ellen? A halottkém azt mondta, hogy a hajó körülmények között akkor sem tudtam volna megmenteni, ha előttem csinálja.

Naptár szerint milyen ünnepeket ünnepeltetek?

Csaba: Ilyenkor, advent idején mindenki tűzben égett. Nem csak a keresztyének, hanem még az indiaiak is velünk ünnepeltek karácsonykor. Az indiaiak a legnagyobb ünneplők, ők minden keresztyén ünnepet megünnepelnek, besegítenek nekünk ünnepelni. A Fülöp-szigetekiek nagyon-nagy katolikusok, és minden ünnepet megünnepeltek a hajón is. Az étkezdében már advent idején feldíszítették a karácsonyfát, és a hangulat megvolt. A maláj mohamedán kollégám is együtt örült velünk.

Piroska: Törökországban is várják a karácsonyt, a főtéren karácsonyfát állítanak. Az iszlámban Jézus prófétaként jelen van, és ezért megemlékeznek róla. Az ünnep üzenete viszont más, nem a Megváltóról szól.

Az ünnepekhez, magához a valláshoz és kultúrához is különböző étkezés tartozik. Biztosított volt ez?

Csaba: Igen. Ugyanis nem egyformát eszik a hindu, a mohamedán és a keresztyén. Mindőnk közül a keresztyének a legszabadabbak. Ezért én megtudakoltam a szakácstól, hogy kinek mit főz, és abból ettem, amit megkívántam. A hajószakácsok tudják, hogy kinek mit és miben főzhetnek. Volt, hogy egyformát ettem a románnal, de volt olyan is, hogy inkább a mohamedán vagy a hindu ételét kóstoltam meg. A legérdekesebb egyébként a húsvét, amitől időben eltér az ortodox húsvét, így elkezdtük az ünneplést a mi húsvétunkon, és befejeztük az ortodox húsvét végén

Úgy érzem, bár nyugdíjba vonultál, mégis szinte még a hajón vagy. Tudom, hogy Piroska sem tétlenkedik.

Csaba: Ha emlékezem, akkor ott vagyok a hajón, de most már a család van az első helyen.

Piroska: Van hét unokánk, a legidősebb egyetemista, a legfiatalabb háromhónapos. Fantasztikus öröm, hogy végig megmaradt a babaillat.

Csaba: És hogy én együtt lehetek velük! Amit a gyerekeimmel nem élhettem meg, azt most az unokáimmal megélhetem. Megépítjük a bungit, beöltözünk tengerésznek, kapom a puszik tömkelegét.

Piroska: Amikor nem unokázunk, akkor szeretünk együtt utazni – nyáron az Al-Dunára készülünk-, s én még kutatok.

Csaba: Olyankor előlépek Piroska sofőrjévé és előkutatójává. Viszem mindenhova, és azokat az anyagokat, amiket kikér, átolvasom.

Piroska: Kisdobsza történetét megcsináltuk, nyáron volt a könyvbemutató, most pedig Jákóé lesz.

Csaba: Éppen ma kapta Pápáról a levelet Hudi Józseftől, hogy meg fog jelenni egy Csépánokról szóló írása az Acta Papensiában.

Piroska: Hatalmas dolog, hogy sikerült a ledőlt Csépán sírköveket helyreállítani Jákóban. Egy csökölyi vállalkozó adott hozzá munkagépeket, a Somogy Temetkezés igazgatója embereket biztosított, a Somogy Megyei Önkormányzat pedig anyagilag támogatta az ügyet. Természetesen az egész megvalósításához szükség volt a jákóiak önzetlen hozzáállására is. Végre gondozott lesz ez a sírkert Jákóban, ahol sok református világi előjáró van eltemetve, például a Csépánok mellett Madarászok, Paál Farkas, Tóth-Pápaiak. Csináltunk Jákóban, a volt református iskola, jelenlegi közösségi ház termében egy állandó kiállítást a birtokos családok történetéről. Abban a pici faluban öt kúria volt, és az ott élő birtokosok nagy dolgokat tettek, például templomot, iskolákat építettek, de sok kiemelkedő személyiség is szülőfalujának mondhatta, így a katolikus Marton Andor, a Trianon utáni délvidéki magyarság vezető alakja ott született és élt tizenhat éves koráig, vagy a kiváló festőművész, pedagógus, az egykori református tanító fia, Soltra Elemér. A Csépánoknak volt az egyik legjelentősebb középnemesi könyvtára Magyarországon, ami eltűnt. Az oroszok tüzeltek vele, s aki érte, vitte. Csépán Antal ezüst babérkoszorúja a földből került elő, mert sok mindent elástak. A kiállításhoz enteriőrt készítettünk korabeli bútorokból, a megyei múzeumtól, levéltártól kapott festmény- és fotómásolatokat és korabeli könyveket mutatunk be. Fáj a lelkem, hogy ez elmúlt. Már nincs minden vasárnap istentisztelet, mert alig van néhány református a faluban. Pontosabban a falvakban. Az egykor Belső-Somogyhoz tartozó Kisdobsza színreformátus falu volt, most pedig alig él ott református. Gige, Hedrehely és sorolhatjuk még az eltűnt gyülekezeteket.

Csaba: Hát, igen, az egyke volt az igazi ellenreformáció, amit amúgy magunknak csináltunk.

Piroska: Illetve az 1948 utáni időszak is erősen közrejátszott, amikor a vallástalan szülők vallástalan gyermekeket neveltek.

Szakmai utatoktól nem szakadtatok el és nem tétlenkedtek. Úgy tudom, Csaba hajós előadásokat tart.

Csaba: Magam is élvezem, mert ennek köszönhetően nem szakítottam meg a kapcsolatot a szakmámmal nyugdíjba vonuláskor. Az őszi szünet előtt is iskolában voltam, sőt a múlt tanévben az online oktatás idején online meséltem innét a szobából. Voltam a Kaposvári Egyetemen, és Kolozsváron a főkonzulátuson is, ahol hatalmas volt az érdeklődés egy magyar tengerészkapitány történeteire. Annyian jöttek, hogy nem fértek be a nagyterembe.

Izgalmas történetekkel és lenyűgöző emléktárgyakkal rendelkezel.

Csaba: Relikviáim közül az előszobában láttad az egyenlítői keresztlevelemet, a könyvespolcon díszelegnek a korallok, amiket saját magam szedtem a Vörös-tenger déli részén, amikor még szabad volt ilyet tenni. A festmény mögöttem az egyik hajóm tisztiszalonjának falát díszítette, ami akár egy zselici horhóst is ábrázolhatna, de ez egy lengyel festő munkája. A Major Sucharski hajót megvásárolta egy kínai tulajdonos azért, hogy felszabadítsa a benne lévő tizenkétezer tonna rizsét, amit azért foglalt le a kikötői hatóság, mert a lengyel vállalat tönkrement, nem tudta fizetni a kikötői illetéket és a személyzet bérét. A rizstulajdonos Thaiföldön élő kínai volt, akinek hatalmas rizsföldjei vannak. Rizstermését eladta a FAO-nak, és azt szállították az éhínségben szenvedő országoknak. A lengyeleket kifizette és szélnek eresztette, a hajót átkeresztelte és átpapírozta, és új személyzetet toborzott. Így kerültem én 1998-ban a Diamond Ray-re, és szállítottam rizst az éhező országoknak, Iraknak, Nyugat-Afrikának, Nigériának, Beninnek, Elefántcsontpartnak. Végül Rio de Janeiroból vittünk cukrot Jordániának, ahol letartóztatták a hajót, mert negyvenezer zsák cukor összekeményedett, amiért minket tettek felelőssé. Egy hadihajó őrzött bennünket hetvenkét napon keresztül Akaba előtt. Hadifoglyok voltunk, és csak minden második héten köthettünk ki, hogy annyi üzemanyagot vegyünk, ami a világításhoz és életvitelhez szükséges. Amikor onnét kiszabadultunk, akkor a tulajdonos úgy döntött, hogy felszámolja a hajózási vállalkozását, és vigyük a hajót Alangba, a hajótemetőbe. Így került hozzám a festmény.

Egyébként a kínai tulajdonos, aki Thaiföldön mezőgazdász volt, és rizst termelt, katolikus keresztyén volt. De még micsoda keresztyén! Fenntartott Bangkokban egy keresztyén oktatási intézményt, óvodától a négy fakultásos egyetemig. Az egyik bangkoki rizsrakodás éppen karácsonykor volt, és aki nem volt szolgálatban, az mehetett templomba. Utána pedig a gazda megvendégelt bennünket.

Melyik az a hely a világon, ahova bármikor visszamennétek?

Csaba: Ha ezt a világatlaszt végig lapozod, akkor látod bejelölve azokat a helyeket, ahol jártam. Csak Ausztráliában nem járatam. Szóval ennyiből lenne bőven olyan hely, ahova szívesen visszamennék. Már annak a tudata, hogy elindulok egy kikötőből, és tudom, hogy tizenhét napig nem látok más, mint a horizontot és éjjel a csillagokat, nekem az is szép. Azok közül a helyek közül, amit Piroskával együtt láttunk, nem a nagy turista célpontokból választanék, hanem egy rövid közös utat, amikor elindultunk Antwerpenből, kikötöttünk Bristolban, lehajóztunk Carinoba, ahol megünnepeltük a karácsonyt, és visszamentünk Gentbe, ahol szilvesztereztünk.

Piroska: Ha én választhatnék, akkor az az egy esztendő lenne, amit Törökországban töltöttünk.

Csaba: Ne haragudj, nekem is ezt kellett volna mondanom, mert tényleg ez volt a legszebb! Sajnálom, hogy nem ezt mondtam, de én a szakmára összpontosítottam.

Piroska: Szabadsága idején mindig Törökországba jött Csaba, és bejártuk Anatóliát. Volt két magyar kislány, akik Erasmus ösztöndíjjal voltak ott, és őket magunk mellé vettük, s bejárhatták velünk együtt Kis-Ázsiát. Hatalmas élmény volt járni a Bibliában olvasható helyeken, Laodikeiában, Efeszoszban, Hieropolisban, ahol Fülöp temploma volt. A másik, amit választanék, -és szerintem ezzel is egyet fog érteni Csaba-, az Erdély, aminek már nincs olyan zuga, ahol ne jártunk volna.

Csaba: Egyedül Temesvár az, ahol nem voltunk bent, mert kikerültük a várost. Tudod, nekünk van egy nagy előnyünk, mégpedig az, hogy mindig mindenkivel szót tudunk érteni, és beszélgetünk. Sokféle nyelven beszélünk, de ami a fő, hogy könnyen barátkozunk és nyitottak vagyunk.

Piroska: Nagyon szeretünk piacra járni és beszélgetni. Világszerte ugyanazok a gondok, bánatok, örömök. A kendők megkötésének sokféleségében nagyon tudtam gyönyörködni.

A csillagok a barátaid és olvasol belőlük, mint a napkeleti bölcseknek?

Csaba: Szeretem a csillagnézést, mert nekünk az a szakmánk, mi még azzal hajóztunk. Csillagokkal számoltuk az utat. Előre ki kellett számolnunk, hogy abban az adott térségben, ahol hajózunk, melyik lesz az a hét, – első-másod-harmadrendű égitest, csillag, amellyel helyzetvonalat tudunk számolni, mert a helyzetvonalak metszése megmutatta a hajó helyét. Ma ott a GPS, ezért bár meg kell tanulni ma is hajósoknak, de nem nagyon tudják, mert nem gyakorolják be. 2000-re vonatkozóan volt egy félelme a világnak, „millennium bug”-nak, azaz millennium féregnek hívták a számítástechnikában. Attól tartottak, hogy összeomlanak a számítógépek, mert nem fogják tudni kezelni a kettőezres szám után következő adatokat. 1998-tól angoloknál hajóztam, és ott emiatt a félelem miatt nekünk, öregeknek a fiatal tiszteket be kellett gyakoroltatni, hogy tudjanak elektronika nélkül boldogulni. S akkor éjjel-nappal számolták a helyzetpontokat. És mit ad Isten?

Piroska: Minden ment simán!

Csaba: Nekem nem! Tudniillik, én a Cádizi-öbölben Gibraltár felé hajóztam este nyolc-kilenc óra felé, és egyszer csak megszűnt minden, nem volt tovább GPS. Na, mondom, itt van a millennium bug! Fél óra múlva állt vissza a normális helyzet, és megmaradt 2000.01.01-én 00:01-kor is. Ez a furcsaság pedig azért volt, mert Cádizban van az amerikai NATO erők fő bázisa, és ott már rákészültek az esetleges összeomlásra. Úgyhogy nekem volt valóban megélt millenniumi férgem.

Életetek során tevékeny részesei voltatok a hajózástörténetnek és a neveléstörténetnek, amelyeknek nem csak fényes, hanem árnykorszakai is vannak. Tapasztaltatok kiábrándító dolgokat?

Csaba: A magyar hajózási időszakomban voltak ilyen tapasztalataim. Az egyetlen hajóm, amiről hazamenekültem, az egy magyar hajó volt. Az indulás napján mondta a parancsnokom, hogy reggel óta nem találja az elsőtisztet, s én elmentem megkeresni. Majd visszamentem jelenteni, hogy az elsőtiszt el van ázva, de addigra a parancsnok is el volt ázva. Közben jött a szovjet révkalauz, hogy el kell indulnia a hajónak. Ki kellett állnom a Dunára, ledobtam a horgonyt, és meg kellett várnom a matrózokkal együtt, hogy kijózanodjon az elsőtiszt és a kapitány is. Eközben feladtam Piroskának egy táviratot, hogy valahogyan haza kell innét jutnom. Nem a hajózásból ábrándultam ki, hanem arra jutottam, hogy ezt nem így kellene csinálni.

A magyar hajózás történetében már nem titok, hogy a rendszerváltást követő időszakban voltak olyan hajók, amiket egy dollárért adtak el egy görög hajózási társaságnak, amelyik tovább hajózott vele, magyar személyzettel, és amikor ráunt, akkor százezer dollárért eladta. Ott volt nyolc vadonatúj hajó, amik magyar lobogó alatt voltak, és eltűntek: a Kodály, a Bartók, az Erkel, a Pannon Sea, a Pannon River, a Pannon Sky, a Pannon Star és Pannon Sun.

Piroska: Mindennek van árnyoldala. Azt szoktam mondani a hallgatóknak, hogy a történelem során az ember ugyanaz, csak a díszlet és a jelmez változik. Művelődéstörténetet tanítottam, hatalmas lexikális tudással rendelkezem, de a végén elbizonytalanodtam, hogy valóban erre van-e szüksége a hallgatóknak. Hiszen a világ olyan változásokon ment keresztül, amiknek következtében az, amit én az ókorról, középkorról, újkorról tudok, egy kattintással elérhető. Nem ábrándítottak ki ezek a dolgok, hanem nagyon sokat gondolkodtam rajta.

Kaptatok pozitív szakmai visszajelzéseket?

Piroska: Igen, amikor 2016-ban megkaptam az Apáczai Csere János-díjat, az egy kiemelkedő pillanat volt. Van múlni nem akaró, szüntelen visszajelzés is, mégpedig a volt tanítványaim köszönése az utcán. Ez ugyanis nem más, mint a pedagógus munkának egyféle „fokmérője”.

Csaba: Nekem azok voltak a legnagyszerűbb visszajelzések, amikor kaptam egy telefont Odesszából, vagy kaptam egy e-mailt Mumbaiból a tisztjelöltjeimtől, akikből általam lettek tisztek, és ezért hálásak voltak.

Advent idejében járunk, ami magával hozza az eljövendő Krisztusra tekintésünket. Ennek kapcsán, szoktatok beszélgetni elmúlásról és örök életről?

Piroska: Igen, szoktunk, s ezzel kapcsolatban is úgy reméljük, hogy ott is együtt leszünk. Nem tudjuk, hogy milyen formában, de az öröklétben is együtt.

Csaba: Őszintén szólva, kérdések is vannak bennünk. Nem maga a folytatás, hanem annak a módja kérdőjel számunkra. Tudom, hogy úgy a könnyebb, ha az ember úgy, ahogy van, hiszi, és nem gondol bele. De mégis időnként gondolkodik az ember. Nem fenntartás van bennünk, hanem valamiféle mellé gondolás.

Piroska: Az ismeretlen okozta bizonytalanság ez, amikor előre tekintünk. Viszont ha visszatekintünk, akkor megerősödünk. Adventi időszakban voltam Betlehemben. Eszembe jut az a kicsi barlangistálló, ahol született az Úr, s ahova fentről úgy láthatsz be, ha letérdelsz és meghajolsz. Csodálatos, felemelő élmény. Valami ilyesmihez kell eljutnunk életünk végére: letérdelünk, meghajolunk és Ő felemel.

Adja Isten, hogy így legyen! Köszönöm a közös beszélgetést, és kívánok további közös utatokhoz jó egészséget és örömteli nevetéseket. Ha elfogadjátok, kínálok még néhány vidám választási lehetőséget nektek zárásként.

Éjjel vagy nappal? Piroska: Nappal. Csaba: Éjjel.
Folyó vagy tenger? Piroska: Tenger. Csaba: Hát, tenger!
Reneszánsz vagy barokk? Piroska: Reneszánsz. Csaba: Reneszánsz.
Afrika vagy Ázsia? Piroska: Ázsia. Csaba: Ázsia.
Kígyómarás Máltán vagy prédikáció az Areopágoszon? Piroska: A második. Csaba: Kígyómarás Máltán.
Tankolás vagy fodrász? Piroska: Tankolás. Csaba: Tankolás.
Kosár vagy szatyor? Piroska: Kosár. Csaba: Szatyor.
Írás vagy olvasás? Piroska: Olvasás. Csaba: Olvasás.
Pusztai vándorlás vagy babiloni fogság? Piroska: Vándorlás. Csaba: Babiloni fogság.
Szem vagy száj? Piroska: Szem. Csaba: Szem.
Eső vagy hó? Piroska: Eső. Csaba: Hó.
Kehely vagy csillag? Piroska: Csillag. Csaba: Kehely.

Exit mobile version