Van egy kép, amely újra és újra eszembe jut mostanában. A hangulata. Az érzés, aminek szinte érezni lehet az illatát. – Egy kisgyerek ül az anyja karján. Körülötte zaj van, idegen emberek, nyüzsgés. Lehunyja a szemét, kis kezével megmarkolja az anyja pólóját és elalszik.
Jézus azt mondja:
„Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.” (János 14:27.)
A világ is kínál békességet. Abból adódik, hogy rendben mennek a dolgaink. Sikerül, amit elterveztünk. Van pénzünk, munkánk, egészségünk. Megbecsülnek bennünket. Úgy érezzük, kézben tartjuk az életünket. Ez a béke addig tart, amíg tartanak a körülmények.
A keresztény ember békéje más helyről érkezik. Abból fakad, hogy van Atyja, akinek a gyermekeként élhet. Akire egészen, mindenestül rábízhatja magát. De ez a bizalom egyre nehezebb, ahogy felnövünk. Ahogy lassan megtelik az életünk önmagunkkal. – A tudásunkkal, a teljesítményünkkel, a felelősségünkkel, a sikereinkkel, a szolgálatunkkal. Ahogy elkezdjük úgy érezni, mintha minden rajtunk állna, tőlünk függene. Mintha mi tartanánk kézben a családot, a munkát, a gyülekezetet. De még a jövőt is.
Aztán egyszer csak elfogy az erő. Túl nagyok lettünk. Már nem vagyunk karonülők. Sőt!
Jézus egészen különös utat mutat:
„Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek…”(Máté 18:3.)
Megtérni. Hazatérni. Gyermekké válni. Belesimulni az Atya ölelésébe. Felismerni és elismerni, hogy nem nekem kell megtartanom a világot. És hagyni, hogy megtartson a karjaiban.
És ez talán erősebb bizonyság mindannál, amit eddig el tudtam mondani. Erre talán még a békétlen világ is felkapja a fejét. Hogy valakinek békessége van a békétlenség összevisszaságában is.
