Még soha nem találkoztam buta emberrel. Olyannal ellenben annál többel, aki önmagán kívül szinte mindenki mást annak tekintett. Descartes szerint az ész oszlik el a legegyenletesebben az emberek között, hiszen még azok sem kívánnak maguknak többet belőle, akik minden másból elégedetlenek a részükkel. Valóban különös adomány ez: pénzből, időből, egészségből, megbecsülésből mindig kevesebbet kaptunk, mint amennyit elvárnánk, észből azonban valahogy mindenkinek éppen elegendő jutott. Sőt, néha egy kicsit több is.
Világunkban ma már nemcsak mindenki okos, hanem mindenki ért mindenhez is. Ha focivébé van, tízmillió szakértő kommentálja a meccseket. A Covid idején tízmillió virológus magyarázta a járvány természetét és az oltásokat, most pedig klímatudósok, vízgazdálkodási szakemberek, energetikusok és reaktormérnökök országa lettünk. Természetesen változatlanul magas szinten értünk a politikához, a történelemhez, a gazdasághoz, a gyermekneveléshez és a valláshoz is. A szakértelem megszerzéséhez régen hosszú évek tanulása, kutatása és gyakorlata kellett, ma elegendő hozzá egy FB profil, ahol a végzettséghez be lehet írni, hogy az „élet iskolája” és igen, „ahol Isten a tanár”.
A közösségi oldalak felületein ezért egyre nehezebb értelmes eszmecserét folytatni. Egy kutató évtizedek alatt megtanulja tudományának határait, módszereit, gyakorlatát, majd óvatosan leírja, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján valami valószínűnek látszik, bár több bizonytalansági tényezővel is számolni kell. Erre megérkezik valaki, aki előző este átfutott valamit a témáról a tudasfaja.com-on vagy az asszonysutyorgón, és közli, hogy az egész ostobaság, mert ő pontosan tudja, mi történik, és mi fog történni. A tudós bizonytalanul mérlegel, a kommentelő magabiztosan leleplez. Az egyik adatokat gyűjt, a másik összeköti a pontokat, még azokat is, amelyek nincsenek ott. Fél óra alatt tönkre lehet tenni egy élet munkáját, mert a közösségi térben a szakmai vélemény csak egy vélemény lesz a sok közül, a magabiztosság pedig mindig meggyőzőbbnek látszik, mint a tudás. Különösen, ha sokan állítják ugyanazt, alpárian, anyázva. Márpedig hülyékből mindig több van, mint valódi szakértőkből.
E jelenséghez kapcsolják a Dunning–Kruger-hatást, bár ezt is érdemes óvatosabban emlegetni annál, ahogyan az internet népszerű ábrái teszik. Nem arról van szó, hogy minden hülye zseninek képzeli magát, miközben minden valódi szakértő önbizalomhiányban szenved. A hatás lényege inkább az, hogy egy adott területen ugyanaz a tudás szükséges a jó teljesítményhez, mint annak felismeréséhez, hogy jól teljesítettünk-e. Aki nem ismeri a nyelvtan szabályait, nemcsak hibásan írhat, hanem azt sem veszi észre, hogy hibázott. Aki nem érti egy bonyolult rendszer működését, annak éppen azok az ismeretei hiányoznak, amelyek figyelmeztethetnék arra, mennyi mindent hagyott ki a magyarázatából.
Justin Kruger és David Dunning 1999-es kísérleteiben azt találták, hogy akik gyengén teljesítettek humor, nyelvtan és logikai feladatokban, gyakran túlértékelték magukat. A legrosszabbul teljesítők valójában 100 főből alulról a 12. hely környékén voltak, mégis úgy gondolták, hogy a 62. hely környékén járnak. Nemcsak rossz válaszokat adtak, hanem nem volt elég tudásuk ahhoz sem, hogy felismerjék, hogy rosszul válaszolnak. Ez egy kettős probléma: valaki hibázik, de azt sem látja, hogy hibázik.
A későbbi kutatások viszont finomították ezt a képet, és kimutatták, hogy a jelenségben mérési és statisztikai hatások is szerepet játszhatnak, nem csak a szimpla, magabiztos ostobaság. Jó irónia, hogy a Dunning–Kruger-hatásról könnyű lenne épp Dunning–Kruger-módon, túl magabiztosan beszélni. A lényeg azonban megmarad: sokszor rosszul ítéljük meg a saját tudásunkat, főleg akkor, amikor még nem is látjuk tisztán, mit nem tudunk.
Mielőtt mindezt elégedetten ráolvasnánk másokra, érdemes megállni. A Dunning–Kruger-hatás nem az ostobák különleges betegsége, hanem általános emberi jellemző, amely mindannyiunkat érint. Lehetek kiváló teológus, és közben meghökkentően tájékozatlan a vízgazdálkodásban; lehetek jó mérnök, és gondolkodhatok gyermetegen a történelemről, lehetek jó zenész, de tehetségtelen a mindennapi élet megszervezéséhez. A diploma sem garancia a valódi tudásra, legfeljebb néhány területen nagyobb rálátást enged, és több okot ad az óvatosságra és bizonytalanságra. A legveszélyesebb mondat ezért nem az, hogy „nem tudom”, hanem az, hogy „ez teljesen nyilvánvaló”. A világ dolgai ugyanis ritkán teljesen nyilvánvalók, különösen annak, aki alig nézett utánuk.
A közösségi média még jutalmazza is ezt az ostoba magabiztosságot. A bizonytalanság rosszul teljesít a figyelem piacán. Az a mondat, hogy „ez sokváltozós kérdés, további adatokra és vizsgálatokra volna szükség”, soha nem lesz népszerű. Az viszont, hogy „elmondom az igazságot, amit titkolnak előled”, már önmagában figyelemfelkeltő. A szakember feltételeket, kivételeket és valószínűségeket mond; az önjelölt szakértő elmond egy egyszerű történetet, megjelölve benne az okot, a bűnöst és természetesen a megoldást is. A valóság bonyolult, a narratíva egyszerű, és mi többnyire az utóbbit szeretjük, mert abban minden a helyére kerül, nekünk pedig már megint igazunk van (ahogy mindig).
Mit lehet tenni? Nem az a megoldás, hogy ezen túl a szakértőket tévedhetetlennek tekintjük. A szakértő is tévedhet, lehet elfogult, hiú, kialvatlan vagy érdekvezérelt, és a tudomány története éppen azért halad előre, mert állításait ellenőrizni, vitatni és javítani lehet. Ám a kritika nem azonos a gyanúsítgatással, a vád az ítélettel, a kérdés sem azonos a cáfolattal, a vélemény pedig nem lesz egyenértékű a tudással attól, hogy erős érzelmekkel mondjuk ki. Meg kellene tanulnunk újra kérdezni önmagunkat: Miből gondolom ezt? Milyen bizonyíték szól mellette? Mi cáfolhatná meg? Értek-e hozzá annyira, hogy ítéletet mondjak? És talán a legnehezebbet: elképzelhető-e, hogy nincs igazam?
A Biblia feltűnően bizalmatlan azzal az emberrel szemben, aki önmagát bölcsnek tartja. „Ha valaki azt gondolja, hogy ismer valamit, az még semmit sem ismert meg úgy, ahogyan ismerni kell” – írja Pál, majd máshol hozzáteszi: „töredékes az ismeretünk”. Ez nem az értelem leértékelése, hanem az értelem helyének kijelölése. A hit nem ment fel a gondolkodás alól, hanem megszabadít attól a kényszertől, hogy mindent meg kellene értenünk, át kellene látnunk. Csak Isten látja egyszerre az egészet; mi mindig egy nézőpontból, egy időből, korlátozott tapasztalattal nézünk.
Már az első kísértés sem egyszerűen a tudásról szólt, hanem arról az ígéretről, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten”. Nem az a bűn, hogy az ember meg akarja ismerni a világot, hanem hogy isteni nézőpontot tulajdonít magának: úgy akarja látni az egészet, mintha kívül állna rajta, és úgy akar ítélni, mintha előtte minden ok, szándék és következmény nyilvánvaló volna. A mindentudás igénye azóta is az egyik legnagyobb emberi kísértés.
Jób könyvében a barátoknak mindenre van magyarázatuk. Ismerik a szenvedés okát, Isten szándékát és Jób rejtett bűnét, és minél kevesebbet tudnak a valóságról, annál rendezettebb, jólfésültebb a teológiájuk. A szerencsétlen Jób kiabál, nem ért, kérdez és perel; a barátai viszont készen hozzák a narratívát. A könyv végén mégsem a nemtudó-kérdező Jóbot, hanem a magabiztos magyarázókat feddi meg Isten: „nem beszéltetek rólam helyesen”. Majd Jób is eljut odáig, hogy belássa: olyasmiről beszélt, amit nem érthetett. A bibliai bölcsesség kezdete nem az, amikor végre minden kérdésre tudjuk a választ, hanem az Úr félelme, amikor alázattal felismerjük, melyik kérdés nagyobb nálunk, melyikben nem vagyunk kompetensek.
Minél többet tudunk, annál pontosabban látjuk tudásunk határait; minél közelebb jutunk a valósághoz, annál kevésbé hisszük, hogy néhány fogalommal birtokba vehetjük. Különösen igaz ez Istenre, aki nem fér bele rendszereinkbe, definícióinkba és gondosan felcímkézett dobozainkba. A teológia ott válik veszélyessé, amikor már nem Isten titka előtt állunk, hanem úgy viselkedünk, mintha már mindent tudnánk róla és akaratáról.
A tudás olyan kör, amelyet a nemtudás vesz körül. Ahogy növekszik, nemcsak a belseje lesz nagyobb, hanem a kerülete is: egyre több ponton érintkezünk azzal, amit még nem értünk. A valódi tudás ezért nem magabiztosabbá, hanem alázatosabbá tesz. Aki sokat tanult, többnyire nem kevesebb, hanem jobb kérdéseket tud feltenni, és egyre ritkábban mondja, hogy minden világos, és ezt a vak is látja.
Legyen hát bennünk bátorság a nemtudáshoz. Merjük kimondani, hogy ehhez nem értek, ezt még nem látom át, erről tanulnom kell, ebben talán a másik tud többet. Ez a bátorság nem gyűjt sok lájkot, és aligha tesz valakit a kommentmezők hősévé, de talán újra képessé tesz bennünket arra, hogy beszélgessünk, figyeljünk és tanuljunk egymástól. Mert végül nem az a baj, ha valamit nem tudunk. Az a baj, ha biztosan tudjuk – és nincs úgy. A bölcsesség pedig éppen ott kezdődik, ahol már nem szégyelljük kimondani: nem tudom.
A kép idősebb Pieter Bruegel: Vak vezet világtalant (1568) című festménye
