Átragyog még ezen a koszos szélvédőn is! Ebben a reggeli rohanásban is lenyűgöz a szépsége! Tele ötletekkel, színekkel, illatokkal, kedvességgel. Már csak ahogy kilépek az ajtón. És ahogy keresztülmegyek a mezőkön, erdőkön, falvakon. Még ez a borongós, fehéres szürke ég is szép. De jó, hogy itt lehetek! És de jó, hogy ők is itt vannak, akiket szeretek! Csodás ajándék az élet! És de jó, hogy így beszélhetek Hozzád, mintha csak itt ülnél most mellettem az anyósülésen, és együtt mennénk ma dolgozni. – MI ATYÁNK, AKI A MENNYEKBEN VAGY, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Jó lenne, ha ez a Te mindenben látható nagyszerűséged hatná át a lelkünket, a tekintetünket, a szavainkat, a tetteinket, a történéseket, mindent! Jó lenne, ha nem csak úgy ideképzelnélek magam mellé, hanem itt lennél már tényleg! Végleg legyőzve a halált, a betegségeket, a szenvedést, a gonoszságot… – JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Annyit tudok görcsölni a terveken, hogy az már ciki. Gondolom, szánakozva nézel, amikor próbálom kitalálni, hogy holnapra, meg holnaputánra, meg ha az lesz, meg amaz, akkor mi a legjobb stratégia. Reménytelen. Persze, hogy tudom. Tudom, hogy Te minden szükségünket látod, és Te pontosan tudod, hogy mi lesz a legjobb stratégia, és mindent meg is fogsz mondani, meg adni is… Csak hát itt van bennem ez az ostoba kényszeresség, hogy kézben tartsam a dolgokat. Egy vicc! Persze, hogy nem kérhetem precízebben a tutit annál, mint amikor azt kérem, hogy – LEGYEN MEG A TE AKARATOD, AMINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS!
Azt hiszem, azért görcsölök amúgy, meg azért akarom kényszeresen biztosítani a holnapokat, mert a szívem mélyén egyedül érzem magam, mint egy hajótörött. Elsodornak Tőled a gondolataim, az érzéseim, a másoktól beérkező hatások, és már nem érzem, hogy itt ülsz mellettem, és együtt utazunk. Nem érzem magam biztonságban. És hülye fejjel, ahelyett, hogy Hozzád próbálnék visszatalálni, egyedül megyek tovább. Aztán persze, hogy pánikolok mindentől! Igazából nem is tudom, hogy lehetek ilyen! Pedig tudom, hogy semmire se jutok egyedül, meg hogy Tőled úgyis mindent megkapok, csak egyszerűen kérnem kell, hogy – MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NÉKÜNK MA!
Ahogy öregszem, és egyre jobban megismerem a magam mélységeit, hogy milyen sötétek, és milyen bonyolultak, annál hálásabb vagyok, hogy mondhatom, hogy BOCSÁSD MEG VÉTKEINKET!
Viszont, mint valami megugorhatatlan akadály tornyosul az ima közepén, hogy MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK! Hát jó nagy bajban vagyok, ha csak annyira bocsátasz meg nekem, mint én azoknak, akik beletapostak a lelkembe, megkárosítottak, cserbenhagytak, becsaptak, rágalmaztak… Jaj! Mit csináljak? Itt vannak bennem a sebek, látod? Mennyire akarod, hogy megbocsássak nekik? Annyira, hogy újból megtehessék velem? Vagy elég, ha csak nem forralok bosszút és elengedem a haragot? Én még segítek is nekik, ha kell! Ez így elég? Jaj, annyira sebezhető vagyok! Annyira gyenge! Ne próbálj meg engem, Uram, mert nem tudnám kiállni a próbát! NE VÍGY MINKET KÍSÉRTÉSBE!
Ezerszer egyszerűbb volna, ha nem szőnék át az életem minden kis részletét a zsigeri ellenállásnak és öntörvényűségnek a megbúvó méregszálai! De így semmit se tudok igazán jól csinálni. Akárhogy is akarom, csak minden elromlik, összekuszálódik, élhetetlen lesz. Alapvetően egy csődhalmaz vagyok. SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL! Neked lehetséges! Van hozzá hatalmad! Hiszen TIÉD AZ ORSZÁG, A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG MINDÖRÖKKÉ!
