Szeretném kicsit árnyalni azt a képet az oktatásról és pedagógusokról, amelyet a napi hírekből hallunk. Az leginkább csak politikailag tematizált, arcunkba dobott érzelmi virágcsokor, ha szabad ezzel a képzavarral élni, dobja azt akár a kormányzati fél, vagy akár az ellenzéki fél, vagy akármilyen politikai erő.
Alapvetően az első és legfontosabb kijelentés, hogy el a kezekkel az iskoláktól mindazoknak, akik politikai játszótérnek tekintik. Ahhoz túl fontos, hogy játszadozzanak vele és ne vegyék komolyan. Ezt nem lehet kikapcsolgatni, meg újraindítani. Akkor nemzedékek vesznek el. Viszont kezdeni kell vele valamit.
Hitoktatást végzünk régóta, és így eléggé belefolytunk az általános iskolák, vagy középiskolák történéseibe. Elég sokat beszélünk róla, hogy mi a jó, mi lenne jobb, és egyáltalán mi zajlik, mert minket is érint. Látjuk, hogy pedagógus hiány van. Lehet itt statisztikákkal bűvészkedni, meg főiskolára, egyetemre beiratkozott, egy évet végzett egyetemistákat, mint pedagógusokat alkalmazni, de attól a szakemberhiány egyértelmű. Lehet összevonni csoportokat, meghatározott létszámú osztályokat alkotni, mert akkor valóban úgy tűnik, hogy a kevesebb osztályhoz a pedagóguslétszám megvan, de nincs így.
Több felől halljuk, tapasztaljuk, hogy összevonják egyes tankerületek az etika órákat létszám szerint. Elrakják a hittanórák mellől egy másik időpontra, ezzel az őrületbe kergetve azokat, akik az órarendet tervezik. Most már nem elég csupán egy időpontot kijelölni, ahol etika, és akár többféle hittan egy időben, de más teremben tud működni. Ráadásul amíg az osztály egy része a hittanórán van, addig nekik felügyeletet kell biztosítani. Majd valahová betett etika órájukat meg kell tartani pluszban. A statisztikának lehet, hogy jó, de a gyereknek biztosan nem jó. A tanároknak beleférne az óraszámába úgy is, hogy nem kell külön óradíjat fizetni utána. A kis létszámú osztályokat már eddig is összevonták. Akkor is, ha külön tanítják őket. Kis falvak kis iskolái sokszor nem érik el az osztálylétszámban sem a kötelező minimumot. Akkor a korrepetálás és egyéb órákra hogy érnék el.
Viccesen ugyan, de már hallottam utalást arra is, hogy ha a hitoktató nem ugrik el időben, akkor pillanatokon belül ott találja magát a helyettesítők között abból, amihez valamennyire ért. Történelem, nyelv, irodalom, rajz, ének, testnevelés. Nem ritka, hogy testnevelést volt olimpikonok, sportolók edzői végzettséggel tartanak, adott esetben pedagógiai végzettség nélkül. Kiváló képességű emberekről beszélünk egyébként, akik adott esetben angol, biológia, vagy a történelem órán is megállják a helyüket.
Akik azt képzelik, hogy ma az oktatás olyan, mint akár húsz éve, vagy mint a gyermekkorában, az téved. Volt az úgy, hogy elment az iskolába a gyerek. Tanult az órán. Feladták a leckét. Napközibe ment, vagy haza. Ott megcsinálta leckét, tanult és másnap minden kezdődött elölről. Mindenki boldog volt. Memoriterek, olvasás, írás ment mindenkinek a képességei szerint. Az egészhez viszonyítva az átlagosan normál gyerekek aránya magas volt. Volt valamennyi kivétel. A legtöbb gyereket lehetett egy üzemmódban tanítani.
Ma nem így van. Azóta új emberfaj született. Megjelentek a három és négybetűs problémákkal küzdők, a helikopter szülők, vagy a teljesen közömbösek. A gyerekek többsége felborult családokban él, vagy mert elváltak, össze-vissza kapcsolatokat építenek, magányosak, sok szenvedélybeteg szülő van, vagy csak egyszerűen kizsigerelik magukat a munkahelyen. A lényege, hogy kevés idő jut a gyerekre. A gyerek meg a mobilon, neten nő fel.
Az iskolákban ma a tanítók, tanárok mellé segéderő kell, pedagógus asszisztens, néhol iskolaőr. Kellenének még udvari bolondok, vagy az arénákból ismert bohócok, hogy tereljenek, ha nagy a gáz. A tanerő veszélyeztetett állatfaj lett, ha jön az öntudatos, agresszív szülő. Szükség van, lenne szociális munkásra is sok család mellé, hogy egyáltalán sikerüljön iskolába juttatni a gyereket. Az állami gondozásban lévők iskolai menete sem könnyű. Őket is sokszor kerülgetik a különböző érdekeltségű „rosszfiúk”. Be akarják szervezni prostitúcióra, vagy drogügyletekbe a védtelen, kiszolgáltatott fiatalokat. Akkor nem beszélve a speciális igényű gyerekekről, enyhébb és erősebben autista fiatalokról. Ezeknek a gyerekeknek az ellátása mind teljes embert kíván. Egyre többet. Ez felelősség.
Ma az iskola mint olyan nagyon összetett dolog. Önmagában már nincs is. Mindennel összefügg. Az óvoda, iskolai előkészítő, az iskolai foglalkozások, a szülőkkel való kapcsolat, a gyermekek képességeinek mérése, és a különböző szakszolgálatokkal való kapcsolat, a szociális munkásokkal, gyermekvédelemmel való kapcsolat, pszichológusokkal, pszichiáterekkel, orvossal, az önkormányzattal, iskolafenntartóval való kapcsolat, állandó továbbképzések, a Nemzeti Alaptanterv állandó fejlesztése, alakítása (kellene), egyéni tanrendek, reformpedagógia szükségszerűsége, sportkapcsolatok uszodákkal, egyéb sportlétesítményekkel, színházakkal, művelődési házakkal.
Nem is gondolnánk, hogy egy iskola, a tanulók, tanerő, szülők, fenntartók mennyire közös összehangolt munkájára van szükség. Amikor arról beszélnek a pedagógusok, hogy nehéz, akkor ezt is látni kell.
Nem elsősorban a fizetésért állnak fel. Az is fontos. Mert most képzeljünk el egy autistákkal foglalkozó intézményt. Nincs elég szakember, igaz több asszisztens van. De adott épületben növelik az ellátandó gyermekek létszámát, és csökken az egy főre jutó pedagógus szakember száma. Elvesznek egyébként funkciókkal ellátott szobákat, és lesznek osztályteremmé, ahol eddig külön meg tudták nyugtatni a zaklatott, agresszív gyermeket. Mondjuk ott, ahol középsúlyos, vagy súlyos gyermekek vannak elhelyezve, és legalább két embernek kellene velük lennie, előfordul, hogy a hiány miatt csak egy van ügyeletben délután. Emeleten van, meleg van, és nem tud ablakot nyitni, mert fél, hogy valamelyik a tízből egyszer csak felmászik és kilógatja magát, kiesik. Ha valamelyik bekakil, nem tudja elhagyni a szobát, hogy rendbe tegye, mert mi lesz addig a többiekkel. Ekkor feláll a pedagógus és azt mondja, elég volt. Az a felelősség, ami nyomja a vállát, köszönőviszonyban sincs a munkaköri leírásával és a fizetésével. Ezt még jobb fizetésért sem. Legalábbis a lelkiismeretes emberek szerint.
Ma hihetetlen szükség lenne arra, hogy a munkaköri körülményeket jobbá tegyük. Ehhez ember kell. De az embereket meg kell fizetni, hogy akarjanak itt dolgozni. A különböző szakszolgálatokkal, gyermekjóléttel nagyon komoly kapcsolatot kell ápolni. Örülni kell, hogy vannak. A rendvédelmieknek is komoly szerepe van, hogy megvédjék a védteleneket, a védtelenekkel dolgozókat. Nem beszéltünk még a hajléktalanokról, gyermekeikről, akiknek szintén kell az óvoda, iskola, egészségügyi ellátás. Nagyon sok gyerekre az iskolában figyelnek csak fel, ha valamilyen testi baja, betegsége van. A bántalmazó családból származók is egyre többen vannak.
Konkrétan, az iskolában a társadalom összes baja megmutatkozik, lecsapódik. Ma az iskola nem nevezhető csupán szolgáltatásnak, ahol ismeretet adunk át a gyerekeknek. Van olyan is a jól fizető emberek csemetéinek, ahol maximum a szerelmi szál hoz valamilyen drámát, meg a daganatos betegség, ami ellen a pénz sem segít.
Nem lehet az iskola a napi politika színtere. Ezek miatt, mert ez mindenkit érint. A hitoktatók ugyanúgy kínlódnak, mint a többi pedagógus. Szolidaritásra van szükség, és azok is vagyunk. Mert látjuk, mennyi mindent megtesznek a gyermekekért. Vannak súrlódások, félreértések, időnként rosszindulat, szándékos perpatvar. De alapvetően a cél közös. A gyermekeink olyan nevelése, amellyel boldogulni fognak az életben maguk is. Tudnak majd gondoskodni magukról, majd a társadalom által kapott feladatokról.
Állandó változások között, állandó alkalmazkodással csak akkor van lehetőség viszonylag jó munkavégzésre, oktatásra, nevelésre, ha van állandó értékrend, jellemes pedagógusok, nevelők, elkötelezett „nemzet napszámosai”.
Ebben a teológia tud segítséget nyújtani, mert erről szól a teljes Szentírás. Minden változik, de „Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad.” Ézsaiás 40, 8
„A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” 1 János 2, 17
Ideje a legnagyobb nevelőtől tanulni, aki mindig tudta és tudja, hogy mi a legfontosabb. A ránk bízott gyermekekkel egyszer el kell számolnunk neki. A statisztika nem fog segíteni. Csak az, ha eggyel is megcselekedtük, vagy nem cselekedtük meg a kicsinyei közül, ami neki fontos.
